Alföld - 48. évf. 8. sz. (1997. augusztus)
Rendes körülmények között az ember nem negyven éves korában adja a fejét kalandos vállalkozásokra. Dehát mikor voltak itt nálunk Magyarországon s kiváltképp ebben a században rendes körülmények? Dormándi László is éppen negyvenedik évében járt, amikor 1938 májusában elhagyta Magyarországot s letelepedett Párizsban, ahol azután megszakítás nélkül élt 1967-ben bekövetkezett haláláig. Nem akármilyen múlttal a háta mögött szánta rá magát az emigrálásra: a húszas évek óta volt jelen a magyar irodalomban, egyrészt mint regényíró, másrészt mind annak a Pantheon kiadónak az igazgatója, majd tulajdonosa, aki a két háború közötti fiatal magyar irodalom egyik terjesztője (többek között a Szép Szó kiadója) volt. Utolsó itthon írt regénye, a Két jelentéktelen ember, amely a korabeli magyar társadalomnak nyújtotta szenvtelenségében is kíméletlen bírálatát egy látszólag csendes bányaváros robbanásig menő társadalmi feszültségeinek rajzán keresztül, 1937-ben jelent meg. E regény Bruxelles-ben kiadott francia változata (Deux hommes sans importance) nyitotta meg 1944-ben az író franciául kiadott műveinek sorát. Az ötvenes években Dormándit már francia íróként tartották számon: regényeivel tisztes hírnevet szerzett magának, s olyan érzékeny és jószemű kritikusok írtak róla elismeréssel, mint René Lalou, Robert Kemp, Maurice Nadeau, Marcel Arland vagy Bernard Pingaud. Közben azonban Dormándinak át kellett élnie a nyelvváltás nagy kalandját, amelyről ugyancsak az ötvenes években, a PEN Club egyik (Koppenhágában tartott) kongresszusán, Miért írok franciául? címmel tartott előadásában így beszélt:
"Első látásra végtelenül egyszerűnek tűnt számomra a kérdés, túlságosan is egyszerűnek ahhoz, hgoy pontos lehessen. Azért írok franciául, mert az események szülőhazám elhagyására kényszerítettek, s választási lehetőségem csak kettő volt: vagy alkalmazkodom a magam választott újhaza feltételeihez, vagy elhallgatok. S hogy megfordult volna-e valaha is a fejemben, hogy anyanyelvemet egy másikra cseréljem föl, ha a világtörténelem és vele az én magántörténetem másképpen alakul? Erre habozás nélkül határozott nemmel válaszolok. Dehát mire jó azon törni a fejünket, mi lett volna, ha a dolgok nem úgy történnek, ahogy történtek? Ami történt, megkerülhetetlen szükségszerűséggé lesz, a következményeit pedig el kell fogadni. Ha a körülmények nem kényszerítenek rá, akkor azt az eszközt, melyet a legjobban ismertem s biztonsággal kezeltem, pusztán esztétikai meggondolásokból bizonyára nem áldozom föl egy mégoly tökéletes másikért, amelyet alig ismertem, s amely szűntelenül ... s mind a mai napig ... váratlan kelepcéket állít elém. Nem kétséges tehát, hogy elhatározásomat nem a belső szükség, hanem a külső kényszer váltott aki. A kényszerű cserét nem úgy éltem meg, mint ami hasznomat és gyarapodásomat szolgálja, hanem mint fájdalmas és helyrehozhatatlan veszteséget."
Ha igaz az, amit ugyancsak Dormándi mond, hogy "az írónak a nyelv a hazája", akkor mérhetjük csak föl igazán ennek a nyelvváltásnak a drámáját. Dormándi mindenesetre az új nyelv birtoklásáért folytatott küzdelmét rendkívüli módon megnehezítette azzal, hogy műveit mindig két változatban írta meg, előbb magyarul, s csak azután franciául, sohasem egyszerűen lefordítva, hanem mindig újjáteremtve őket.
