Szófia beszéd

Angyalosi Gergellyel beszélget Szirák Péter

Az irodalomtudósokkal eddig készült interjúk már-már szokásossá vált nyitókérdését, amely rendre a személytelenség, személyesség rejtélyét firtatta, talán az Ön esetében sem indokolatlan fölvetni. Az írásaiban, kivált a kritikákban nem kevés a személyes élettörténetre, ízlésre való utalás. Gyakran mások műveiben is üdvözli a dilemmák ilyen értelmű személyessé tételét. Mivel függ össze mindez: valamely nyelvválasztással? Vonzással vagy taszítással?

A személyesség vagy személytelenség kérdése valóban azóta foglalkoztat, amióta egyáltalán gondolkodni kezdtem a világ dolgain, amivel azt akarom mondani, hogy fogalmam sincs, mióta. Ha volt alapvető, a szó szoros értelmében megrázó gondolati élményem, akkor az feltétlenül a szubjektum, a szubjektivitás mibenlétével kapcsolatos. Ezt viszont már meglehetősen pontosan tudom datálni: legközelebbi barátaim talán emlékeznek is rá, hogy 1975-ben írtam egy dogozatot arról, amit akkor "a nyitott személyiség teorémájának" vagy "teorémálmának" neveztem. Ebben a szövegben nagyjából azt fejtegettem (a kellő fiatalos hevülettel), hogy a legtöbb emberi nyomorúság végső oka a szilárd középponttal rendelkező "szubsztanciális" szubjektum normatív víziója. Úgy láttam, hogy erre a vízióra építjük azt, amit azután önmagunknak nevezünk, s ami azután zsarnoki uralomra tesz szert felettünk. (De ki felett? - "dekonstruálnám" ma a kijelentést.) Aki ragaszkodik a koherens, jól körülhatárolható, minden helyzetben kiszámíthatóan működő - ennélfogva tehát megnyugtató és biztonságos - önidentitáshoz, az csak olyasvalakikkel és olyasmikkel léphet kapcsolatba, csak olyasmiről vehet tudomást egyáltalán, amit ez az önidentitás engedélyez. Ez ellen lázadoztam akkor.

Az ellenjavaslatom persze nagyon sebezhető volt. Azt ajánlottam, szabaduljunk meg attól a fixa ideától, hogy valaki csak akkor létezhet személyiségként, ha minden reflexióját és önreflexióját vissza tudja vezetni egy erős magra, egy centrumra, amely a koherens individuum lehetőségfeltétele. Lyotard-t persze még nem ismertem, de a szubjektumra vonatkozólag nagyjából én is a "nagy elbeszélésről" való lemondásban keresetem a megoldást. Nagyjából ma is ezt vallom; csakhogy akkoriban jócskán lebecsültem az általam amőbához hasonlított, vagyis határvonalait állandóan változtató, s ezzel középpontját vagy középpontjait folyamatosan áthelyező nyitott személyiség koncepciójával járó problémákat. Immáron két évtizede küszködöm például azzal, hogy közelebb jussak a "lírai személytelenség" problematikájához, ám vajmi kevés sikerélményben volt részem eddig. (Némi vigaszul szolgált ugyan, hogy amikor 1977-ben kijutottam Párizsba, hirtelen az volt a benyomásom, hogy a szakmában mindenki régóta ugyanazzal küszködik, mint én.) Eszem ágában sincs visszatérni a szubsztanciális szubjektum valamelyik "naprakész" alakváltozatához, de be kell ismernem, hogy a szilárd önidentitás "formaszervező elvéről" való lemondás az elméleti (filozófiai, ezen belül esztétikai, etikai), valamint pragmatikus, sőt politikai problémák tömkelegét szabadítja el. E problémákra vonatkozólag jószerivel csak kérdéseink lehetnek, válaszaink alig. Sebaj, én jobban érzem magam a kérdéseimmel, mintha olyan válaszokat erőltetnék magamra, amelyek ellen minden porcikám tiltakozik.

Ami a kritikusi, továbbá az irodalomtörténészi, irodalomteoretikusi tevékenységet illeti: a személyesség kérdése véleményem szerint itt másképpen vetődik fel. Akár műbírálatot, akár elméleti fejtegetést olvasok, kevés dolog tud annyira dühíteni, mint az, ha a szerző "felmondja a leckét", vagyis ha úgy érzem, nem dolgozta át, nem tette saját szövege anyagává az elkerülhetetlenül felhasznált vendégszövegeket. Lehet tőlem az illető akármilyen művelt vagy tájékozott, idézhet másokat korrektül vagy alattomosan: ha nem látom úgy, hogy problémái, ítéletei valóban annak a szöveg-énnek a problémái és ítéletei, amellyel írásában találkozni vélek, akkor nem tudok vele igazi kapcsolatot teremteni. A nyitott személyiség elvét ez nem érvényteleníti, hiszen senkitől sem valamiféle átlátható és minden szöveghelyzetben érvényes koherenciát várok el. Nem is valamilyen óromantikus eredetiséget; lehet könyvet írni csupa idézetekből úgy, hogy a szöveg-individuum valóban személyiség legyen. Hogy melyek ennek személyességnek a kritériumai? Erre valóban nincsenek általános szabályok (vagy legalábbis én még nem fedeztem fel ilyeneket), de állítom, hogy minden konkrét szöveg esetében lehet érvelni a személyesség megléte vagy hiánya mellett - textuális jegyek alapján. Tehát meggyőződésem, hogy van lehetőség a diskurzusra, nem kötelező a wittgensteini hallgatásba burkolóznunk. Mindez persze egyfajta követelményrendszerként is működik nálam: utólag pontosan szoktam érzékelni, hogy melyik írásom fásult "leckefelmondássá" és melyikben sikerült többé-kevésbé megteremtenem az említett ad hoc "szövegszemélyiséget".

Hogyan emlékszik vissza életének első időszakára, az ötvenes-hatvanas évekre? A válaszba bele tudja-e szőni a következő szavakat: nyomasztó évek, elveszett éden, magány, nemzedék...?

A boldog gyermekkor a felnőttek (meglehetősen alamuszi) kitalációja, ami pedig a kamaszkort illeti... Hozzám közel állnak azok a fejlődéslélektani elképzelések, melyeknek alaptétele, hogy a kamaszra nem alkalmazhatók az egyébként néhol működő normalitás-kritériumok. Ennek az életkornak - többek között - annyira velejárója a szenvedés igénye és a vele járó önsajnálat, hogy utólag képtelen lennék megmondani, hogyan éltem volna meg ezt az időszakot más körülmények között. Azt persze érzékeltem, hogy szegények vagyunk; hattagú családunk gyakorlatilag apám fizetéséből élt - ő egyébként esztergályosból lett a MOM "nagygépműhelyének" a vezetője. (Beleszédülök, amikor leírom: negyvenkét évig dolgozott ebben a hatalmas gyárban, amelyből mostanra nem maradt más, mint egy fél tucatnyi, lebontásra ítélt épülettömb. Néhány hete elhatároztam, hogy fényképeket készítek a szocializmusnak - bár nem csak annak, hiszen több, mint száz éves üzemről volt szó - erről a pusztuló síremlékéről. Sohasem gondoltam volna ifjabb éveimben, hogy egyszer majd elszorul a torkom a felszabadulási munkaverseny felajánlásainak olvastán; de a málló falon pirosló feliratokat böngészve csak arra tudtam gondolni: ez volt az apám élete, s nemsokára nyoma sem marad.)

A szűkösség azonban jóval kevésbé zavart, mint amennyire az mai szemmel nézve indokolt lett volna. Miért? Talán, mert körülöttem senki sem dúskált a javakban; osztálytársaim közül persze voltak olyanok, akiknek "jobban ment" (például volt télikabátjuk, míg én legalább három télen át mackófelsőben jártam). Irigységet azonban egyáltalán nem éreztem; elhittem azt, amit a környezetem, s főleg a szüleim életvitele sugallt: hogy ezek nem olyan fontos dolgok, nem ezek a fontos dolgok. (A jólét kellékeinek, mindenféle tárgyaknak a beszerzése különben sem volt központi téma abban a világban. Nem akarom én a szegénység dícséretét zengeni, de valóban úgy éltem meg, hogy a szerzésre és birtoklásra összpontosuló életvitel a megvásárolható tárgyak körének bővülésével párhuzamosan jelent meg. Ez nagyrészt nyilvánvalóan a gyerekkor inkább intenzív mint extenzív tapasztalásmódjával függ össze, de azért jellemzőnek tartom annyira, hogy megemlítsem.)

