Alföld - 48. évf. 8. sz. (1997. augusztus)
Kulcsár-Szabó Zoltán Oravecz Imréről szóló kismonográfiájának előszavában az elméleti taglalás mellett foglal állást, és - bármennyire szokatlannak is tűnik ez a hazai monográfiaírás gyakorlatában - arra vállalkozik, hogy "tudatosan tárgyalja az Oravecz olvasása közben felmerülő irodalmi, esztétikai vagy befogadási problémákat" - annak jegyében, hogy "az Oravecz-olvasás tapasztalata nem választható el az Oravecz-szövegek tapasztalatától" (így e problémák csak akkor lennének elkülöníthetők az "életműtől" magától, ha ez pusztán a "szöveghalmazzal" lenne egyenlő), hiszen ezek olyan "irodalomelméleti szempontból reflektálandó problémák, amelyek a szövegértelmezést, a poétikai elemzést alapvetően befolyásolhatták".
Ezek a problémák - pl. a lírai műfajjelölés, a műfaji kód olvasást irányító szerepe, a mítoszon végzett irodalmi munka, a prózavers poétikája stb. - így korántsem merő elméleti eszmefuttatásként szerepelnek ebben a kötetben, hanem mindig a befogadással, annak modalitásaival való kapcsolatukban válnak funkcionálissá az egyes művek, szövegek értelmezésében. Ily módon megpróbálnak nem eltéríteni az olvasástól, hanem éppen a lehetséges jelentések létrejövésének formáit tematizálják, hiszen, ahogy a szerző maga fogalmaz, "a legértelmesebb cél a tárgyalt irodalmi 'anyag' értelmezési 'felületének' multiplikálása lehet". Ily módon nem(csak) arra vetül fény, hogy egy művet "hányféleképpen" lehet értelmezni, hanem az olvasás működésére, struktúráira, a szövegtől és az irodalmi diskurzustól való függésének modalitásaira is, tehát nem csupán a "tartalmakra", hanem azok konstitúciós feltételeire helyeződik a hangsúly. A recepció általánosabb előfeltevéseire való reflektálással szoros összefüggésükben nem hiányoznak e monográfiából a konkrét elemzések, sőt a gyakran kimondottan markánsnak mondható interpretációk (pl. A hopik könyve) sem. Oravecz költészetének mindegyik ver-, illetve szövegtípusa alapos poétikai elemzésben részesül - ami eme mű kapcsán nem könnyű feladat, hiszen gyakran igencsak különböző befogadási stratégiákat kell érvényesítenie az olvasónak az olyan különböző poétikájú szövegek, mint az 1972. szeptember vagy a Héj kapcsán, még ha kapcsolódások fel is fedezhetők közöttük. Így az olvasatok elméleti kontextualizálása az Oravecz-líra sokrétűségéből (is) következik a másik motívációval, e líra "'idegenségének' részleges oldásával" egyetemben.
A könyv eme másik "célja" így éppúgy történeti (Oravecz "kanonizálása"), mint - a későmodern és posztmodern olvasási stratégiák önreflexióját tekintve - elméleti. Ezt szemlélteti a Kontextus(ok) című első fejezet, amelyben történeti - szorosabban a lírai modernséghez kapcsolódó - és a különböző történetiségekhez való hozzáférhetőség más implikációit (pl. a versolvasást tekintve) is figyelembe vevő vázlatot olvashatunk.
Ebben a kettős szövegvezetésben mozogva helyezi el a szerző Oravecz költészetét a későmodernség más lírai formációihoz viszonyítva, meggyőzően érvelve annak korszerűsége mellett. A különféle világ- és magyar irodalmi párhuzamok és lehetséges kapcsolódások felmutatása különösen produktívvá teszi (teheti az Oravecz-szövegek értelmezését: számtalan megjegyzés pedig lehetséges értelmezési irányokra utalva - és egyúttal a szerző által adott "fő" interpretációt is szerencsés módon relativizálva - "multiplikálja" az Oravecz-líra "értelmezési 'felületét'") felületeit. Ezt nem utolsósorban az Oraveczről szóló írásokkal való nem mereven szembehelyezkedő attitűd is eredményezhette, az azok meglátásait továbbgondoló (ill. az elemzésbe beépítő), velük dialogizáló értelmezői magatartás - és a kitűnő recepciótörténeti elemzést (amely végigvonul a kötet egészén, az egyes művek tárgyalása közben, de az utolsó fejezet kimondottan erről "szól") ennek is tulajdoníthatjuk.
