Alföld - 48. évf. 8. sz. (1997. augusztus)
A címül választott, szótárilag nem létező, háromszorosan összetett, birtokragos szó ("éppígylétére" formában) az Értelmiségi kényszerpályák a posztkommunista társadalmakban című írásban fordul elő. Abban, melyet kétségbevonhatatlan őszinteséget mutatva a szerző a sokatmondó "félek" igével fejez be. És teszi ezt annakutána, hogy jellemzi mind a román, mind pedig a magyar nacionalizmust, melyek "kísértetiesen hasonló logika mentén helyezkednek el", és felismeri "a megbékélés kétségbeejtő reménytelenségét", illetve annak következményét, hogy aki sem azt, sem ezt nem vállalhatja, s ezért "egy harmadik igazságot" keresve kényszerpályára szorul, olyan "ördögi körbe" kerül, melyben nincs, nem lehet "dadogás nélkül végigmondható" véleménye, következésképpen más nem jut(hat) eszébe, minthogy - fél. S ez a félelem a mélypont, amelyhez a kisebbségi és értelmiségi (ez többszörösen kisebbségi!) lét megkerülhetetlenül aktuális gondjait, kérdéseit felvető, ezekkel felelősségteljesen, szuverén szellemmel szembenéző Salat Leventének szükségszerűen el kell jutnia. Az viszont, hogy egy pillanatban az éppígylét a félelemhez kapcsolódva fogalmazódik meg, éppen annyira a körülményekből adódik, mint ezen körülményekből adódó intellektuális magatartásból, melynek autonómiáját a szerző makacs kitartással és összefüggéseket látó és teremtő módon érvényesíti kötetének filippikáiban.
Az értelmiségi helykeresésről gondolkodó írás, szerintem, Salat Levente könyvében előre is, hátra is tekintő, sugárzó szerepet kap, azzal a másik kettővel (Elvesztett otthon, elveszett közösség, kétségbevont kollektív egzisztencia; Időszerűtlen nosztalgiák), melyekkel együtt az igencsak beszédes Sorskritika című fejezetet képezi.
E fejezet említett másik két írása közül az otthon, a közösség elvesz(t)ettségét, a kollektív egzisztencia kétségbevonását felpanaszló szöveget, amint a cikket bezáró keltezés ("1989. augusztus-szeptember") mellett az utólag ("1991. decemberében") fogalmazott előszóval külön is nyomatékosítani kívánja a szerző, "kizárólag 1989 őszén született dokumentumként szabad olvasni". A pillanat és a felvetett probléma elválaszthatatlanul összetartozik: 1989 decembere előtt - amikor Románia életében "olyan radikális fordulat" következett be, melyre "egy-két hónappal korábban a legtisztábban látó optimisták" sem mertek gondolni - a menni vagy maradni választását egyre többen és egyre inkább "a menés alternatívája egyedül járható" útjaként fogalmazták meg, élték át, annak árán is, hogy "hidakat égettek maguk mögött, a kétségbeesés dzsungelkésével vágták családi és szociális kötődéseiket", miközben figyelmen kívül hagyták, hogy a hatalom a "mindennapok megpróbáltatásait" azért (is) fokozza, döntsenek a távozás mellett. És a "menekülési trend"-et csak erősítette az a vonzó momentum, hogy a határon túl immár egy más világ van kialakulóban.
