Kőrösi Zoltán:

Mert bizony, van az úgy, hogy csak egy kicsi mozdulat kell, egy másoknak talán nem is észrevehető villanás, egy rossz szó, vagy egy fejrándítás, és mégis, az addigi legjobb barátok halálos ellenségekké válnak. De úgy, hogy hiába áll mögöttük tíz, vagy húsz, vagy akár harminc esztendő is, egy szempillantás alatt semmivé lesz az. Vagy éppen a sok elmúlt év miatt volna? Hogy éppen az való az idő természete szerint, hogy múlik csak észrevétlen, mígnem gyűlölségre változik? És az ember, ha már egyáltalán visszanéz, hát ne is tudjon egyebet?

Tudnivaló, hogy az ötvenes évek közepén a magyar fővárosban egyidőben két szép lakótelep épült, az egyik a Kerepesi út mentén, a másik a Rákos patak partján, egyébiránt egy mintából mind a kettő: színes vakolatokkal ragyogó téglás szalagházak, nagy, világos ablakok, homokkőből faragott domborművek a kapubejárók fölött, parkok, szökőkutak, játszóterek, boltocskák, éttermek és aszfaltozott, kanyargós utak, hogy mindenki lássa, hogyan kell az új embernek élni. S ezekben a friss szagú házakban az is szép volt, hogy egyszerre költözött be minden lakó, háznyi sok ember, csupa olyan, aki arra érdemes volt.

Borzas hajú ifjú házasok, s köztük Kovácsék, akik az első emeletre, s Toldiék, akik a harmadikra kaptak kiutalást. Beutalást. A Kovács egyébiránt tanárként járt át egy Váci úti technikumba, a Toldi pedig a négyes buszjárat kormányát tekerte egész nap. És bár éppen nem hasonlítottak egymásra szinte semmiben, hiszen Kovács József vékony csontú, keskeny vállú ember volt, akinek mintha mindig valami olaj, vagy zsír fényesítette volna a haját, hulldogáló korpa, míg Toldi Antal, ahogyan az egy ilyen névhez dukál, kövérre hízott, öblös hangú, nagydarab férfi, hajnalonta kelt, vastag, fekete bakancsban dübörgött le a lépcsőn, amikor Kovács József vékony talpú félcipői még az előszobai fogas alatt várakoztak, a tanár felesége keskeny arcú, kontyos, nejlonharisnyás zongoratanár, Toldi asszonya viszont éppen olyan drótszál hajú, mint az ura, s a Duna Cipőgyárban ült a szalag mellett, szóval ez a két férfi nem hogy nem hasonlított, de ránézésre és természet szerint is mindenben különböztek egymástól.

Csak hát ha már fel-s alá járkál az ember egy lépcsőházban, és akaratlan múlik vele az idő, s ő köszönget a szembejövőknek, hát könnyen lehet, hogy egyszerre azt veszi észre, nem csupán a szobákat, a falakat, a rácsos kaput, a kulcsok fordulását szokta meg, de mindazokat az arcokat is, amiket nap mint nap lát. Főleg, ha ott is éppen akkortájt születik a gyerek, éppen úgy jár bölcsödébe, óvodába, iskolába. Mert persze így volt az Kovács Józseffel és Toldi Antallal is. Toldi tudott zárakat szerelni, értette, miért folyik a vécében a falra szerelt tartály, s ha látta vasárnaponként a Népköztársaság úton sétáló Kovács családot, lelassított a busszal, dudált és kihajolt az ablakon. Kovács olykor megnézte a leckét, számtanpéldákat írt a nagyobbik Toldi gyereknek, a kisebbik pedig majdnem három évig járt zongorára Kovácsnéhoz.

Toldi néha munkásőr egyenruhában, sapkában masírozott el otthonról, Kovács a TIT-be járt előadásokat tartani, és mindegy volt, hogy a gyerekekre melyik asszony vigyáz.

Amikor az utcafordulóban, a szemközti szalagház aljában bezárták az éttermet, mert a rendőrök egy hajnalon a patak partján, arcával az iszapnak fordulva, s a hátában egy fanyelű konyhakéssel egy darugyári embert találtak, s ezen felbuzdulva egy hét alatt az étterem előtti aszfaltról eltűntették nem csak a zenekart, de a bádogasztalokat és a farácsos székeket is, Kovács és Toldi még sokáig gyakorta lementek a járdára. Pedig azelőtt igazán nem sokszor voltak odabent, nem csupán az idő és a pénz miatt, hanem mert másféle emberek jártak oda, ám most valahogy jól esett álldogálni a sötét, lezárt kirakatüvegek előtt, és arról beszélgetni, hogy kár ezért a jó kis helyért, még akkor is, ha azóta kétségkívül nagyobb a csend.

Persze nem barátság volt ez, hiszen ki tudhatná azt, mi is az a barátság, nevetséges ügyek: csak éppen nem is múlt el nap, hogy ne találkoztak volna, megálltak a lépcsőfordulóban, vagy a postaládák előtt, időjárás, futballbajnokság, ugyanazok a szavak, egyre-másra ugyanazok a mondatok.

Toldi pedig, ott fent, a harmadik emeleten mindig azt mondta a Kovácsra: a művészke, a zongorájukkal, a halk beszédével, a hosszú hajával.

Mert ahogy az évek teltek, a ház sarkánál is ránőttek már a bokrok a szökőkútra, feltöredezett a csempe, és, hogy egymás utáni két évben a kutat sem engedték meg, valaki ellopta a csapokat, hát akarták volna, se folyhatott már a víz. A park fái az ablakokig értek, s a bejáratok előtti virágágyásokat már nemigen kapálgatta senki. Hetvenkettőben, nyáron a tanács a lakásokban a szenes kályhák helyett vasbordás fűtőtesteket szereltetett fel.