Az Oravecz-mű "monografikus" elemzési itt nem egy lineáris "történet" elmondását jelenti - hiszen ezt egyrészt maga a szóbanforgó "szöveghalmaz"heterogén jellege teszi kétségessé, de úgy tűnik, nem is ez a tétje ennek az Oravecz-interpretációnak - inkább olyan kapcsolódási pontok megtalálása, ahonnan eme líra poétikai-nyelvi magatartásának funkció-eltolódásai, szemléleti váltásai a lehetséges interpretációkat nem behatároló módon legyenek leírhatók. Ugyanis e sokrétű életmű is bizonyos mértékben - ám mindig a különbségeket figyelembe véve - strukturálható, a monográfia is így - a Téli túra című vers zárlatával szólva - "lel kiaknázható összefüggésekre az önkényes ritkítások között". (E vers szcenikája egyébként - az út-képzeten keresztül - az Egy földterület növénytakarójának változása kötetkompozíciójára, ciklusaira (mint különböző "urakra") utalva egyben - az egyik legfontosabb célzás lehet az implicit olvasó szerepkörét illetően - az olvasás "jelölőjévé" is válhat, hiszen a különböző mezei csapások "topológiája" a vers szerint "szabad teret enged a képzeletnek", az "ösvény" "számtalan kusza ága" - vö. a különböző ciklusok verseivel - közötti összefüggéseket és így "haladásának irányát" a "fölfelé igyekvőnek" magának kell megállapítania, "megszabnia". Ebben a "sűrűben" - amely a Hartman-féle "wilderness"-re emlékeztet - való eligazodás tehát alapvetően konstruktív jellegű, az összefüggések megalkotása a "szemlélő" teljesítménye (vö. a geometrikus formák funkcióival). A vers szcenikáján túlmenően az motiválhatja az ilyen értelmezést, hogy Oravecz e kötete - főleg az "út" szemantikai tengelyén - jelentős mértékben egymásra vonatkoztatja az egyes verseket, így - ahogy ezt Kulcsár-Szabó Zoltán több példa alapján bemutatja - több verset csak egymásravonatkoztatottságukban lehet értelmezni. Az olvasás szintjén is az "út" - az egyes versek olvasása - maga válik céllá (vö. előszó) - ez azt is jelentheti, hgoy az "én" ilyen értelemben is "eltávolítódik" e kötetben; az értelemalkotás lehetőségé már nem annyira ő hordozza, hanem átnyújtja az olvasói Te oldalára.
Ezek a kapcsolódási pontok, az elemzés olyan szempontjai, mint például a későmodern szövegalkotáshoz - főleg az "új szenzibilitás" poétikájához, énképéhez - való viszony, a beszédszerűség, a "megismerés" kérdései, a lírai én "elhelyezhetősége", az emlékezési stratégiák, a kötetkompozíciónak az olvasásban betöltött szerepe természetesen nem elszigetelten játszanak szerepet az értelmezésben, együttes megváltozásukat kötetről kötetre nyomon követi a szerző. Tehát ugyanaz a szempont másként működik az egyes kötetek tárgyalása közbenn. Így például, noha az emlékezés már a Héjban nem annyira rekonstruktív, mint inkább asszociatív logikájú tevékenységnek minősül (a konstruktív emlékezet pedig ezutána z 1972. szeptemberig egyöntetűen jellemzi az Oravecz-műveket), a koncepció szerint az Egy földterület... eltérő "mnemotechnikákat" képvisel (ez utóbbiban már az "utóidejűség", a jelenbeli emlékezet alakzatai kerülnek előtérbe az első kötet inkább múltorientált emlékezetéhez képest). A hopi versek pedig már az emlékezet (potenciális) jövőként való működésére adnak példát.
Kulcsár-Szabó Zoltán monográfiájának fő stratégiája - ahogy erre már utaltunk - az aktuális szöveghez és/vagy kötethez viszonyuló interpretációs kapcsolatok, textuális pozíciók, az ezeket meghatározó/alakító feltételek, befogadási normák és elvárások explikálása, összhangban az értelmezésben játszott szerepükkel. Ez nem egyszerű "tematizálást" jelent, hanem azt a lehetőséget is egyúttal, hogy az interpretáció legalábbis valamennyire átlépje "saját parcialitásának határait" (183.), hiszen így a lehetséges olvasatok "játékterét" vázolja föl, anélkül, hgoy korlátozó módon rögzítené annak/azok "szabályait". Történet/praxis és elmélet el-nem-választhatósága és együttes hermeneutikai működése így az értelmező nyelv mozgásában "demonstrálódik".