Hogy ezek a változatok pontosan hogyan viszonylanak egymáshoz, csak a kéziratok ismeretében dönthető el. A kérdésről egyszer majd alaposabb tanulmányt is írnak talán az irodalmi kétnyelvűség iránt érdeklődő kutatók. Itt következő önéletrajzi emlékezésének is fennmaradt a magyar szövege, amely azonban több vonatkozásban is eltér a francia változattól. (Utóbbi a Ladislas Dormandi című, könyvkereskedelmi forgalomba nem került kiadványban [Paris, Les Amis de Ladislas Dormandi, 1970] jelent meg először. A magyar szöveg gépelt kéziratát az író lánya, Mme Judith Dupont bocsátotta rendelkezésemre.) A magyar szöveg részletezőbb (pl. ami a debreceni vonatkozásokat illeti), olykor kissé laza, már-már bőbeszédű: amolyan első fogalmazványnak tűnik, az emlékek közvetlen, még fésületlen leírásának. A franciába való átültetés során viszont a szöveg megszabadult ezektől a tehertételektől: tömörebb, szikárabb, kifejezőbb és élvezetesebb lett, miközben megőrizte az eredeti minden értékét. A francia változat tehát jobb, mint az eredeti, s ebből következően előnyben kellett részesíteni a magyar szöveggel szemben, vagyis le kellett magyarra fordítani. Másfelől viszont a fordítás során nagy kár lett volna nem fölhasználni az eredetinek minden olyan elemét, melyet az író kizárólag a jobb befogadás érdekében, az idegen olvasó iránti figyelmességből és előzékenységből egyszerűsített le vagy mellőzött, meg sem kísérelve például franciául visszaadni az olyan fogalmakat, mint "hadiérettségi", "árvalányhajas bokréta" vagy "őszirózsás forradalom."
Dormándinak, ha nem tévedek, utoljára 1968-ban jelent meg nálunk kötete, igaz, akkor egyszerre kettő is: A múlt zarándoka a Magvetőnél és a Bábszínház a Szépirodalomnál. Az itt közölt és 1966-ban keletkezett szöveg kéziratán a cím alatt ez olvasható: Részlet egy soha el nem készülő önéletrajzból. Hogy miért éppen ez a részlet készült mégis el, s miért úgyszólván az utolsó pillanatban? A zárkózottságáról ismert és idegenbe szakadt író talán így találta meg a módját annak, hogy franciául és francia olvasókhoz szólva ugyan, de üzenjen még utoljára valamit a múltba veszett ifjúságnak és az óhazának.
*
1898. július 14-én születtem. Az első világháború kitörésekor tehát tizenhat éves voltam. Ahhoz túl fiatal, hogy behívjanak. A nálam két évvel idősebb Pali bátyámat már az első napon mozgósították. Reszkettem a türelmetlenségtől. Attól tartottam, hgoy a háború nélkülem fog befejeződni. Elvégre II. Vilmos császár beharangozta, hogy "hős katonáink hazatérnek, mielőtt a levelek lehullnak".
Nos, a levelek lehulltak. Lehulltak és újra kihajtottak többször is. Nem maradtam ki semmiből.
1916 májusában rám került a sor.
Az újságok egymást múlták fölül a hazafias lelkesedés táplálásában. Csapataink győztesen nyomultak előre minden arcvonalon, a nagy szövetséges Németországéi csakúgy, mint a kisebbek közül a bolgárok. Nem egyszer ismert írók cikkeztek arról, milyen diadalmenet volt ez. Mégha olykor-olykor volt is némi fönnakadás. Mint mazsola a pudingot, úgy tették ezt is élvezetesség meghatóan emberi, színpompás epizódok. Derék katonáink, minden hősiességük mellett, vajszívűek voltak.
A lakosság túlnyomó részéhez hasonlóan halvány fogalmam sem volt arról, mit is jelent valójában a háború. Éretlen gyerkőc voltam, akit megszédített a propaganda, s együtt üvöltött a farkasokkal. Erről eszembe jut egy kis történet, eléggé jellemző a korra. Volt nekünk egy angol nevelőnőnk, a háború kitörése után már nem tudott visszamenni a hazájába. A magyar hatóságok eléggé liberálisak voltak ezen a téren, az ellenséges országok állampolgárai viszonylag nagy szabadságnak örvendtek. Miss Maud tehát velünk maradt, és mi igazán kedveltük őt.
Történt, hogy egy napon a Német Főhadiszállás nagy tengeri győzelmet jelentett be. A közlemény szerint az angol flottát megsemmisítették. Vagy majdnem. Én ujjongtam. Amikor az újságot lobogtatva beléptem a szobába, Miss Maud fölállt ... termetre igen alacsony volt ... zokogásban tört ki. "Elfelejti, hogy nekem hat fivérem szolgál a haditengerészetnél", mondta önérzetesen, és kiment a szobából. Borzasztóan restelltem magam tapintatlanságomért, s attól kezdve ügyeltem arra, hogy Miss Maud jelenlétében ne adjak örömömnek túl zajos hangot.
Egyszóval elképesztően korlátolt kölyök voltam. A háborút afféle romantikus indiánosdinak tekintettem. Táborozás sátorban, esetleg a csillagos ég alatt, tábortűz, vidám lovaglások a zöld mezőben s néha, mellékesen, egy kis lövöldözés is. A világ minden kincséért sem akartam volna belőle kimaradni.