Egyébként olyan nagyszerűen nem érezhettem magam a bőrömben, hiszen már hat éves koromtól rájöttem, hogy az életet számomra csak az olvasás teszi elviselhetővé (az alváson kívül). Olvastam minden testhelyzetben, ülve, fekve, ágyon hasalva, előttem a könyv a szőnyegen; olvastam a vasárnapi ebéd közben, az éppen időszerű kötetet a levesestálnak támasztva.Egy rendes polgári családban ezért kizavartak volna a világból - én is morognék érte a lányomra, de vele a tévé-bekapcsolás ellen kell harcolni - nálunk elfogadták ezt a bolondériát. Talán érezték, hogy nem a szeretet vagy a kötelező respektus hiánya miatt viselkedem így, hanem azért, mert egyszerűen nem tudom abbahagyni. A Szabó Ervin név a mai napig zene fülemben, hiszen minden általam elérhető könyvtárat így hívtak. Szinte önkívületi állapotban olvastam minden szabad időmben; jellemző adalékként említem a Nagy Brehm tizennyolc kötetét, a könyvtárosok kizárólag nekem megengedték, hogy kötetenként hazavigyem, akkor zoológus vágytam lenni... Mindig hálás leszek azért, hogy ezt a családom elfogadta, noha egyáltalán nem lehetett magától értetődő számukra az időtöltésnek ez a kizárólagos formája. Hadd engedjek meg magamnak némi "öregfiús" okoskodást: minden mostani gyereket és kamaszt, aki nem találkozik az írott betűnek ezzel a hihetetlen varázsával, roppantul sajnálok. Márpedig mostanában ők vannak elsöprő többségben. Remélem, ez arra (is) utal, hogy más területeken viszont jóval több örömre tesznek szert, mint jómagam annak idején.

Nemzedék? Többször is megírtam már, hogy semmiféle generációs élményem nincs; természetesen tudom, hogy az emberi élményvilág egyik fontos rétege a történelmi tapasztalás, amely teljes egészében sohasem verbalizálható, vagyis nem adható át. (Bár melyik tapasztalat közölhető teljes egészében?) A puszta tény, hogy ez a tapasztalati réteg a korcsoportomhoz tartozókkal könnyebben megosztható, mint a nálunk fiatalabbakkal vagy öregebbekkel, soha semmilyen cinkosság-érzést nem ébresztett bennem, még kevésbé vágyakozást az akol melege iránt. Mások történelmi tapasztalatai ellenben mindig rendkívül jelentősek voltak számomra. Nagyon fontos emlékem, hogy hetedikes vagy nyolcadikos koromban borzasztóan izgatott 1956. (A másik, ehhez hasonló, de még sokkalta iszonyúbb történelmi rejtélyt a holocaust jelentette számomra.) Mint minden mást, ezt is könyvekből próbáltam megérteni; dehát akkoriban csak a "Kik voltak, mit akartak?" típusú förmedvényekhez lehetett hozzájutni. (Ma már tudom értékelni, milyen ördögien manipulatív cím volt ez.) Nagyjából el is hittem mindazt, amit ezekben a pártbrosúrákban a "tények" szintjén olvasni lehetett (lásd: a naív hit az írott betű és az igazság szerves kapcsolatában; az ilyen balfékből lesz irodalmár). Mégis maradhatott bennem némi bizonytalanság, mert hosszú vitákat folytattam egy osztálytársam apjával, aki valamilyen okból nagyon szeretett engem. Nehéz lehetett érvelnie egy magamfajta süvölvénnyel szemben, ráadásul úgy, hogy se nekem, se magának ne okozzon kellemetlenséget. De sohasem fogom elfelejteni, hogy kifogyván az érvekből (már akkor is kellemetlenül makacs vitázó voltam), a vállamra tette a kezét és azt mondta: "Gondolj, amit akarsz. De hidd el, hogy ez az egész spontán volt. Nem azért mentünk ki az utcára, mert valahonnan irányítottak bennünket." Döbbenetes hatással volt rám ez a néhány mondat; nem tudnám megmondani, miért; de azóta érzem úgy, hogy lényegében tudom, mi történt ötvenhatban.

Nem hagyhatom említetlen, hogy aligha vettek volna fel az egyetemre, ha nem jutottam volna be a pesti egyetem Bölcsészkarán működő Studium Generale nevezetű előkészítő tanfolyamra. Egyetemisták kezdeményezése volt ez, egyetemisták tanítottak bennünket ingyen, egyszerűen attól a meggyőződéstől vezérelve, hogy a hátrányos helyzetű középiskolásokat nem mesterségesen felpumpált pontszámokkal kell bejuttatni az egyetemre, hanem biztosítani kell számukra a relatív esélyegyenlőséget. Talán az akkori kezdeményezők tudják, miként sikerült a tanfolyamot a KISZ keretei között kiépíteni (más lehetőségek erre nem voltak), s hogy mitől sorvadt el néhány év múlva az egész. Nyilván része volt ebben annak a reformhangulatnak, amelyet 1968 nálunk még évekig nem tett semmivé. Én mindenesetre nagyon sok kiváló fiatal értelmiségivel találkozhattam a Stúdium Generale jóvoltából 1969 és 1971 között, akik egyáltalán nem a Nagy Kiábrándulást közvetítették nekünk. Sokkal inkább azt, hogy minden akadály és intézményi ellenállás dacára érdemes küszködni a társadalmi igazságosságért, s mi több, hogy ebben egy értelmiséginek komoly felelőssége van. Az átadott ismeretanyagon kívül főleg azért vagyok hálás nekik, mert a személyes magatartás szintjén tapasztalhattam meg ezt a szemléletmódot. (Lám, megint csak a személyességnél lyukadtunk ki.)

Ön 1973-tól 77-ig járt az ELTE magyar-francia szakára. Legutóbbi könyvében van egy passzus, amely így szól: "a hetvenes években azzal a benyomással hagytuk el a bölcsészkart, hogy ott semmiféle módszertannal nem traktáltak bennünket. Rákérdezni arra, hogy az egyetemen művelt irodalomtörténet milyen pszichológián alapul, s hogy ez korszerű-e, nos, ez tudomásom szerint senkinek nem jutott eszébe, vagy ha eszébe jutott, hát elhallgatta." A módszertani reflexió ilyetén hiánya nem jelentette egyúttal a kényszerek kisebb fokát? A tanácstalanság szabadságát? Kik voltak, akikre mégis figyelt ebben az időben, akiknek köszönhet valamit a szellemi tájékozódásban való segítségért? Mennyire érzi "távolinak" az ifjúkorát?

Lehet, hogy kicsit túloztam az idézett passzusban. De azért meglepődnék, ha valaki felháborodottan visszautasítaná azt a kijelentést, hogy a Bölcsészkar kifejezetten gyenge iskola volt a hetvenes években. Természetesen volt néhány jelentős oktató-egyéniség, akikkel igyekeztünk kontaktust találni, de az összképet nem ők határozták meg. Baj volt az elsajátítandó ismeretek szisztematizáltságával, baj volt a tankönyvekkel, a fölösleges tantárgyakkal. Egész tanszékek voltak alkalmatlanok a feladatuk ellátására. Bosszantottak persze az ideológiai-politikai kényszermechanizmusok is, de hazudnék, ha ezeket túlhangsúlyoznám. (Leginkább abban jelentettek akadályt, hogy mindazt elolvashassuk, amit el szerettünk volna olvasni, továbbá, csekélység, nem nagyon utazhattunk külföldre, ad notam: "jobb ma egy vörös útlevél, mint holnap egy kék". Heute rot, morgen esetleg tot: irány tehát Csehszlovákia, Bulgária, Lengyelország, stb.)

Viszonylag hamar rájöttünk, hogy életünk öt legszabadabb évét nem tölthetjük az egyetem színvonaltalanságáról való nyafogással. Ezért mindenféle köröket szerveztünk. (Köröcskéztünk.) Például oktatásszociológiait (ebben Magyar Bálint volt az egyik fő szervező); azután Bacsó Bélával, Kardos Andrással, Orosz Istvánnal és másokkal verselemző, filmesztétikai, általános esztétikai csoportokat alakítottunk. Egy cseppet sem zavart bennünket, hogy ezek a csoportok esetleg már néhány találkozó után felbomlottak, hiszen hamarosan jött a következő kísérlet. Voltak tanárok, akiket meg lehetett nyerni néhány alkalomra, vagy esetleg évekig tartó közös munkára, mint például Almási Miklóst, ami nagy dolog volt. Ezek a különböző, kisebb-nagyobb létszámú, állandóan felbomló és átalakuló csoportok jelentették nekem az igazi egyetemet. Így valóban egyfajta belső szabadságra lehetett szert tenni; újra meg újra dönteni kellett, hogy merre felé fordul az ember, mert nem kellett megküzdeni sem a karizmatikus oktatók túlsúlyával, sem pedig a "tudományosságnak" valamilyen kétségbevonhatatlan erejű koncepciójával. (Ami más oldalról persze veszteséget jelentett.)