A fent jelzett olvasási stratégiának többek között olyan implikátumai vannak, mint az esztétikai elvárások "nyitottabbá" tétele, az "új" emlékezet megalkotása és - ennek közegében - a "saját" hagyományhoz való viszony újralétesítése. Ezek mindegyikét feltárja a szerző elemzése azokat a mostanság is elhangzó vélekedéseket, miszerint A hopik könyve tipikusan, "par excellence" modern mű lenne, hiszen "világot teremt", érvényteleníti. Ennek a felfogásnak - amely nem éppen a mű nyelvének interpretációjában érdekelt - ugyanis épp az kerüli el a figyelmét, hogy itt a mítosz nyelvként való működtetése (és fordítva) kezdettől fogva kizárja az önelvű szubjektivitás "poészisz"-lehetőségeit - vö. mottó - így a recepcióval létesített kapcsolata is kizárólag a nyelvként értett szöveg és mítosz közegében történik. Persze ez nem jelenti azt, hogy posztmodern műről van szó, csupán azt, hogy A hopik könyvének a (késő)modernséghez való viszonya korántsem annyira egyértelmű, ahogy az első látásra tűnhet...
Oravecz legsikeresebb és egyben legproblematikusabb műve, az 1972. szeptember kapja a leghosszabb elemzést e monográfiában. A (legalább) kettős műfaji olvashatóság, az emlékezési stratégia időviszonyokat összekeverő konstruktív műveletei, az (ön)dekonstruktív beszédmód valóban nem teszi könnyen értelmezhetővé Oravecz '88-as versregényét, ilyen értelemben itt vár a legnehezebb feladat az értelmezőre. Kulcsár-Szabó Zoltán kitűnő elemzése számbaveszi az e mű releváns értelmezésénél felmerülő recepciós lehetőségek jórészét, a mű tulajdonképpeni értelmezését a lírai illetve prózai olvashatóság és az emlékezés problematikájának mentén hajtva végre (ismét evidenssé téve a különböző olvasási stratégiák szerepének - önreflexiójának - az értelmezésében játszott fontosságát). Mégis úgy tűnik, hogy ez az interpretáció nem annyira "összefogott", mint a korábbi kötetekéi. Noha a lehetséges értelmezésbeli komponensek nagyrésze megemlítődik itt és ezek többnyire össze is kapcsolódnak az interpretáció folyamatában, egyes elemek mégsem válnak annyira funkcionálissá, ahogy ez elvárható volna (így például a helyettesítéseknek" nagyobb jelentőséget tulajdoníthatunk, hiszen ezek a mű befejező darabjaiban - ha nem is teljesen, de - relativizálják a vég alakzatait). Fontos lett volna azonban a prózaversek beszédmódjának, poétikai funkcióinak és retorikai alakzatainak a mnemonikus eljárások alakzataival való szorosabb kapcsolatba hozása, illetve ezek összjátékának részletesebb elemzése. Nyilvánvaló ugyanis a halasztásos, az aktuális megfogalmazással szembeszegülő retorika, amely az egyes megfogalmazások, feltételezések, értelmezés-modalitások (grammatikai formák) köztes teréből, interferenciájából nyeri a maga impulzusait (úgy hogy egyik beszédkomponens sem szilárdul meg végérvényes formában), kapcsolata e szövegeknek a statikus időviszonyokat felszámoló temporális szerkezeteivel. Ez az "elbeszélő" eljárás így ikonikus módon utalhat (persze, ezek szorosan összefüggnek; az észlelő olvasás folyamatában pedig aligha választhatók szét) a kötet emlékezési stratégiájára - hiszen itt múlt és jelen nem stabil, elkülöníthető pólusokként vannak jelen. Éppen ezek dinamikus interferenciája lesz az emlékező