Kétségtelenül nehéz volt vállalni mind a menést megelőző lealacsonyító megpróbáltatásokat, illetve a menést követő bizonytalanságot, mind pedig a mindenáron történő maradás traumáit. Ezzel a kérdéskomplexummal néz szembe írásában Salat Levente. Mindenekelőtt az érdekli, melyek azok az "életelemek, amelyek úttalan utakon összegeződve, a közösség lelkületére guanószerűen rárakodva a szoruló hurok, az elvesztett otthon, a veszendő közösség legyűrhetetlen érzését ültetik el egyre több romániai magyarban"? S miután személyesen megtapasztalt példákat említ az "itt nem mi vagyunk otthon" nyomasztó élményére, illetve az egyéni érdeknek a közösségi érdek fölé helyezésére, aminek nyomán a közösség joggal érezheti úgy, hogy értelmisége elárulta, úgy véli, immár túllépve a "személyes egzisztenciák" távlattalanságán s közelítve az általánossághoz, hogy "a kétségbe vont kollektív egzisztencia az a legnyomasztóbb élmény, amely a legnagyobb súllyal nehezedik a romániai magyar kisebbség tudatára".Ez tetőzi be azokat a személyes tapasztalatokat, melyek az otthon elvesztésének, a közösség megszűnésének érzéséből következnek. És ezt messzemenően mindenki más előtt az értelmiségiek ismerik fel, mert ők azok, akik "mintegy a bőrükön tapasztalják, hogy a még meglevő orgánumok már régóta nem a kisebbség ügyének szolgálatában állnak". Az oktatás bár magyarul folyik, de a román nacionalizmus szócsöve, a tanár pedig csak egy csavar abban a gépezetben, amelynek célja az elnemzetietlenedés. Ebből a felismerésből következik a nagy fokú menekülési trend, amely azonban pont azt segíti, amit a többségi nacionalizmus akar, lefejezni a kisebbséget. A kisebbség maradást választó részének sikere azonban nem csak tőle függ, hanem attól is, hogy "a román demokrácia képes lesz-e felnőni történelmi szerepéhez", le tudja-e győzni önmagát, áldatlan örökségét. Két évvel később, írása elé utólag írt előszavában, Salat Levente ezen reményét immár "megmosolyogni való naivitás"-nak látja. Mert nyilvánvalóvá vált, "hogy a '89-es esztendő fordulatai csupán lerántották Közép-Kelet-Európa társadalmainak fekélyes testéről a leplet". És bár ilyen keményen ítél, az utóbbi öt év tanúsítja, elmarasztaló véleménye jogos, s egyre inkább az. Sajnos, a kisebbségről kimondott véleményét, mely szerint a beteg társadalmakban a kisebbség is beteg, sem cáfolta meg, ellenkezőleg megerősítette az idő. Ezért joggal merül(het) fel a gondolat, vajon a felismert lehetőség - ha "nincs hová menni" - , "menekülni már csak befelé lehet", valóban kiút? S mennyire lehet létjogosultsága az "Ideje tehát komolyan venni önmagunkat"-szerű figyelmeztetésnek? Egyfelől mert az általános körülmények továbbra sem játszanak a kisebbség kezére, bár a legújabb romániai események keltenek némi reményt, másfelől pedig mert a kisebbség önpusztító mechanizmusa továbbra is működik az egész régióban. Vagy úgy, hogy menekülésben keres megoldást, vagy úgy, hogy a "vesztett csata tudatával" próbál az együttélésre berendezkedni, amin azon elégtételnek tűnő gondolat sem segít(het) lényegesen, "hogy a világ ilyenként való megélésével együttjáró lelki-szellemi teher elviseléséhez elegendő-e az a szókratészi meggyőződés, miszerint az igazságtalanságot jobb elszenvedni, mint elkövetni", amint a Sorskritika című fejezet harmadik írásának zárósoraiban olvasható.
A Sorskritika fejezetcím alá sorolt szövegek mintegy tapasztalati következményei a könyv majd felét kitevő Ismeretkritika című bevezetőrésznek, melynek négy tanulmányában, kivált a kötetnyitó Tudásszociológia szempontok az ismeretrendszerek elkötelezettségének kérdéséhez-ben, Salat Levente bölcseletelmélet és -történeti megalapozást nyújt és keres azon kérdésekhez, melyekkel a romániai magyar kisebbségi léttel foglalkozva kényszerül szembenézni. Majd Cs. Gyimesi Éva joggal nevezetessé vált Gyöngy és homok című tanulmányával foglalkozik. S bár bevetőben arról szól, hogy dolgozatában (A kritika dilemmái) "Csupán az igen magasra beállított módszertani elvárások, kitétek alkalmazásának, beváltásának a mikéntjére" kíván reflektálni, szem előtt tartva "az eszmény és realizáció, módszer és tárgy viszonyának, adekvációjának problematikusságát", valójában kritikai észrevételeinek ad hangot, miszerint az "azonosság- és helyzettudat merev elhatárolását, szembeállítását kicsit prekoncipiáltnak" érzi, "abban az értelemben, hogy ez az elgondolás nem kibomlik az elemzésekből, hanem olyan előfeltevésként jut szerephez, amelyet az eljárás felhasznál, de nem igazol" is egyben. Mintegy, talán saját tanulmányaiban is hasznosítható szempontnak kell elfogadni Salat megjegyzését, hgoy a dolgozat akár "viszonylagos objektivitással" történő elbírálásának feltétele a "közvetlen motivációs" háttér figyelembe vétele, amely a "konkrét közösségi helyzetre" vonatkozik.