Nyilván sokan követték akkoriban ezt a stratégiát, mert vitathatatlanul ez volt a későbbi "repülő egyetemek" bázisa. Határozottan emlékszem, hogy már 1972-73-tól tudatosan kerestük a kapcsolatot a publikus térből akkor kiszorított reformistákkal, a Budapesti Iskola elérhető képviselőivel, a "Lukács óvoda" elérhető tagjaival. Akárhogy is nézem, a hetvenes években a tudást, az ismeretek megszerzését majdnemhogy erotikus aura övezte, amiben a különféle tiltásoknak nagy szerepe volt. Mindenesetre nehezen tudnám elképzelni mai hallgatóimról (akiket egyébként nagyon kedvelek), hogy egy hetükből négy-öt estét arra szánnának, hogy egy magánlakásba heringként bepréselődve órákig türelmesen hallgassanak egy előadót. (Mondjuk, a Szovjetúnió történetéről, vagy az ázsiai termelési módról.) Tempora mutantur, tudom; de azért ez nem volt rossz iskola.

Hogyan alakult pályája az egyetem elvégzése után?

1977-ben, második próbálkozásra, kijutottam Párizsba, az Ecole Normale Supérieure-re. Erre évente egy hallgatónak volt lehetősége, tehát óriási dolognak számított. Furcsa helyzet volt ez, hiszen nem számítottunk élève-nek, ugyanakkor az ő életüket élhettük egy éven át, csak éppen vizsgák nélkül. Azt hiszem, minden magyar "normalien" életében döntő volt ez az egy tanév. Az akkori szűkös utazási lehetőségek között ilyen hosszú időt legálisan Nyugaton tölthetni - maga volt a megvalósult álom. Hallgathattam Barthes, Foucault, Lévi-Strauss, Riffaterre, Todorov, Bourdieu előadásait, használhattam az Ecole nagyszerű könyvtárát és ismerkedhettem Párizzsal. 1978 nyarán jöttem haza. Néhány hónappal korábban kaptam egy üzenetet, hogy Király István szívesen látna "tudományos továbbképzési ösztöndíjasként" (akkor így hívták) a XX. századi Magyar Irodalomtörténeti Tanszéken. Megkerestem Királyt, aki valóban nagyon szívélyesen fogadott. Az ösztöndíj 2200 magyar forint volt havonta, Király levélben kért elnézést, amiért ilyen kevés - hiába, úriember volt, s ezt majdnem minden irónia nélkül mondom. Két évre szólt, ezalatt bölcsészdoktori disszertációt illett készíteni; ekkor tartottam először egyetemi órákat.

Mándy Egy este és Egy éjszaka című novelláinak "háttérszituációja" kapcsán szóba hozta a cseh polgárjogi aktivisták súlyos börtönbüntetései elleni tiltakozást, az 1979-es Charta-felhívás aláírását. Így írt: "Engedtessék meg egy személyes utalás: én ugyan aláírtam a Kádár Jánosnak címzett levelet, amelyet a szövegben szereplő író nem írt alá; mindazonáltal csöppet sem esett nehezemre átélni az egész szituáció nyomasztó álomszerűségét. Azt a belső tiltakozást, amely a kétségtelenül jó ügy mellett való kiállás követelésével szemben ébredhet valakiben." (Kritika 1992/12. 23.) Mivel egészítené ki mindezt? Mit jelentett egykor az aláírás vállalása, s hogyan látja ma egykori önmagát. Egyáltalán: milyen szerepet játszik az Ön életében a politika?

Attól tartok, az írót megcsalta emlékezete: az én kezem ügyében levő listán az ő neve nem szerepel. Mándyt roppantul tisztelem, de ezt a novellát nem tartom sokra. Természetesen kifejezte néhány ember belső hezitálását; de 1979-ben a legjobb tudomásom szerint semmiféle morális zsarolásról nem volt szó. (Azon túlmenően, hogy sajna, az erkölcsi tudat a legnagyobb zsaroló.) Aki úgy döntött, hogy félteni valója van, s ezért nem írt alá, azt nem sújtotta semmiféle rosszallás, megvetés aztán különösen nem. Az egésznek "pusztán" szimbolikus jelentősége volt, tehát nem volt igazán fontos, hogy hányan vesznek részt benne. Nem olyan természetű ügy volt, ami lehetetlenné vagy eleve immorálissá tette volna a nyílt állásfoglalás megtagadását. Ma úgy látom, hogy - a klandesztinitás fölszámolása mellett, amiben a szervezők egyértelműen a lengyel példát követték - éppen abban állt ennek a Charta-ügynek az újdonsága, hogy kinek-kinek lehetővé tette, hogy egyénként vegyen részt vagy maradjon távol tőle. Egy teljesen heterogén, egymást jószerivel nem ismerő csoportosulás alakult erre az egy alkalomra azokból, akik úgy gondolták, hogy ebben az esetben a nyílt levél a megfelelő forma. Később velem is előfordult, hogy aláírtam egy petíciót, majd némi tájékozódás után visszavontam, mondván, hogy ez "not my style". A Chartánál ez eszembe sem jutott.

Ha már erről beszélek, kötelességem hozzátenni, hogy a "megtorlás" nem volt nagyon rémes. Ezt persze előre nem lehetett tudni, a hatalom is tanulta még az ilyen szituációkat. A kádárizmus jellegének megfelelően minden munkahelyen egy kicsit máshogyan reagáltak. Volt persze, akit azonnal kirúgtak; engem harmadmagammal behívatott és legorombított a rektorhelyettes - miközben a titkárnő teával kínált bennünket. Királyt senki sem kötelezte arra, hogy ne hosszabbítsa meg a szerződésemet; ő azonban megsértődött, mert nem kértem tőle engedélyt az aláírásra, vagy úgy tett, mintha megsértődött volna. A Charta tulajdonképpen jó ürügy volt számára, hogy megszabaduljon tőlem. Mulatságos emlék, hogy amikor ezt egy nagy ordítozás keretében tudatta velem, "üldözési mániás bürokratának" nevezett. Ebben a szó-kombinációban benne volt a Kádár-rendszer értelmesebb funkcionáriusainak lelkiismeretfurdalása, szégyenérzete, ugyanakkor projektív önigazolása. De azért örülök, hogy ismertem őt közelről; nem volt akárki, és szakmailag sokat lehetett tőle tanulni. A korszak másik nagy "mumusa", Pándi sem volt jelentéktelen egyéniség. Ezt sokan láttuk így, noha "vigyázó szemünket" persze az akkoriban meglehetősen félreszorított Németh G. Bélára vetettük: akkortájt szakmailag és emberileg is őt tiszteltük a legjobban az egyetemen. Később nagyon vigyáztam rá, hogy ne kovácsoljak az aláírás-ügyből semmiféle jelképes vagy éppen egzisztenciális tőkét. Azt hiszem, ez maradéktalanul sikerült.

Még egy mondat a politikáról: a rendszerváltás a számomra azt jelentette, hogy a szimbolikus képviseleti aktusok ideje lejárt. A politika, ahogy Max Weber mondta, törvényszerűen "hivatás" lett, én pedig mindig tudtam, hogy nekem nem ez a foglalkozásom. Ez néha feszültséget is okozott köztem és aktívabban politizáló barátaim között; nem mindig értették meg, hogy a politika továbbra is érdekel, a politique politicienne, vagyis a politikusoknak való politika viszont taszít, vagy inkább: rettenetesen untat. Ha tehát egyszer majd újra "aláírnék" valamit sokakkal együtt, annak egészen más lenne a funkciója. A képviseleti demokráciában is mindig újjászülető társadalmi igazságtalanságok vagy méltánytalanságok elleni felszólalást jelentené, olyan esetekben, amikor politikusokat lebénítják a számukra egy bizonyos mértékig - de ezt a mértéket mindig újra kell szabni! - elkerülhetetlen egymásközti csatározások.

1984 óta az Irodalomtudományi Intézet munkatársa, 1992-től osztályvezetője. Hogyan alakultak ott szellemi-kollegiális viszonyai? Miképpen ítéli meg az intézet szerepét a hazai irodalomtudomány alakításában?