beszédhelyzet, a beszélő pozíció dinamizálásának, differálásának "alapja" (és éppen a legjobb darabokban, pl. a Mint emlékszel címűben, következik ez be pregnáns(abb) módon). A szerző elemzése külön-külön tartalmazza mindezen komponenseket, de talán nem illeszti be ezeket annyira produktív módon egységes interpretáció kereteibe (itt az "egységes"jelző korántsem a "tárgyhoz" való viszony egyszerűsítését jelenti), mint monográfiájának más elemzéseiben (ez azonban alighanem a tárgyalt "irodalmi anyag" természetéből is következik, hiszen az 1972. szeptember konzisztens "retoricitásának" foka igencsak "erősebb", mint például az egyszerű (?) dialogikus - ti. a "mondottság hogyanja" (személytelen beszédmód) és az "eleve értett szemantikai tartalmak" (én-reprezentáció áttételesebb formái) közötti - viszonnyal leírható Emlékezés az ülőkalauzrendszerre szövegkezelése). Ilyenkor nem csupán az a probléma, hogy nem lesz "összefogva3 az interpretáció, hogy némely észrevételek funkciótlanok maradnak az értelmezés egészét tekintve, hanem az ellentmondás veszélye is felmerülhet. Kulcsár-Szabó Zoltán szövegében ez ott látszik bekövetkezni, amikor egyrészt a Te konstruáltságáról, (hiszen) monológban való "fellépéséről", tehát nyom-voltáról (akár az allegória grammatikai alanyának értelmében is) esik szó (pl. 138-139. o.), később azonban (145. o.) a Te "valódi" fellépéséről, majd ennek megvonódása következtében az Én "valós, autentikus individualitásának" (el)veszté(sé)ről; utóbbi állításokat elsősorban Buber dialógusfilozófiája inspirálja (vö. az Én és Teből, illetve a Zwiesprachéból vett idézeteket). Egyrészt tehát a szövegelemzésből mint "leírásból" (ti. a te és az én nyelvi megalkotása) származó megállapításokkal, másrészt a jelenségvilágból vett - kifejezetten értelmező (hiszen pl. értékviszonyokat megállapító) karakterű - érvekkel találkozunk, amelyek - lévén, hogy egy allegória szerkezetét mutatják fel ("egyfelől" annak "érzéki", szó szerint, "másfelől" figurális, elvont "oldalát") - némiképpen kizáró viszonyban állnak egymással (az allegória "veszélyét" valószínűleg egyetlen interpretáció sem tudja teljesen elkerülni, másrészt eme öndestruktív hatásnak is lehetnek fokozatai, explicit vagy kevésbé explicit formái). Ennek fő oka az lehet, hogy a buberi gondolatokat a "bennfoglaltatásban" létrejövő "valódi" Én állapotáról - de Man-nak az "elvárási horizont" fogalmáról való megjegyzésével szólva - aligha alkalmazhatjuk "további kimódolás nélkül a nyelvi művészetekre". Különben az elvárási horizont "tapasztalatiságánál" maradva - Bubernél is (amint azt szerzőnk idézi is) többek között az "általános tapasztalás" attitűdjében megvalósuló individualitásról, ill. szubjektumról van szó...
Az olvasónak hiányérzetet okozhat mindamellett a részletes A huszonhatodik év - 1972. szeptember (ez utóbbi mottója Szabó Lőrinc művéből származik) összehasonlító elemzés nemléte, hiszen az alig egyoldalas összevetésnek nincs lehetősége az elmélyültebb történeti, ill. poétikai vizsgálódásra a két művet illetően (egy ilyen összehasonlítás talán az Oravecz-mű tárgyalását is koherensebbé szervezhette volna, amennyiben, pl. a Buber-féle Én-Te viszony inkább A huszonhatodik év líraiságához áll(na) közelebb...)