Ha Salat Levente kötetét tudatossággal szerkesztettnek, szerkezetét következetesen építettnek tekintjük, s erre minden okunk megvan, akkor megállapítható, hogy az előbbi írás kritikus jellege a következő írásban a kritika jogának vizsgálataként, szerepének értelmezéseként folytatódik. Írásának (A vers joga a félelemhez) kiváltó oka, amint a könyv jegyzetanyagában olvasható, Visky András: Fotóiskola haladóknak című verseskötetével "szemben megnyilvánuló (és megnyilatkozó) kritikusi" értetlenség. Ennek kapcsán Salat Levente elvitatja a kritikus jogát, hogy írjon arról, ami nem neki szól, személyesen nem érinti meg, "ezt a hermeneutikai fölvilágosultság becsülete is megkívánja". Mert ha személyes érintettség híján ír, akkor "csak az értetlenség vagy a félreértés fog megszólalni" benne, "és ritkán képes hiteles dolgokat mondani, ha képes egyáltalán". Ha jól értem, vitaírásában a szerző az őszinteséget teszi meg a kritikusi megnyilatkozás legfontosabb mércéjének, s ezzel mintegy kizárja a kritika tudományos attitűdjét. Nyilván mindketten sarkítunk. A kritika olvasójának természetes joga tudni, mit érzett, gondolt, élt át a szakember, miközben verset vizsgál, elemez. Tudni szeretné, hogy a kritikus emberként hogyan viszonyul az adott műhöz. A saját szempontjából joggal felháborító, ha a kritikus "Legszemélyesebb érzéseit is a személytelenség kategoriális pátosza mögé rejti, és a világ legképtelenebb dolgát, az objektív értékítéletet szeretné megvalósítani". Másfelől viszont a kritikus igényli azokat a mércéket, szempontokat, amelyek segítségével ő azonos pozícióból formálhat véleményt, sőt ítélkezhet minden vers vizsgálatakor. Mindkét igény jogos, s itt nem csak az ún. impresszionista, élményt közlő és az ún. tudományos kritika szemben állásáról van. Sokkal inkább arról, ha jól értem a szerző berzenkedését, hogy a kritikust semmilyen szempont nem emelheti a mű fölé, teheti vele szemben felsőbbrendűvé, illetve arról, hogy ha nincs személyes közlendője is a mű alapján, akkor ne foglalkozzék vele, kivált ne csevegjen üresben, ne "próbálja betömni a szavak (a nyelv) és a lelki valóság között tátongó mély szakadékot". A szakadék a kétféle kritikai attitűd között, bár nyilvánvaló s újabban talán többször mutatkozik meg, mint régebben, ami a kritika tudományosság iránti igényéből következik, mégsem áthidalhatatlan. De nem is mellőzhető!
Azt hiszem, nem csak a vers, mint talán a legszemélyesebb irodalmi megnyilatkozási forma, hanem bárminemű leírt szó esetében nélkülözhetetlen viszonyulási feltétel a személyesség. Salat Levente könyvében ilyenformán hozzám azok az írások állnak legközelebb, jóllehet megbocsátható, hogy nem csak róluk teszek említést, amelyek az intellektuális autonómiát jelentő örök kétely jegyében szólnak közös kisebbségi létünkről, az éppígylétünkről, a hol élünk, a kisebbségi közérzet vagy a kisebbség szellemi helyzetének gondjaira kérdeznek, keresik a választ. Tudván persze, hogy egyetlen válasz sem az egyetlen, a végső, de mindegyik hozzásegíthet saját helyzetünk jobb (meg)értéséhez. Ezek az írások a Salat-kötet három kisebb terjedelmű fejezetében (Korunk; Éneklő Borz; Romániai magyar) olvashatók.
Ehhez a problémacsoporthoz jól megválasztott bevezető a Hol élünk? című rövid, helyzet-meghatározó fejtegetés, melynek keserű megállapítása szerint amint "beljebb és beljebb haladtunk - itt inkább jelen időt használnék: haladunk! - az 1990-es esztendőbe (s évtizedbe!), egyre több okunk adódott kételkedni a 'fiatal' keleti demokráciák közeljövőben remélhető teljesítményeit illetően". Mert a demokrácia működőképességéhez szükség van "bizonyos értékekre és normákra, viszonyulási formákra, a kultúra nélkülözhetetlen mélyrétegeire", s mindez nincs. Az új demokráciáknak nincs politikai gyerekszobájuk, ezért, sajnos, a "politikai kultúra helyét továbbra is annak hiánya 'tölti be' a posztkommunista társadalmakban". Keleten tehát a helyzet változatlan. S ezt a kisebbség fokozottabban tapasztal(hat)ja, tanúsíthatom Salat Leventével teljes egyetértésben. És reményeinkhez sem igen lehetnek a gyökeres, civilizált változásra, mondhatnám eurpaizálódásra, lévén igaz, hogy "Európa maga is balkanizálódik". Balkán szellemi kapuja a "földrajzi-történelmi értelemben vett Balkántól egyre távolabb" kerül, a Balkánon élő kisebbségek reménye pedig, hogy egyszer ezen a kapun kívülre kerüljenek egyre illuzórikusabb.