A nagyobbik Toldi gyerek az autóipari szakközépiskolába ment a külső Váci útra, a kisebbik, a lány, fodrásznak. A Kovácsék lánya már az akadémián tanult zongorázni, hosszú, vörösesbarna haja a derekáig is leért, nem vágták le az óvoda óta.

Toldi a telkéről, a fóti domboldalról hozott bort fröccsként szerette, náluk a konyhában ültek le, igaz, Kovács ritkán ivott két-három pohárnál többet. A tanár viszont néha az iskolában is, és még gyakrabban a TIT-ben kapott különféle palackos borokat: a nagyszobában, a zongora melletti kerek asztalkánál öntött Toldinak.

Kovács néha, mondjuk évente kétszer-háromszor a Vasas-pályára is elment a buszsofőrrel, nem mintha szerette volna a meccseket, csak hát gyakorta könnyebb a dolgokat folyni hagyni, semmint minduntalan nemet mondani.

Aztán Kovács az esti egyetemen pszichológiát tanult, mi több, akkor már erről is tartott előadásokat. Toldi pedig járt még a munkásőrséghez, de közben olyan kövérre hízott, hogy új egyenruhát kellett vételeznie. Vasárnap délutánonként néha együtt szerelték a Kovácsék sárga Zsiguliját a ház előtt, tömítéseket cseréltek. Kovács, hallgatva Toldi tanácsára, késő ősszel éjszakára felvitte a konyhába az autó akkumulátorát.

Akkortól, hogy a Duna Cipőgyárban létszámot csökkentettek, a Toldi felesége is otthon maradt. Délelőttönként főzött, vettek egy barna tacskókutyát, csupabőr kis kölyök, azt sétáltatta a patakparton. A nagyobbik gyereknek is még a munkásőrségen át a szomszéd házban szereztek lakást. Kovácsné zongoraórákat adott, néha kisietett a konyhába, mert a csészék mögött, a felső konyhaszekrényben lapult a Lánchíd feliratú üveg.

Kovács akkor már nem tanított iskolában: parapszichológiával foglalkozott, és néha, a lépcsőfordulóban arról beszélt Toldinak, hogy igenis, vannak világok mindazon túl, amit a szemünkkel látunk, s amit a kezünkkel tapintani tudunk. És ha lekapcsolt a villanyautomata, azt is mondta, hagyja csak, nem kell a fény, az ember így is megláthatja, bizony ám, a szeme nélkül is megtudhatja, amit igazán akar.

Amikor a munkásőrség megszünt, Toldi leadta az egyenruháját, bakancsot viszont szerzett, annyira, hogy egyet, az autószereléshez, még Kovácsnak is hozhatott.

Toldi egyébként a nyugdíjon túl is maradhatott a buszon, talán azért is, mert ahogy azt Kovács tanácsolta, vékony láncocskára függesztett apró követ hordott a csuklóján, hiszen akkor nem fájnak az elkoptatott csontok. Néha persz a pénzről is beszélgettek, a pénzről, rohadt dolog, meg valami olyanról, hogy az ember körül milyen hirtelen fordul érthetetlenné a világ. Vagy talán nem is fordul, csak éppen magának az embernek kell beérnie, mint valami gyümölcsnek, igen, akár odakinn, Fóton, a kertben, megérni és megrothadni, ahhoz, hogy láthassa, semmit, de semmit nem ért.

De hogy miért is tette, arra csak annyit válaszolt, hogy a lépcsőházban, a szeméttároló mellett már évek óta rohad a vakolat, és nincsen, aki megjavítsa. És hogy ez a Toldi a vastag talpú bakancsával minden egyes áldott nap kétszer, kora reggel is és késő este is úgy dübörög le a lépcsőn, hogy remeg az egész ház. Ráadásul a cigarettacsikket pedig állandóan a lépcsőfordulóban dobja el, napokig is ott bűzölög, gyűlnek egymásra a darabok, különösen, mióta Müllerné, a korábbi házmester sem lakik már itt, hiszen elköltözött innen, nincsenek is már errefelé házmesterek.

Toldi Antal viszont, aki a mintegy négy méternyi zuhanás következtében kulcscsont-törést, bordarepedéseket, agyrázkódást és nyolc napon túl gyógyuló zúzódásokat szenvedett, a vizsgálat során mindvégig azt állította, hogy személy szerint teljességgel kizártnak tartja, miszerint őt az első emeleten lakó Kovács József lökhette volna át a korláton. Kovács József testi ereje nem is volna elegendő ehhez, ráadásul amikor ő, valószínűleg egy rossz mozdulat, vagy valami megcsúszás miatt, ezt igazán nem tudja megmondani, a pincék bejáratához zuhant, Kovács József nemhogy letaszíthatta volna őt, de éppenséggel a földszinten, a lépcső aljánál állt, hiszen, mint oly gyakran, ezúttal is így beszélgettek az időjárásról, s más hétköznapi dolgokról. Vagyis Kovács József semmiképpen nem érhetett volna el őhozzá, hacsak nem hiszünk a testből kilépő akarat erejében, amiről ugyan éppen Kovács József neki ugyancsak sokat beszélt, ám, engedtessék meg, azért ezt vizsgálati adatként aligha veheti bárki is komolyan.

Délelőttönként és délutánonként is ő viszi sétálni a kis barna tacskót.

Ha a lépcsőfordulóban találkoznak, most is éppen úgy beszélgetnek el, mint negyven év óta szinte minden nap.