Annál örvendetesebb viszont így az, hogy a szerző utólag publikált az Új Holnapban egy tanulmányt, Beleírás és kitörlés (A Te emlékezete Szabó Lőrinc A huszonhatodik év és Oravecz Imre 1972. szeptember című műveiben) címmel, "pótolva" ily módon eme "hiányt". Itt "újra" feltevődik az "Én-Te viszonyára vonatkozó kérdés", némiképpen megváltozott horizontban. (Az ilyenfajta újraolvasás igen érdekes lehet, hiszen ez éppúgy "olvassa" a korábbi olvasatot, mint "magát" a feltételezett művet, és ebben a (horizont)váltásban, illetve, az előző olvasás retorikai döntéseinek "átírása" során - mintegy az irónia alakzatában - "nyilvánulhat" meg a szöveg "olvashatatlansága". A szerző gyakorlatában korántsem egyedi esemény ez: két intertextualitás-tanulmánya is figyelemreméltó viszonyban áll egymással.). Az elemzés itt integratívabb módon a Te emlékezetét szükségszerűen feltételező "kettős" idézőjel, illetve a prozopopeia - az Én-Te viszonyt defiguráló - retorikájának mozgásából vezeti le - az emlékezés lehetetlenségén keresztül - a felejtés, a "kitörlés" mozzanatát, amit sajátos szublimációként fog fel - egyfajta esztétikai, irodalmi szublimáció, vagyis az irodalmi szöveg játéka (képzelet, helyettesítések, vagyis a retorika), amely "a kudarcot vallott emlékezés helyébe léphet", mellett. Itt tehát már egy határozottabb, "erősebb" olvasattal találkozunk, amely az irodalmi szöveg dinamikájából indul ki, lehetőleg mellőzve a fenomenális "útmutatásokat" (nehezen is volna itt elképzelhető a Buber-idézetek jelenléte). Mindazonáltal feltevődhet a kérdés, hogy emlékezés/beleírás és felejtés/kitörlés mennyire választhatók szét időbeli - narratív - módon, mint ahogy az is - az előbbivel szoros összefüggésben -, hogy mindez (ám főleg a kitörlés) mennyiben különböztethető meg "az irodalmi szöveg játékától" (tehát a "másik" szublimációtól).
Úgy tűnik, hogy a nyom - a Te, az emlékezett - éppen a törlésben tűnik fel és tűnik el. Amennyiben az emléket vagy a "múltat" nem lehet itt prezenciaként elgondolni - a halasztásos retorika, az időbeli elkülöníthetőség megszüntetésének, a jelentésnélküli, "olvashatatlan" jelek stb. "jóvoltából" - annyiban ez a múlt sosem volt "jelen" (a derridai értelemben), de "jel-en" sem volt, mert éppen a törlés konstituálja nyomként (jelként) őt. A "jelentés nélküli" jelek - mint a szubjektum fő "tapasztalata" (vö. már a hetedik "darabban", Az intézményben; nem sokkal ezután: Eleinte könnyű volt: "minden hozzád vezető út járhatatlan (lett), teljesen elvonttá váltál...") - eme artikuláció létesítésének illetve a létesítés artikulációjának és ennek következményének, a "nyomba" beír(ódot)t különbségnek - Derrida szavával: "kimozdításnak" - lehetnek a "tünetei" (a nyom konkrétságának és ugyanakkor a távollét auratikusságát létesítő létmódjának az értelmében). Úgy is lehetne fogalmazni, hogy a "fenomenális" tartalom tűnik el belőlük - csupán materialitásukban maradnak meg. A halasztásos retorika, a prozopopeia mozgása az idősíkok elbizonytalanításával pedig azt a kérdést veti fel az "én" számára, hogy vajon az emlékezett egyáltalán létezett-e ("akárhogy is volt, emlékszem elhatároztam, hogy úgy teszek, mint aki remél, azt utánozom"), vagy pedig jelenbeli produktum, vagyis: a nyomnak a törlés általi konstitúciója-e? (érdekes pl. a szimulakrum-képzet többszöri belopakodása: pl. "az igazságot... úgy képzeled el, mint valami olcsó regény olcsó mását" - Miután vele). Így azonban - Derridával szólva - "a folytonosan differáló nyom sosem reprezentálja magát, mint olyat", de nem a szubjektum vágya, akarata által - ti. ami a törlést illeti -: a törlés alapját jelentő artikuláció már differenciát hordoz magában - az időbeli-utániság értelmében (is). Az így megjelenülő nyom konstituálódásával egyidőben törlődik is, de legalábbis