Alföld - 49. évf. 1. sz. (1998. január)
Menj át mézért, de Kuszit, a tacskót ne vidd!
Dühöng a méhész kutyája, a méhész fia
lövi füle mellett a verebeket. Pattog a sörét
a tyúkól mellé dobott, roncs Pannónián.
Hogyis vinnéd Kuszit, mikor már
a meggyfa gyökerénél pihen cafatokban.
Egy kinyílt sárgarózsán periszkópozza hosszú ebédünket,
a csontostányéron felgyűlő maradékot.
Egy lótetű hallgatja sírását.
A méhész kutyája ma a futballpályáról
átpattanó labdát tépte szét, nem Kuszit.
Megrendülve gyűjti a helyi sárgamezes
csapat a kertben a fekete-fehér bőrfecniket
(ki fognak esni a járásiból is),
s a lán végén táncol tovább a fenevad.
A szájából kicsapó láng leperzseli a diófa
alsó ágairól a leveleket.
Rosszfogú, mint a halál maga,
aki elszopogatja titkon az élet édességeit.
A méhész viszont szelíd, ötmilliós a nyája,
népes, aranyló családok. Mintha mézet
izzadnánk, összeragadunk a délutáni napon.
Anyám máshol jár, de azért halljuk
még szeretkezés közben is,
hogy a paradicsompalántáiról beszél.
Ha elhagysz, én nem megyek utánad,
de a méz egy ideig még követ.
Hű kutyád lesz Kánaán csermelye,
kibuggyan a járdából a tűsarok alatt.
Kávéd alján reggelente rőt gesztenyemézet találsz.
Ikrásodni kezd a kádban a víz,
még idejében kiugrasz. Mikor fizetsz,
egy csepp akácméz lesz a tízforintoson.
Szandálod az utolsó hullám mézbe süllyed,
mezítláb szaladsz haza. Sírva kérded,
ez a sok-sok méz mi végre folyt
és mi végre apadt el?