Mit tehet ilyen helyzetben, a helyzet pontos ismeretében az értelmiség? - következne a logikus kérdés akkor is, ha Salat Levente soron következő szövege nem éppen ezt vizsgálná. De ezt vizsgálja, mégpedig sajátos nézőpontból: az értelmiség ellen felhozható, az "értelmiség fejére" záporozó "vádak és szidalmak" irányából szemlélve a kérdést. E szerint a vádak három irányból érkezhetnek: "1. felülről, amennyiben a hatalom elégedetlen az értelmiség társadalmi szereplésével; 2. alulról, ha a képviseltek, a 'megbízók' úgy érzik, hogy elárulták őket, és; 3. belülről, amikor is az értelmiség meghasonlott vagy megoszlott...". A feltett kérdésre a felülről érkező elégedetlenség a legkevésbé tekinthető vádnak, kivált, ha a társadalom elvárásai alapfokon tévesek. Az alulról érkez(het)ő kifogások sokkal lényegesebbek, bár nem fogadhatók el feltétel nélkül, a feltétel viszont nem kevesebb, mint a "megbízók" szellemi, erkölcsi érettsége, felsőfokú (kisebbség)stratégiai képessége, ami azonban, sajnos, általánosságban nem létezik. A legsúlyosabb vád, ami szerintem az értelmiséget érheti, kivált a kisebbségit, a belülről érkező, az önmagával szemben támasztott elégedetlenség. S nem csupán azért, mert a kételkedés örök jogát mindenekelőtt önmagával szemben kell érvényesítenie, hanem mert így mentesülhet legelőbb a belső vádaktól, amelyek a más felfogást vallók részéről fogalmazód(hat)nak meg, amint erre éppen a kisebbségi értelmiségi állapotok szolgáltatnak példát. Talán ekképpen gondolhatnánk tovább Salat Levente jól megválasztott idézetek lépcsősorán formálódó gondolatait az értelmiségi árulásról és helytállásról, melyet így összegez: "akkor játssza el visszavonhatatlanul a nembeliségében rejlő lehetőségek realizációját, amikor megtorpan a választott úton, és nem gondolja végig, minden konzekvenciájában helyzetének ellentmondásait".
S a könyv következő szövege (Ha valaki megkérdezné...) nyomban egy sajátos értelmiségi helyzettel szembesít bennünket, melynek Szküllát és Kharübdiszt idéző ellentmondásai közötti útkeresés szükségszerűen a választás nagyfokú kockázatával fenyeget. Már amennyire kockázatos lehet az irodalmi kérdésekben való választás, mondhatnánk, ha a modernség és hagyomány közötti döntés ebben az esetben nem lenne irodalmi jellege ellenére általánosan kisebbségi is.
A probléma, ami Salat Leventét íróemberként és kisebbségiként is egyaránt közelről érinti, a kisebbség nemzeti öntudatának (újra)indukálásában és kifejlesztésében mennyire szükséges, sőt nélkülözhetetlen az irodalmi hagyományhoz való szigorú ragaszkodás vagy megengedhető a modern, már-már avantgárd megnyilatkozás is. A megengedhetőséget nem irodalmi mércék határozzák meg, hanem kisebbségi szempontok. Nevezetesen, szabad-e a hagyományostól eltérő módon írni, amivel összefügg, mert a hagyomány feltétlen hívei így fogják fel, szabad-e kisebbségi irodalomban esztétikai kritériumokat érvényesíteni a mindenekelőtt tartalmi vonatkozásban megmutatkozó kisebbségi, nemzetiségi vonatkozásokkal szemben? Változnak, változhatnak-e az értékkritériumok a kisebbségi irodalmon belül, ha ennek szerepét elsősorban aszerint vélik jól vagy kevésbé jól betöltöttnek, hogy az adott irodalom kisebbségi problémák tekintetében rezonál-e olvasóiban? Számomra, ki kritikusként részben vádoltja is vagyok a mintegy évtizede fel-feltűnő jugoszláviai szemléletnek, mely szerint a kisebbség elárulói a modern irodalmat művelő symposionisták, testközelből ismerős Salat kérdése, melyet ő a szlovákiai modern törekvésű magyar folyóirattal, a Kalligrammal kapcsolatban fogalmaz meg: "mit veszít voltaképpen a romániai magyar kisebbségi társadalom azon, hogy a Kalligram-szerű kísérletezgetések helyett visszamenekül ahhoz, ami már megtapasztalt, biztos, kimenetelében egyértelmű"? Másként: a