Egyévi szabadúszás és három évi, a Világirodalmi Tanszéken töltött és aspirantúrának nevezett nyomorgás után - aspiránsi ösztöndíjam, egyetlen jövedelemforrásom 3 000 magyar forintokra rúg -, az újabb utcára kerülés előtti pillanatban nyúlt a hónom alá Bodnár György. Így kerültem az Intézetbe, amelyet azóta is a második otthonomnak érzek. A Bölcsészkar nyomott légköre után pontosan úgy éreztem magam, mint a közismert plakát hajótöröttje, aki megpillantja a a habokon ringatózó Unicumos üveget. Szabadság volt, őszinteség, kollegialitás és jó szakmai színvonal. (Dérczy Péterrel, Erdődy Edittel, Ferenczy Lászlóval, Kulcsár-Szabó Ernővel, Kiss Mihállyal, Pomogáts Bélával, Rónay Lászlóval, Tverdota Györgyel, Vásárhelyi Miklóssal és persze az akkor már igazgatóhelyettes Bodnár Györggyel volt szorosabb a szakmai kapcsolatom, de említhetnék még másokat is, akik nem a Modern Magyar Irodalmi Osztályon dolgoztak.) Természetesen voltak kötöttségek, de ezek a kollektív munkából adódtak, s ezért nem esett nehezemre a vállalásuk. Első intézeti munkám például a "Sóska" becenevű magyar irodalomtörténeti kézikönyv Mesterházi Lajosról szóló fejezetének megírása volt. Az a tény, hogy lényegében ma is vállani tudom ezt a szöveget - noha teljes egészében persze nem fejthettem ki a véleményemet erről az íróról -, szintén a kétségtelenül viszonylagos, de az akkori körülmények között óriási jelentőségű intézeti szabadságnak köszönhető.

Mindig is az volt a véleményem, éspedig nem az egzisztenciális függés miatt, hogy az Intézetre és általában az akadémiai intézethálózatra szüksége van a magyar tudománynak. Demagógnak és megalapozatlannak tartom azt az érvet, hogy csak az egyetemeken, oktatás mellett végzett kutatómunkára van szükség. Intézetünk kutatóinak kétharmad része, akárcsak jómagam, jelenleg is tanít a felsőoktatásban, de nagyon nagy hibának tartanám, ha ezt kötelezővé tennénk. Van olyan vérbeli kutató, aki nagyon rossz oktató, és van olyan kiváló egyetemi tanár, aki sohasem fog komoly kutatási eredményeket produkálni. A szellemi munkavégzés lehetőségének monolitikus intézményi keretbe gyömöszölését kifejezetten károsnak tartom, s abban sem hiszek, hogy ez jelentős megtakarításokat jelentene. Különben is: melyik magyar egyetem tudja ma kutatói szabadságra küldeni az oktatóit? Ennek a reális lehetősége nélkül pedig enyhén szólva rosszhiszeműségre vall annak hangoztatása, hogy a társadalomtudományokban minden szükséges kutatási tevékenységnek, szövegkiadási vagy egyéb tudományos munkának egyedül az egyetemek adjanak otthont. Aki az intézethálózatot létében támadja, az tudatlanságból vagy valamilyen részérdek alattomos képviseletében olyan meglévő értékeket akar megsemmisíteni, amelyeket azután hosszú évekig képtelenség volna újraéleszteni.

Az Irodalomtudományi Intézet a leépítések és a bizonytalan perspektíva miatti önkéntes távozások következtében kétségtelenül nagy vérveszteségeket szenvedett, de még mindig nagyon jelentős szellemi kapacitással bír. Nem akarok tippeket adni a döntéshozóknak, de a legkönnyebben úgy lehet minket padlóra küldeni, ha lehetetlenné teszik az utánpótlást, új munkatársak alkalmazását. Abban reménykedem (mi mást tehetnék?) hogy az elkövetkezendő évek lassú javulást hoznak e tekintetben. Egyébként annyit talán elmondhatok a kollegák nevében is, hogy mi egy műhelynek tekintjük magunkat a többi között. Műhelynek, amely sokféle irányultságnak, felfogásnak ad otthont, s amely nem akarja "meghatározni" mindazt, ami a történeti és elméleti kutatások terén Magyarországon történik. Amiben továbbra is példaadóak vagyunk szerintem, az változatlanul az említett belső szabadság és a pluralitás-elv tisztelete. Ha létezik intézeti tradíció, akkor azt ebben a mentalitásban látom.

Első kötetében, A lélek lehetőségeiben (1986) a líra és a szubjektumelmélet századeleji összefüggéseit vizsgálta, Balázs Béla, Füst Milán és Lukács György pályájának fiatalkori szakaszában. Beszélne arról, hogy mi motiválta a témaválasztását? Kik hatottak leginkább ekkoriban értekező prózájára? Ma hagyan ítéli meg e könyv - "marxizáló", s a korai Lukácsot az értelmezés középpontjába állító - nyelvének teljesítőképességét?

Ez a könyv, amely egyben a bölcsészdoktori disszertációm volt, a diplomamunkámból alakult ki, mint sokaknál. A hetvenes években óriási élmény volt számomra és egész baráti köröm számára a fiatal Lukács felfedezése (a marxista Lukácsot viszonylag jól ismertük, hiszen "végigtanultuk" Az esztétikum sajátosságát). Engem viszont a már említett szubjektumfilozófiai kérdéskör is foglalkoztatott, s vele kapcsolatban a líra. Kézenfekvő volt tehát, hogy Balázs Béla korai líraelméleti kísérleteit veszem vizsgálat alá, mintegy a Lukácsnál ritka vagy teljesen hiányzó szubjektumteória "kiegészítéseként". Egyfajta - nem mindig tudatos - munkamegosztást véltem felfedezni közöttük, amiben talán nem is tévedtem. Ehhez illesztettem hozzá a Történelem és osztálytudatra vonatkozó fejtegetést, valamint a Füst Milán-fejezetet. Ez utóbbi a Lucien Goldmann-féle, a mentális struktúrák közötti homológia feltételezésén alapuló választás volt. Ez persze vitatható módszertani megoldás, de nem "marxizáló" jellege miatt az. Ha valaki azt mondaná, hogy az akkori világlátásom "marxizáló" volt, azt - némelyes pontosítással - szívesen elvállalnám. A szövegem azonban nem volt marxizáló, hanem az egyik fejezetében egy marxista ihletésű és általam máig zseniálisnak tartott művet elemzett. Füst Milán líráját például egyáltalán nem "marxista alapon" próbáltam megérteni... Az egyes részekben más-más szempontokhoz alkalmazkodtam, ezért aztán a könyv nyelvezete kissé eklektikus. De nem bánom, hogy nem próbálkoztam egy olyan nyelvi egységesítéssel, amelynek a a problémaérzékenység eltompulása lett volna az ára. Ha a nálam fiatalabbak dolgozataiban hasonló problémát érzékelek, szintén nem arra ösztönzöm őket, hogy minden áron homogenizálják az irályukat. Felhívom a figyelmet az eklektikusságból adódó veszélyekre, és azt ajánlom nekik, hogy "befelé" figyelve döntsék el, mennyit érdemes ezekből vállalni.

A költő hét bordája (Debrecen, 1996) című nagyigényű tanulmánykötetének bevezetőjében így ír: "Az elmúlt két évtizedben született elemzéseim, műértelmezéseim, olvasmányértékeléseim sora valamiféle nevelődési folyamatról, vagy legalábbis egy szakma fokozatos elsajátításáról tanúskodó dokumantum-gyűjteménnyé kezdett összeállni lelki szemim előtt. Arra gondoltam hát, hogy talán ezért sem teljesen haszontalan eljuttatni az olvasókhoz, kivált azokhoz, akik egy hasonló tanulási folyamat valamelyik pontjá tartanak éppen." Ha bővebb önértelmezésre kérném, mit mondana el erről a "nevelődési folyamatról"? Adna-e valamilyen tanácsot a most indulóknak? E két évtized alatt kapott-e efféle megszívlelendő intést?

Bővebb öninterpretációra nem vállalkozom (ne mindent én csináljak). Időnként bizony jól esett volna, ha egy idősebb barát vagy kolléga alaposan "megolvassa" a szövegeimet. Nem mondom, hogy hasonló sem történt soha; arra a bizonyos "nevelődési folyamatra" azonban mégiscsak a magányosság volt a jellemző. Ha valamilyen továbbadható tanulságot levontam az egészből, az éppen ennek a magánynak az elkerülhetetlensége. Az első publikációk idején mindenki úgy érzi, mintha az egész világ csak rá figyelne. Azután (túl a majdnem természetes visszhangtalanságon) az ellenkező végletbe esik: értelmetlennek kezdi látni az egészet. Ezek a depresszív pillanatok a mesterséghez tartoznak, nem elkerülhetők, de - és ezt szeretném sugallni az "indulóknak" - átvészelhetők. Némi idő elteltével pedig már meglepetések is érik az embert; például az ország másik csücskében találkozik valakivel, aki kívülről idézi egy évekkel korábbi írását. Bizony, az ilyesmi még egy kritikussal is előfordul; erőt lehet meríteni belőle.