áthelyeződik és a nyom törlése - itt: a prozopopeia "hangjának" kioltása - újra csak nyomot fog "hátrahagyni" (a mű második felében válik jellemzővé a Te több alakra való felbomlása, megsokszorozódása). Feltűnő ugyanis az 1972. szeptember utolsó darabjaiban egy másik idézőjel megjelenése - így pl. a Fogy időm zárlatában szereplő "ilyenek és hasonlók" bizonyos értelemben ironikus visszahatása az ott használt felsoroló jellegű beszédmódra; a Csak ülök majd valahol végén a jövő idejű távolítás ("...ilyen, ilyen lesz majd...") és a feltételesség ("legalábbis ilyennek szeretném"), majd az utolsó prózaversben, a "Már csak azt kívánomban tulajdonképpen az "azzal szeretnék szembenézni" mondatra vonatkoznak vissza az azután mondottak, "eredetüket" így ebben a hangsúlyozottan fiktív mozzanatban lelvén meg. A nyom törléséből következő nyom "hátrahagyása" megint jelen- és távollét kettőségét fogja jelenteni - az (időbeli) különbség (a jelen feltételessége és a jövőre irányuló diszkurzus között) értelmében. Ez (már eleve) a temporalizáció közegében fejlik ki - abban az el-különböződésben, amely a nyom jelen- és távollétének játékában szünteti meg a jelen-múlt, idegen hang-saját hang (vö. Írod) megkülönböztetést. Ebből leszűrhető, hogy maga a törlés sincs egyszerűen jelen, amennyiben nyomra (vagyis "előzőleg" konstituáltra, amely maga is differál) vonatkozik - a törlés ideje így kerül idézőjelbe, tulajdonképpen nyommá válik az "élő jelen". Ennyiben - a mű "végén" - maga az apokaliptikus diskurzus (vö. a biblikus kezdéssel) nem-jelenlevő referense tolódik el - késleltetődik (látható ez az óhajtó módból) - tevődik idézőjelbe, felvillantva így - leíródásának mozgásán keresztüli - eltörlődésének lehetőségét, ily módon tehát fel is függesztve a vég alakzatát (amennyiben nem történik "közvetlen" törlés), meg nem is - hiszen ez eme diszkurzus dekonstruálódásának visszafordíthatatlan lehetőségét jelenti (amennyiben referense, jelöltje maga is jelölővé válik). Ezt - a véget implikáló, író és ugyanakkor kizáró, törlő - játékot bizonyos értelemben nem lehet redukálni. A vég idézőjele így idézőjelbe tevődik (amennyiben eltolódása valóban a véggel fenyeget) - a kettős idézőjel visszatéréséről - csak egészen más formában - beszélhetünk.
Mindez csupán arra akart rávilágítani, hogy az Én és Te kölcsönös dekonstruálódása után már nem tételezhetjük, különíthetjük el identikus formában egyfelől az emlékezés(lehetetlenségé)t, másfelől pedig a felejtést, "törlést", illetve a szöveg játékát. Mint ahogy ez ezek temporális egymásutániságba való szervezésének lehetetlenségét is jelenti. Ha a "vég" után visszakapcsolunk a "kezdethez", látható, hogy már ez sem az "eredetet" jelenti: "Kezdetben volt a te". Mivel eme sor - a tipográfiai váltáson keresztül is - "ébren tartja" intertextuális emlékezetét, az "ige", a beszéd lehetősége már kezdettől fogva a Te-vel kapcsolódik össze a lírai én számára, így a beszéd nem teljesen az én-é (főleg amennyiben "félig-meddig" idézetről van szó, de az időbeli eltávolítás - "volt" - által is). Mint ismeretes, az emlékező beszédhelyzet ennek jegyében működik, Kulcsár-Szabó Zoltán észrevételei nélkül aligha lehetne ezt kielégítően tárgyalni. Mint a bevezető sorból is látható, már magában az emlékezés (nyelvi) műveletében "adva" van az én-nek a te prozopopeiája általi defigurációja. Paul de Man tanulmányának (Sign and Symbol in Hegels' Aesthetics) hegeli eredetű fogalmaival szólva: a Te emlékezetére (is) irányulva inkább a Gedachtnis, az emlékezet (mémoire) funkcióját kapja a beszédhelyzet, nem pedig a személyes emlékezését (Erinnerung-souvenir) - mivel beszéde általánosabb kell legyen (vö. előszó) - tehát nem mondhatja azt, amit "csak" (ő) gondol, így "kölcsönzi" a hangot a Te-től (de Man ezt a jel szimbólummá