konzervativizmus, ami már-már provincializmus is, mennyire követhető, üdvözítő továbbra is, az irodalom mai állása szerint, akárha a kisebbségi tudat épülésének eszközeként fogjuk fel? Bármennyire is mondvacsinált, mivel a kétféle irodalomkoncepció nem zárja ki egymást, mégis, elsősorban mert az avantgárd elutasítói így akarják, létező dilemmáról van szó, amivel - úgy látszik - kénytelen-kelletlen a régió minden kisebbségi magyar irodalmának szembe kell néznie. Salat a modernek oldalán áll, de felfogását kiterjeszti általában a művelődési intézményekre, melyeket - amint a néhány évnyi tapasztalat mutatja - meg lehet ugyan belülről reformálni, de mégsem tehetők "a változás mérvadó tényezőivé". Ahhoz, hogy a pozsonyi írószerkesztő Grendel Lajoshoz hasonlóan Erdélyben is ki lehetne mondani: "Önök, kedves idősebb pályatársaim, nagyobbik fele rég kialudt vulkánok... Az Önök fején vaskalap csörömpöl", amit Salat nyilván megtenne, az kellene, hogy "a megörökölt helyzet, az uralkodó kisebbségi közállapotok ostorozásának évadja" köszöntsön be.
Hogy viszont az irodalmi szemléletváltás érdekében Erdélyben történik valami, azt az Éneklő Borz nevű csoportosulás bizonyítja, melynek tagja Salat is, kinek könyvében egy esszétömb címe a csoport nevét viseli. Ebben fogalmazza meg legegyértelműbben azt a programot, amely abból az evidenciából következik, miszerint a "kisebbségi lét állandó hadiállapot, az idegek kiúttalan állóháborúja", ami "írónak jól jön ugyan", de amire "kollektív egzisztenciát alapozni aligha lehet". Ezért kell(ene) levonni a konzekvenciákat a "kisebbség kollektív önszemléletére, céljainak újrafogalmazására, helyére vonatkozóan a világban", miközben tudni kell "Leszámolni a történelmi jóvátételre kalkuláló, a magáért való kitartásra buzdító, mindent mindig elodázó passzivitás zsákutcás öncsalásával", s ugyanakkor "elkészíteni - végre - a megmaradásért a körülmények által követelt ár költségvetését".
Ennek a gondolatnak a szellemében olvashatók a Salat-kötet további filippikái a romániai magyar közérzetről, amely a "romániai magyarság szellemi helyzetére merőleges", és "alternatív nemzetpolitikai paradigmáért kiált", a manapság annyira hangoztatott autonómiáról, amelynek "érvényt szerezni (...) csak autonóm alanyok révén lehet a civil hétköznapok arra lehetőséget biztosító világában", a másként-gondolkodás jogáról, mint amit az érdekszervezet elvár és elfogad, a hagyomány és modernség viszonyáról annak alapján, amit a "világból egy középgenerációs romániai magyar" lát: "két egymásnak feszülő állameszme néma tusakodását", a "virulensen nacionalista román politikai elitet" szemlélve, ismerve azt a kutyaszorítót, melybe a "mindenkori magyar kormányt" kényszerítik a körülmények, és "látja felsejleni a román-magyar megbékélés történelmi esélyét", aminek "nagy ára lesz", ha "el kell ismerni mindazt, ami a két kultúra kölcsönös elfogadásához és békés egymás mellett éléséhez nélkülözhetetlen". S mindehhez hozzá kell tenni, hogy a Nyugat semmit sem ért abból, ami ebben a térségben lejátszódik, s ezért nincs is "érdemi mondanivalója a térség számára". Minden azon múlik, véli a könyv szerzője, hogy "a két kultúra - mindenekelőtt politikai kultúra - hogyan lesz képes földolgozni" a közös múlt "elfogultságait, miként tud viszonyulni törékeny demokratikus és szívós antidemokratikus hagyományaihoz".
Ismertetőmet azzal zárom, amivel talán kezdeni illett volna: a könyvről óhatatlanul is jugoszláviai magyarként írok. Azt hiszem, nem szorul magyarázatra, miért. S talán az is kiderült, örömmel írok róla. Ugyanakkor szívesen olvasnám egy magyarországi kritikus véleményét, érdekelne, hogyan éli át, értelmezi valaki, aki más közegben él, mint a romániai magyar szerző és könyvének jugoszláviai magyar kritikusa.
(Komp-Press, Korunk Baráti Társaság)