Közismert, hogy az írásaiban meghatározó annak a francia bölcsletnek és irodalomelméletnek (Foucault, Derrida, Todorov, Barthes stb.) a hatása, amelynek hazai megismertetéséért is sokat tett. Lehet-e az Ön szemléletében valamilyen "franciás jellegről" beszélni? A francia kultúrával való ismerkedése mennyiben jelentette az "egységes világmagyarázat" elbúcsúztatását: "dolgok és főleg az értékek viszonylagosságába való mélyebb bepillanthatást" (A költő hét bordája. 9.) lehetőségét?

Azt tapasztaltam, hogy néhány született nyelvzsenitől eltekintve a legtöbben egyetlen idegen nyelvet képesek igazán jól elsajátítani. Bizonyos, hogy sokszor nem egyéni választás kérdése, melyik lesz ez az idegen nyelv. Nálam jelentős mértékben az volt. Mióta az eszemet tudom, a francia vonzott a legjobban, mondhatni: ismerős volt, szemben a többi nyelvvel, amelyek tetszettek vagy kevésbé tetszettek, de idegenségükhöz nem fért kétség. Kissé misztikusan hangzik, de úgy éreztem, mintha a francia nyelv választott volna engem, s nem fordítva. Ez életemnek talán az egyetlen momentuma, amire nem kívánok magyarázatot találni. A pszichológusok esetleg tudnának erről többet is mondani, nekem azonban így, "misztikusan" jobban tetszik.

Szerencsém is volt, hiszen egyéb vonzásaimat-választásaimat az élet sokszor nem honorálta - ezt viszont igen. A kérdésre válaszolva: lehet, hogy a dogma-ellenesség, az mindent megkérdőjelező szkepszis a francia kultúrában permanensebben visszatérő jelenség, mint másutt. Mindenesetre van egy ilyen közvélekedés, de sohasem érdekelt annyira, hogy véleményt formáljak az érvényességi fokáról. Nagyon szeretem az angol értekezők sallangtalan egyszerűségét és száraz humorát, mint ahogyan élvezem németek szinte rögeszmés pontosságra törekvését is. Dehát van szűkszavú és ködösen homályos francia is, mint ahogy akad jónéhány locsogós angol vagy "latinosan világos" német szerző; szóval, nem tudom mennyit érnek ezek az általánosítások. Annyi bizonyos, hogy a francia értekező szövegeket néha nemcsak azért pokoli nehéz fordítani, mert a szerző szövegvilága bonyolult, hanem mert a nyelv belső logikája meglehetősen távol áll a magyarétól. Csak saját próbálkozásaimról beszélve, nem egyszer kellett úgy éreznem, hogy például Derrida eredetei szövege sokkal kevésbé komplikált, mint az én fordításom. Ez igen kellemetlen érzés, senkinek nem kívánom.

Ha egyszer viszont eldőlt a "nyelvválasztás", akkor az idegen nyelv által ütött résen át betódulnak személyes világunkba egy másik kultúra éppen akkoriban prominens alakjai; ez történt velem is. Természetesen azokat tekintettem "főszereplőknek", akiket a hetvenes évek második felére nagyjából kialakult szakmai, világlátásbeli, ideológiai és politikai nézeteim szűrőjlencséin át egyáltalán észre tudtam venni. Ahhoz is kell némi érési folyamat, hogy az ember tudatára ébredjen az ilyesfajta szűrők létezésének. Nem hiszem persze, hogy létezhet abszolút elfogulatlanság; de bizonyos vakfoltokat néha el lehet tüntetni. Mindig sajnálni fogom például, hogy nem jártam Raymond Aron előadásaira. Ez csúf baloldali előítélet volt egy hagyományosan "konzervatív-jobboldalinak" tartott gondolkodóval szemben, akinek a jelentőségét csak jóval később fogtam föl. (Ezt a mulasztást próbáltam egy róla szóló írásban jóvá tenni.)

Mi a véleménye a hermeneutika és a dekonstrukció "vitájáról", magyarországi recepciójáról, s általában az újabb irodalomélméleti irányzatok versengéséről, a "nyelvek ütközeteiről"?

Jómagam azért örülök ennek a "vitának", mert különösen fontosnak tartom, hogy különféle nyelvi praxisok érvényesítése, s ha kell, átültetése során megerősödjék a diskurzusok sokféleségének tudata, ezzel párhuzamosan pedig az ebben a vonatkozásban érzékelhető tolerancia. Évtizedek óta ez az első eset, hogy két, igen fontos és magas szinten művelhető beszédmód szembesülése ilyen sokakat, s főként fiatalokat érint. Az imitatív gesztusok ilyenkor jóformán törvényszerűek, s akad jó néhány torzszülött is - ennek jóval kisebb a jelentősége, mint a folyamatban rejlő tanulási és kreatív, kultúrateremtő potenciálnak. Mindazonáltal néha elcsodálkozom, mikor némelyik fiatal kolléga elmagyarázza, hogy ki, mikor dekonstruktőr és mikor hermeneuta. Én jóval bizonytalanabb vagyok a határvonalak dolgában. Néha látni vélem, de nagyon sokszor szem elől tévesztem, vagy éppen fölöslegesnek tartom megvonni őket. Különbség persze van, az összemosás éppenhogy nem célom, de talán "könnyebben kellene venni" az egészet, mint ahogy az angolok (vagy inkább az amerikaiak?) mondják.

Minden vitát a kultúra áldásának tartok, egészen addig, amíg (Habermas szavával) "uralommentes" kommunikációról van szó. Ezt nemcsak úgy értem, hogy az egyik félnek sem lehet módja a másik elnémítására, ellehetetlenítésére, a publikus térből való kizárására. Szükséges feltételnek érzem még emellett, hogy elfogadóan, sőt igenlően viszonyuljunk a vitapartner létezéséhez, még akkor is, ha gyakorlatilag semmiben sem értünk vele egyet. Ez triviálisan hangzik, holott nehezebb feladat annál, mint amilyennek sokan vélik, mert a dominanciára törekvés jelentős mértékben tudattalan. A magunk igazának hangoztatását a nyelv gyakran csak olyan stratégiák árán teszi lehetővé, amelyek akarva-akaratlanul a másik szimbolikus megsemmisítését célozzák. Nem elegendő tehát az elviekben vallott tolerancia és pluralizmus; ha vitahelyzetbe kerülünk, éberen kell figyelnünk, merre sodor bennünket a nyelv. Szükség van arra a tudatos taktikára is, amit Roland Barthes a nyelv diktatórikus vonásainak kijátszásaként jelölt meg. Ezt a tudatosságot hiányolom gyakran az itthoni vitákból; nomeg annak a tudomásulvételét, hogy az irodalomról való beszéd széles folyam, amelynek a hermeneutika és a dekonstrukció egy-egy, nagy hullámokat vető mélyárama ugyan, de sem külön-külön, sem pedig együttvéve nem azonosak a folyam egészével. Ez utóbbi ugyanis egyetlen beszédmóddal sem azonosítható, lévén igen eltérő diskurzusok gyűjtőtere.

Két évtizedes kitartó kutatás eredménye a Roland Barthes, a semleges próféta (1996) című könyve. Bónus Tibor jegyzi meg kritikájában, hogy a monográfia "hangsúlyozottan szakmai narrációjával" sokat segíthet a Barthes-értésben mutatkozó "dezorientációk eloszlatásában". Minek köszönhető az Ön Barthes iránti érdeklődése? Látta-e komoly veszélyét a fent jelzett terméketlen "eltévelyedésnek"?

Általában nem szoktam tartani az "eltévelyedésektől"; ha lehet, kerülöm is az effajta kifejezéseket, amelyek azt sejtetik, hogy létezik valamilyen értelmezésbeli "főcsapás", amelytől nem szabad nagyon eltávolodni. A saját Barthes-víziómat mindenesetre nem szeretném senkire ráerőltetni; én érezném magam a legkínosabban, ha mondjuk az egyik hallgatóm szájából pontosan azt hallanám vissza, amit leírtam. Derülátó pillanataimban elhiszem magamnak, hogy sikerült annyira elszakadnom a hagyományos monográfia-formától (amelynek bizonyos erényeihez azért ragaszkodtam), hogy ne legyen lehetséges a belőle kibontható Barthes-kép mechanikus reprodukálása. Ez nem jelenti azt, hogy a tájékozatlanságon vagy az előítéleteken alapuló véleménnyilvánításokat ne korrigáljuk. Barthes olyan szerző, akiről nagyon sokat beszélnek és írnak az egész világon; természetes, hogy elhangzanak szamárságok is. A fő veszély azonban nem az, ha valaki téved, vagy egyszerűen butaságot ír; ami igazán rémületes, az a fentebb említett vitaképtelenség, a megsemmisítő szándék, vagy - alattomosabb formában - az agyonhallgatás. Barthes-ot mostanában inkább a leszűkítő kanonizálás, bizonyos leleményeinek jelszóként való alkalmazása fenyegeti nálunk; ez viszont annak a velejárója, hogy művei mind ismertebbek, mind többen akarják "használni" azokat. Ergo: jól van úgy, ahogy van.