válásaként - pontosabban: az arra tett kísérletként - értelmezi). Amennyiben azonban a (vissza)emlékezés bensőségesítés, ez azt fogja eredményezni, hogy nem képes mondani, mire emlékezik "vissza" mint "sajátra" (az Én-t a Te létesíti, "aki" a Gedachtnis hangjával esik egybe; az Én azáltal lesz én-né, hogy nem-én) - viszont mégiscsak egy énről, annak emlékezetéről/emlékezéséről lévén szó, ez azt jelenti, hgoy nem lesz képes én-t mondani (persze ez nem statiusságot jelent, az egykori autoritáshoz(eredethez) való (f)el nem érés tragikus hangvételét). Így az én létesítése, mint az emlékezet/emlékezés feltétele, ismétcsak az én megsemmisülésével/törlésével egyenértékű, hiszen "vállalnia kell a másik, a távollevő fél képviseletét" ("hangját") is, ez azonban csak a személyes Erinnerung-on/hangon keresztül történhet. Ez egyúttal a Te törlődéséhez (arctalanításához - a kezdeti anonimitás után a szubsztitúciós viszonyokba való belelépéshez) vezet az Én defigurálódásával egyidőben. A materiális nyomok a személyes "jelentéseket" semmisítik meg, lehetetlenné téve bensőségesítésüket ("a radiátor mögött, ott ahol ecsettel nem lehetett hozzá férni, elmosódott folyásnyomok rajzai borították a mocsokszínű falat" - Az intézményben) - a lírai én saját hangját is idézőjelben, eltávolítottként "tapasztalja" (Írod) - a személyes Erinnerung "felejtése" így implikálja a Másik emlék(ezet)ének felejtését. Az (ilyen) létesítésnek mindig törlés-struktúrája lévén, így mondhatjuk, hogy ez már mindig is az el-különböződésben leli fel "eredetét" ami éppen a nem-eredetet jelenti - azt a reciprocitást, amely az én nyelvi létesítését - ami itt a jel szimbólum felé való tartásával egyenértékű - csakis annak kioltásával egyidőben tudja megvalósítani (a szimbólum és a jel egymás kölcsönös felfüggesztődésének játékában "léteznek", ez "hozza létre" őket). A törlésnek, valamint a "törlendőnek" egy ilyen temporalizációban való mozgása a pozícionális, időbeli rögzíthetőségnek - netán a közöttük tételezhető metonimikus viszonynak - az állandó megvonódását jelenti - ezzel egyidőben pedig azt, hogy az irodalmi szöveg játéka éppúgy "ered" a törlésből (az ennek "alapját" képező differe(a)nciából), mint ahogy a törl(őd)és származik ebből a textuális dinamikából. Az efféle aporetikus olvasat talán arra is rávilágíthat, miért "kényszerült" Oravecz a Szajlával "visszahátrálni" egy szentenciózusabb jellegű, "storage"-elvű, rekonstruktív memóriaeszményhez - a '88-as kötet önbomlasztó retoricitása poétikailag mintegy folytathatatlan útnak bizonyult (?), legalábbis amennyiben nem a Bonnefoy-féle, a jövő emlékezetét a lehetséges világ(ok) felé megnyitó poétika útjára lépett a "verstanulmányokkal". Kissé hasonló jelenség lehet ez Szabó Lőrincnek a Te meg a világ széttartó pl. szemantikailag ugyancsak öndestruktív versalkotása (vö. Az egy álmai) utáni "egyensúlykereséséhez" (Különbéke).
Kulcsár-Szabó Zoltán első - "széttartó" - elemzése után - egyfajta kiazmikus fordulattal - egy némileg narratív szerkezetbe írta át az 1972. szeptember "történetét", kissé elfedve a szöveg "olvashatatlanságát". Megfigyelései azonban - melyekből e kommentár is valószínűleg többet merített, mintsem ennek tudatában volna - a velük vitatkozó értelmezésekben vagy olvasásmódokban is ott fognak munkálkodni, szembesítve így eme írások olvasóját - az olvasás és tapasztalás hermeneutikája feszültségének bemutatásával - a "kritikai intertextualitás" közegében működő (újra)olvasás idézőjelt létesítő és ugyanakkor törlő játékával. És így - "kiazmikusan" szólva - azzal is, hgoy a két (vagy több) olvasás közötti - elkerülhetetlenül "ironikus" - térben az olvasás, az interpretáció lehetőségeinek lezárhatatlansága minta szöveg "olvashatatlanságával" ekvivalens mozzanat "nyilvánulhat" meg.
(Kalligram)