Hogy miért éppen nála kötöttem ki? Nyilvánvalóan ebben is a személyiség vonzása volt a döntő; Barthes a maga ellentmondásaival, belső váltásaival, tudatos atopikusságával (elhelyezhetetlenségével, besorolhatatlanságával) mintegy megtestesítette azt a szubjektumelméleti problémahalmazt, amelyről kezdetben szóltam. Önmagát eltökélten és folyamatosan decentrálni igyekvő volt a beszédmódja, ám ugyanakkor összetéveszthetetlenül és lenyűgözően jelentékeny személyiség volt. Ezt érezte mindenki, aki valamilyen kapcsolatba került vele, ez gyakorolt olyan nagy hatást rám is, amikor többszázadmagammal hallgattam az előadásait. Ha a szubjektumelméletek kanyargós és nem egyszer halfarokban végződő ösvényeinek követése közben nem veszítettem el végképp minden reményt, az elsősorban annak köszönhető, hogy konkrét tapasztalatot szerezhettem egy olyan egyéniségről, mint amilyen Barthes volt.

Az igazsághoz azért az is hozzátartozik, hogy 1981 és 1984 között, aspiráns koromban még az egész úgynevezett "szemiotikai iskoláról" akartam monográfiát írni. Mai szemmel nézve ez a terv maga volt a képtelenség; akkor is kivitelezhetetlen lett volna, ha sokkal jobbak az anyagi körülményeim és ha ismét kijutok egy időre Franciaországba. Nagy szerencsém, hogy letettem erről a maximalizmusról és lecövekeltem Barthes-nál, akivel kapcsolatosan azért minden, számomra lényeges kérdés fölvethető volt. Sokan azt hiszik, hogy amennyiben évekig foglalkozunk egy életművel, akkor feltétlenül "istenítjük" annak szerzőjét. Szó sincs erről. Meggyőződésem ugyan, hogy Barthes az egyik legjelentősebb figura századunk irodalmárai közül, csakhogy a maga komplexitásában az. Számos szakmai kérdésben inkább összefoglalta, befogadta és nagyszerű kreativitással alkalmazta mások felismeréseit, mintsem maga lett volna a "nyelvalkotó". Emberi gyengeségei, kisebb-nagyobb individuális tévedései vagy botlásai ugyanúgy hozzátartoznak az összképhez, akár az inkább "szépíróinak", mint elméletinek nevezhető próbálkozásai. Egyik előadása során, amelyben a semleges fogalmát járta körül (magam is e "fogalom" mint üres centrum köré igyekeztem felépíteni a könyvemet), elmesélt egy apró balesetet. Festékvásárlás közben talált egy "semleges" feliratú tégelyt; annyira lázba jött a feledezésétől, és olyan kíváncsi volt: milyen színű a semlegesség? - hogy kapkodás közben leöntötte vele a nadrágját. Akkor jött a csalódás: a semleges színű festék valójában piszkos szürke volt. "Megérdemeltem" - jegyezte meg finom öniróniával Barthes - "túl gyorsan akartam megérteni valamit..." Nos, az "én Barthes-omat" ez a kis történet foglalja össze a legjobban. Azóta sem találkoztam senkivel, aki ilyen távolságtartással és szelíd öngúnnyal viszonyult volna saját igazságkereséséhez, anélkül, hogy cinikusan relativista lett volna. (Rám éppen a nihilizmus vagy a szélsőséges relativizmus ellenében hatott. Egyetlen szót sem ejtett erről, a puszta jelenlétével mégis visszadta - nem a hitemet, ez túl patetikus lenne, hanem - mintegy az érzéki meggyőződésemet abban, hogy az élet esztétikai megközelítése fontos lehetőség. Van méltósága.) Lehet, hogy a semlegesség fogalmát a színek nyelvén nem lehet kifejezni; neki azonban sikerült úgy fölmutatnia a neutralitást, hogy az színek nélkül is szinte utópikusan ragyogni kezdett. Közben azonban arról sem feledkezett meg, hogy más aspektusból tekintve a semlegesség piszkos és szürke... Nos, ebben a "sztereografikus pluralitásban" volt ő egyedülálló.

Idézek egyik írásából: "Kundera egy közepes tehetségű kókler." Széles körben ismertté vált erősen bíráló hangvételű kritikái (Esterházy Péter: Hrabal könyve, Márton László: Átkelés az üvegen, Ottlik Géza: Buda) révén Ön gyakran került szembe a kritikai diskurzus "fősodrával". Van-e kritikusi példaképe? Nem érzi úgy, hogy bírálatainak a szaktudományosságot háttérbe vonó, gyakorta "személyes" retorikája, a nyelvi játékokat sem megvető, enyhén frivol hangvétele esetleg másoknak szolgált mintául?

Tanulmánygyűjteményem előszavában próbáltam érzékeltetni, hogy szerintem a kritikusi pozíció, a kritikai tevékenység jóval tágabb terület, mint amelyet a folyóiratok bírálat-rovata lefed. Mindazonáltal jómagam mégiscsak a bírálat értelmében vett kritika gyakorlása során váltam írogató emberré, vagyis elköteleződtem ennek a műfajnak. A szaktudományosság és az értékelő jelleg szembeállítását képtelenségnek tekintem. Evidens, hogy egy olyan tanulmánynak, amely poétikai strukturák változatait akarja leírni, egészen más a viszonya az értékeléshez, mint a klasszikus értelemben vett műbírálatnak. De ez nem azt jelenti, hogy nincs vele semmiféle viszonyban. Az igazi bírálat pedig nem nélkülözheti az értékelést. Tisztában kell lennünk azzal, hogy "szaktudományosan" sem a pozitív, sem a negatív értékítéletek nem vezethetők vissza valamilyen végső, megingathatatlan bizonyosságra, mint ahogyan azt sem tudjuk "szaktudományos" megingathatatlansággal megmondani, hogy mi is valójában az irodalom. Ám mégis értékelnünk kell, és mégis el kell választanunk az irodalmat a nem-irodalomtól, a művészetet a nem-művészettől. Nem tudjuk "mi az igazság", de nem tudunk nem rákérdezni az igazság mibenlétére: érzésem szerint Heidegger is valami hasonlóra célzott a maga alétheia-fogalmával. Benne állunk nyelvileg az igazságban (ennek megfelelően az igazság elfedettségében vagy elvétésében is); nem vagyunk olyan szabadok, hogy "eltekinthetnénk" az igazság kérdésétől. Ugyanígy vagyunk a művek értékelésével. A befogadáshoz, következésképp a megértéshez is hozzá tartozik az értékelés: ezt el lehet mismásolni, de annak nagy ára van.

Kritikusi gyakorlatomban arra törekedtem, hogy teljes személyiségemmel álljak értékítéleteim mögé, hogy felkínáljam saját sebezhetőségemet is. Fontosnak tartottam kifejezni az ízlésítéleteim olyan vonatkozásait is, amelyeket esetleg egyik, általam működtethető tudományos diskurzussal sem tudtam kellőképpen megalapozni. Sokak előtt ez furcsának tűnt fel; én merő gyávaságnak tartottam volna, ha nem így teszek. Ha néha-néha szembekerültem egy "bevett", sokak által képviselt vélekedéssel, kritikai vagy axiológiai konstrukcióval, az sohasem puszta konfliktuskeresésből történt, de nem is a saját ítéleteim igazában való rendíthetetlen meggyőződés miatt. Az enyémtől egészen eltérő ízlésítéletek sohasem zavarnak, velük nem konfliktust keresek, hanem dialógusra, vitára törekszem (amennyiben van értelme). Ami viszont kifejezetten dühített egy időben, és ez az indulat nyilván nyomott hagyott a szövegeimen, az a bálványozás, a kollektív mítoszgyártás és a "szent és sérthetetlen" írófigurák etablírozásának törekvése volt. Joggal várhattuk a kilencvenes évektől, hogy a kritika szabadsága kegyes hazugságból végre realitássá válik; ezzel szemben döbbenten tapasztaltam, hogy fokozatosan újra megszilárdulni látszik egyfajta látens autoriter viszonyrendszer; csakhogy most már nem hivatkozhatunk arra, hogy politikai kényszerek állnak mögötte. Nagyon elkeserített volna, ha ez ellen nem tehettem volna semmit. Sohasem egy-egy író "lehúzása", "befeketítése" volt a tét; talán nem könnyű elhinni rólam, de voltaképpen utálok hibákra, gyarlóságokra vadászni. Egyáltalán nem ebből a célból veszek könyvet a kezembe, és szinte kéjes mámort érzek, ha igazán jónak találok egy szöveget. De nagyon nem szeretem, ha a lelkesedést csoportdiktátummal, már elért írói magaslatokra való hivatkozással, vagy éppen tudományosnak álcázott halandzsával igyekeznek kikényszeríteni belőlem.

Az egyedi művek bírálatától elválaszthatatlan némi agresszivitás, sőt igazságtalanság. Ezt úgy értem, hogy kritikusként - vagyis nem irodalomtörténészként, poetológusként vagy teoretikusként - mindig X író egy adott művével kerülök kapcsolatba. Természetesen emlékezhetem korábbi műveire, sőt ez az emlékezés a megértés egyik összetevője; de igazából nem tudok rájuk tekintettel lenni. Erről, itt és most kell megmondanom, hogy jónak tartom, vagy sem, s hogy ezt milyen érvekkel tudom alátámasztani. Ennek következtében van olyan kiváló író, akiről ezidáig jóformán csak negatívumokat írtam, holott munkálkodásának egészét nagyrabecsülöm. Cikkeim, sőt tanulmányaim többségét is megrendelésre készítettem, így hát a véletlennek fontos szerepe van ezeknek az összefüggéseknek a kialakulásában. Szomorú szívvel bele kell nyugodnom abba, hogy az íly módon "rosszul járt" alkotók nem fognak szeretetükkel és hódolatukkal övezni. Ez a szakma kellemetlenségei közé tartozik; ha mindenkitől csak szeretetre vágysz, ne akarj kritikus lenni.

Valamelyes agresszivitásra azért van szükség, mert a polemikus hajlam a jó kritikus nélkülözhetetlen jellemvonása. Akinek a saját nyugalma fontosabb, mint az, hogy "csinnbe menjen" saját, bármennyire is korlátozott érvényűnek tudott igazságaiért, az aligha fog bírálatokat írni. Megkockáztatom, hogy nem is tud. Tisztelem a "ne ítélj, hogy ne ítéltess" evangéliumi elvét, de legalább olyan fontosnak tartom az ítélkezéshez való jogot. Ez nem egyszerű ellentmondás, hanem két, számtalan praxist megalapozó irányelv, amelyek néhol szemben állnak egymással, néhol viszont kiegészítik egymást. Mikor ítélkezem, tudnom kell arról, hogy már annak konkrét megfogalmazása előtt válsztottam valamit, nevezetesen az ítélkező magatartást a nem-ítélkezővel szemben. Akkor van hitele az ítéletemnek, ha számot tudok adni arról, hogy miért választottam itt és most ezt a magatartás-típust. Ez természetesen fordítva is igaz: a nem ítélkezés is morális vagy deontológiai felelősséggel jár.

A Kundera-példa azért jó, mert megmutatja, hogy egy ítélet mögött az esetek jelentős részében nem csupán a kritikus pillanatnyi meggyőződése áll. Az ítéleteknek egzisztenciális és individuális történetük van. Ha például feltételezzük, hogy egy huszonéves kollégám osztja véleményemet, mely szerint A lét elviselhetetlen könnyűsége ócska giccs, valószínűleg sokkal tárgyilagosabban tudja kifejezni ugyanezt. Az én dühödt megfogalmazásomban benne volt a hetvenes-nyolcvanas évek politikai nyomora, kiszolgáltatottsága, továbbá az az érzés, hogy ebből a nyomorból és kiszolgáltatottságból valaki silány politikai best-sellert csinált Nyugaton. Tehát minden esztétikai ítélethez személyes út vezet, s ezek az utak nem felcserélhetők. (Vajda Mihály barátom például, aki jócskán, sőt nálam sokkal "jócskábban" megélte a korábbi, sötétebbnél sötétebb évtizedeket is, egyáltalán nem ért egyet velem ebben a kérdésben, hanem továbbra is szereti és becsüli Kunderát.) Egyébként a kérdés záró mondatát úgy is lehet értelmezni, hogy netán rossz hatással voltam másokra, mert példát adtam szaktudományosság "háttérbe vonására", túl sok személyes vonatkozást kevertem a retorikámba és frivol nyelvi játékokat engedtem meg magamnak. Nem elképzelhetetlen. Derrida meggyőzött arról, hogy az írás olyan, mint az ismeretlen címzettnek feladott postai küldemény; fogalmunk sem lehet, ki kapja és mire használja. De ez arra az elképzelt kritikus-kollégára is érvényes, aki kizárólag a szaktudományos diskurzus valamelyik válfaján belül marad, személyiségjegyeit kellő távolságban tudja tartani a bírálataitól, valamint úgy gondolja, hogy a tudományosság és a tárgyilagosság eszménye nem tűri a nyelvvel való játszadozást. Képzeljük el, milyen borzalmas következményekkel járhat az, ha valaki az effajta - egyébkén abszolút tiszteletreméltó - kritériumokat dilettáns szigorral érvényesíti a kritikaírásban! Dehát nem gondolnám, hogy magam valaha is leírtam volna olyasmit, ami a tudományosságot mint a logosz egyik alaptípusát hitelteleníteni kívánta volna. Aligha bírtam volna idegekkel a strukturalizmus, a szemiotika, vagy akár egyik aktuális vizsgálódási területem, a kritikatörténet szabályrendszerét, ha nem tisztelném a tudományt és nem találnék örömöt benne. Más kérdés, hogy tudományosságból is többféle van, ezek a válfajok akár egyazon személy által párhuzamosan vagy felváltva is művelhetők; nomeg, hogy a tudomány néha átmegy szcientizmusba, ami már majdnem vallás. (Nem a szcientista egyházra gondolok, bár metonimikusan annak is van köze a tudomány torz eszméjéhez). A tudományos nyelv néha elszabadul, vadul elburjánzik és akadályokat állít a tapasztalás elé; lezárja az horizontját. Ilyenkor védekezni kell ellene, akár némelyes frivolitás árán is.

1991 óta tanít Debrecenben a filozófia tanszéken. Mit jelent ez Önnek: fárasztó lejárást vagy pihentető elvonulást a zajos Budapestről? Milyen hely Debrecen?

Egészen pontosan 1990 őszén kezdtem tanítani Debrecenben, Vajda Mihály meghívására, aki rám bízta a XX. századi francia filozófia oktatását. Furcsa volt, mert 1984 óta nem tanítottam rendszeresen, és megvallom őszintén, nem voltak túl jó emlékeim a pesti Bölcsészkaron tartott óráimról. Ugyanis a másik oldalról kellett megtapasztalnom az általános munkamorál és szakmai szint hanyatlását; úgy éreztem akkor, hogy állandóan legitimálnom kell valamivel azt, hogy tanári szerepben vagyok, s hogy ebben az Egyetem mint intézmény egyáltalán nem segít. Untam győzködni a hallgatókat, hogy készüljenek az órákra, untam a vizsgáztatást, untam az idétlen tanszéki értekezleteket, és még sorolhatnám. Szóval szorongtam egy kicsit; mint kiderült, volt is okom rá. Legalább két évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy alkalmanként, ha kijött a lépés és a hallgatók hajlandóak voltak együttműködni, elégedett lehessek némelyik órámmal.

Ami kezdettől kellemesen lepett meg, az a debreceni egyetemisták nyitottsága, előítéletmentessége volt. Sokszor éreztem úgy, hogy itt őszintébb, elfogulatlanabb érdeklődést tudok kelteni a mondanivalóim iránt, mint korábban Pesten (persze, akkor még fiatalabb és tapasztalatlanabb is voltam). Problémák persze mindig adódnak: a túlterhelt tanár és a bizonytalan egzisztenciájú, szintén agyonhajszolt hallgató egyaránt a másikat véli olykor hibásnak egy-egy gyengébb óráért. Ám ma már egyértelműen elmondhatom, hogy sokat köszönhetek az eddigi debreceni éveimnek; főleg barátokat a kollégák és a hallgatók közül - ez utóbbiak némelyike már PhD disszertációjának megvédésére készül. Nagyon örülök, hogy a tanulmánykötetem Debrecenben, fiatal barátaim kiadójánál, a Latin Betűknél jelenhetett meg; jó érzés az is, hogy tudomásom szerint az elmúlt hét évben egyetlen ellenséget sem szereztem itt.

Nem akarom megkerülni a kérdés legnehezebb részét, amely általában Debrecenre vonatkozik. Annál is kevésbé, mert magamat is rendkívül izgat, hogy mit tudok mondani erre. Debrecen ugyanis enigmatikus hely. Elsősorban térélményként az. Mintha több városból tevődne össze, amelyek közül a legtöbb évekig nagyon idegen volt tőlem. Jóformán csak az Egyetem épületét és a Nagyerdőt tudtam rokonszenvvel szemlélni. A Nagyállomástól a Nagytemplomig zötyögve a villamoson sokszor játszottam magamban azt a játékot, hogy elképzeltem a járműforgalomtól mentesített, parkszerű, kiülős kis bisztróktól, vendéglőktől, kávéházaktól tarkított Piac utcát. Vagy gondolatban átvezettem a Tiszát a városon, ott hömpölygött el a Nagytemplom tövében, menetrendszerű kompjárattal lehetett eljutni az Egyetemre. Aztán arra kezdtem jobban odafigyelni, hogy a tősgyökeres debreceniek miképpen viszonyulnak a városukhoz, főleg ha írók vagy költők. Észrevettem, hogy olthatatlan, néha a gyűlölettel vegyes szerelemfélét táplálnak iránta, s hogy a város számukra is gyakorta misztikus és rejtélyes toposzként jelenik meg. Olyan helyként, amely néha szinte az ember életére tör, de amelytől lehetetlen teljesen elszakadni. Érteni vélem (kívülállóként) Szabó Magda minősítését a "súlyos városról" - ez nála főként a hagyományok és mindenekelőtt a kálvinizmus hagyományainak súlyát jelenti. Különösen érdekes azonban, hogy a fiatalabb írógenerációk a hagyományok súlyát is valahogyan átfordítják térélménybe. Tar Sándor Szürke galambjának egyik nagyszerű fejezetére utalnék, amely a város "bugyrait", szinte a "fonákját" vizionálja; vagy a fiatal Térey János legutóbbi, Tulajdonosi szemlélet című kötetének "debreceni blokkjára", a Helyismeretre. "Könnyű veszendőbe menni Debrecenben. / A lapály, az erdő ijesztő erőtér" - írja például a Halottasházban. Nos, nála például egyértelmű ez az odi et amo viszonyulás, aminek persze Csokonai óta vannak irodalmi hagyományai; Térey remekül játszik ezekkel a hagyományokkal, de mindig érezni, hogy ez vérre menő játék. Summa summárum: Debrecen már nekem is jóval többet jelent egy vidéki nagyvárosnál, ahová csak a munkám egy része köt; Debrecen folyamatosan ellentmondásos érzéseket kelt az emberben, állandó interpretációs kényszernek teszi ki. Ez pedig egyáltalán nincs ellenemre, hiszen tágabban értelmezve ez a "szakmám".

Írásaiban többször szóba hozza Ignotus híres mondatát: "Nem osztom nézetemet." A Kakuk Marci-tanulmányban idézi a zen egyik mesterét: "A virág lehull, ha szeretjük is, a gyom nő, ha nem szeretjük is". Hogy van kibékülve önmagával? Mit szólna egy Függelékhez: "Angyalosi Gergely Angyalosi Gergelyről"?

Ignotusnak ezt a mondatát a tökéletes cinizmus és kritikusi relativizmus példájaként szokták idézni. Ebben az idős Lukács György járt az élen, ami nem volt szép tőle, hiszen Ignotusban tisztel(het)te volna az egyik legkitartóbb pártfogóját a Nyugatnál. Ez az értelmezés tökéletesen hamis. Ignotus a toleranciát, az értékek változó jellegét, sőt viszonylagosságát vallotta, de mérföldnyi távolságra volt a relativizmustól és a cinizmustól. Talán a közeljövőben képes leszek arra, hogy egy kismonográfiában árnyaltan jellemezzem ezt a nagyon érdekes személyiséget és kritikusi stratégiát, amelynek igenis voltak alapelvei. Nem tagadom, hogy egy kissé példaképemnek tekintem, annál is inkább, mivel mentalitása és érzékenysége sok mindenben emlékeztet Barthes-éra.

Barthes Barthes-ról: ez volt a címe annak fragmentumokból álló kötetnek, amelyet a francia kritikus saját maga állított össze, felrúgva egy könyvsorozat illemszabályait. Véleményem szerint bárki írhatna önmagáról ilyen töredékekből összerakott önjellemzést; nem utolsó önismereti gyakorlat, csak ajánlani tudom. Az utolsó kérdésre adandó válaszként, Barthes-ot imitálva, de magamról szólván, hadd mellékeljek négyet mutatóba.

Nyitott személyiség?

"Már negyedszázada mást sem csinál, mint decentrálni igyekszik saját személyiségét. Mintha semmitől sem tartana jobban, mint attól, hogy egyszer mégiscsak rájön (ő maga, vagy valaki más), hogy milyen is valójában. Állandóan építi és lebontja személyiségének struktúráit, legalábbis gondolatban; azzal hiteti magát, hogy a "struktúrák" a lényegesek, nem a szokások, gyarlóság, a testiség kicsinyes hányattatásainak bonyolult szövedéke, amely viszont a kor előrehaladtával egyre sűrűbb és elszakíthatatlanabb hálóként veszi körül. Nem gondolja, hogy az Ön legstagnánsabb vonása ez az állandóságtól való menekülés? A nyitottságot azonosíthatatlanság árán igyekszik elérni: nem a mélységes önzés jele ez? A félelemé, hogy bezárja önmagát egy tradíció, egy életforma, egy érzékelésmód keretei közé? S ezért nem akarja észrevenni, hogy ez a bezárulás már régen megtörtént?" - Félelem, menekülés, szorongás, a visszatérővel, az észleletek automatizmusával, az ízlés megkövesedésével való szélmalomharc: mindez igaz. Rendben, ne beszéljünk többé nyitott személyiségről. De a bezárulás elfogadására csak magunk kényszeríthetjük magunkat.

Erkölcs hűvös, kék vasa

Azt terjeszteni valakiről, hogy besúgó volt, így jutott külföldi ösztöndíjhoz: ocsmány etikai vétség. Patkányság, mondaná már halott unokabátyám. Amikor értesültem arról, hogy egy régi ismerősöm ezt az információt hordozza körül véres kardként a városban, nekem is ez jutott eszembe: patkányság. Patkány. Néhány nappal később ugyanez az ismerős ragyogó mosollyal siet felém az utcán, szemmel láthatóan kezet kíván szorítani velem. Belső pánik. Mit is kell ilyenkor csinálni? Mit csinál ilyenkor egy felnőtt ember, aki tudja, mi az erkölcs? Az utolsó pillanatban szerencsére eszembe jut; kihúzom magam és ellépek a felém nyújtott kéz mellett. Egy darabig elégedett vagyok. Igen, így kellett; igazam volt, kifejeztem, megkapta. Patkánnyal nem fogunk kezet. Nincs is neki keze. Osztom nézetemet. De akkor mi ez az émelyítő gyomorremegés, még hetekkel később is, ahányszor csak eszembe jut ez a jelenet? Miért nem tudom elfogadni, miért nem szeretem magamat ebben a jelenetben? Halvány vigasz: hogy undorodnék most a kezemtől, ha barátságosan megszorította volna az övét.

Agresszív, erőszakos

Szereted magadat szelíd, toleráns lénynek látni, nemdebár? "Ha vitázol, türelmesen végighallgatod a másikat, majd sorra veszed az érveit és személyisége autonómiájának, véleménye szuverenitásának teljes tiszteletében fogalmazod meg mértéktartó válaszaidat." No nem, barátocskám, ezt velem nem fogod elhitetni. A múltkor is ordítottál vita közben mint a sakál, úgy érezted, ha a másik nem hajol meg érveid súlya alatt, hát megragadod és kihajítod az ablakon. De ez még mindig jobb volt mint egy korábbi alkalommal az a tehetetlen düh, amikor csak magadban fogalmaztad az ellenérveket, egyiket a másik után, de annyira haragudtál, hogy még kimondani sem bírtad őket? Egyik ellenérvről a másikra gyújtottál? Mondd, nem azért voltál annyira dühös, mert magad is érezted, hogy a másiknak van némi igazsága? Mert ezt a szemernyi kis igazságot sem akartad meghagyni - az ő tulajdonában?

Szófia beszéd

Vérfagyasztó pillanat egy konferencián: felolvasás közben egy kis szünetet tart, vizet kortyol, közben kinéz az ablakon. Kint a szemhatár magasságában sötéten kéklő tenger, fölötte narancssárgán vibráló levegő. Ismét ránéz a papírra, a betűk ugrálnak, belülről valaki vagy valami egyhangúan ismételgeti: szófia beszéd szófia beszéd szófia beszéd. "Lehet, hogy nem tudom folytatni?" Segélykérően néz a félhomályba vesző hallgatóságra. A harmadik sorban ásít valaki, az ötödikben egészen nyilvánvalóan újságot olvasnak legalább négyen. Azok ketten ott hátul idáig hallhatóan fecserésznek.

Nincs menekvés. Egyszerre csak kívülről hallja: "Ez mind szófia beszéd". Nicsak, az ásító becsukja a száját és felnéz, azok ott leteszik az újságot, némaság támad. Most már hangosabban és határozottan megismétli: "Bizony, ez mind szófia beszéd". Ránéz a papírlapra, minden betű a saját helyén.