A család, az iskola, a közvélemény csak megerősített ebbéli hiedelmemben. Mint példás "hazafi", szilárdan meg voltam győződve arról, hogy Magyarország mindenben a legelső a világon, a magyar katona pedig mindenki másnál különb. Ferenc József és Vilmos császár az emberiség történetének két legbölcsebb uralkodója, később pedig, amikor a központi hatalmak oldalán beléptek a háborúba, hozzájuk soroltam még Ferdinánd bolgár cárt és Mehemed török szultánt. A háború iránt csekély lelkesedést mutató nemzeti kisebbségeket: románokat, szlovákokat, csehet, szerbeket csak gúnynevükön emlegettem, mint körülöttem mindenki. Kívülről fújtam egy jelentéktelen német költő ostoba versikéjét, mely a "hitszegő" Albion gyűlöletére buzdított, s még csak eszembe sem jutott gondolkodni azon, ugyan miért "örök ellenségeim" nekem az angolok.
A behívómat két hónappal tizennyolcadik születésnapom előtt, májusban kaptam meg. Úgynevezett hadiérettségit tettem, ami abból állt, hogy mindenféle terhes kérdezősködést mellőzve kezembe nyomták a bizonyítványt, aminek módfelett örültem, ugyanis meglehetősen közepes tanuló voltam, matematikából több mint gyenge, s valószínűleg bajban lettem volna, ha nem így szerzem meg. Gomblyukamban piros-fehér-zöld szalaggal grasszáltam, madarat lehetett volna velem fogatni.
Jellegzetes terméke voltam a kornak meg tulajdon környezetemnek. Ki volt a hibás? A kor, a szülők, az iskola s én magam is. Ha bennem nincsen rá személyes hajlandóság, ellenállhattam volna. Nem állok egyedül azzal, hogy engedtem ezeknek a kártékony befolyásoknak. Mások: nagyok, felnőttek, nálam erősebb jellemek is engedtek.
Álomvilágban éltem, elszigetelve minden valóságtól. Hogy példát is mondjak: noha persze sejtettem, hogy a gyereket nem a gólya hozza, mégis csak az érettségi után, egy nyilvános házban ismerkedtem meg a nemi élet rejtelmeivel. A családban erről a témáról nem volt szabad beszélni, és amit róla úgy-ahogy megsejthettem, egy múlt századi lexikonból merítettem, amely végtelen körültekintéssel kezelte e kényes problémát.
Másik példa: a legcsekélyebb fogalmam sem volt a pénz értékéről. Annyit tudtam csupán, hogy vannak "jómódúak" és "szegénysorsúak", s hogy mi viszonylag jómódúak vagyunk, noha vannak nálunk sokkal gazdagabbak is. Megvolt mindenem, sosem volt nálam több annál a húsz fillérnél, amit heti zsebpénznek az apámtól kaptam. Már amikor nem felejtette el odaadni, és én vettem magamnak a bátorságot, hgoy elkérjem. Ez azonban már másik történet.
A gazdasági, társadalmi, politikai kérdések nem érdekeltek, olyan messzi estek tőlem, mint a hold. Elég sokat olvastam, jót-rosszat vegyesen, de főleg rosszat, nem tudván elválasztani a búzát a konkolytól. Modern költőket is, Adyt például, nem azért, mert tetszett, hanem a tekintélyek elleni ... igen enyhe ... lázadásból.
Azt hiszem, ennyi is elég egy tökkelütött ifjú arcképének megrajzolásához. Egy cseppnyi józan ésszel már nem viselkedtem volna ilyen bután.
A harmadik háborús esztendő is kezdetét vette. A féktelen propaganda ellenére a felnőttek kezdték sejteni, hogy mi rejlik a nagyhangú hadijelentések mögött. Aggódó szülők ... már amelyiknek módjában állt ... arra törekedtek, hogy csemetéjük olyan fegyvernemhez kerüljön, amelyik ... a közhiedelem szerint ... tisztes távolban marad a lövészároktól. Tehát nem a gyalogsághoz, hanem a tűzérséghez, a trénhez, a lovassághoz. Az efféle megkülönböztetés persze merő képzelgés volt csupán, a veszedelmeknek egyaránt ki volt téve valamennyi.
Az akkoriban még létező lovasezredeket egyfajta életbiztosításnak tekintették. Volt is ennek némi alapja, az első hónapok múltával ugyanis már nem indítottak lovasrohamokat drótsövények és géppuskák ellen, a megtizedelt lovasezredeket feltöltés céljából hátrarendelték. Csak hát a háborúnak ez a szakasza is véget ért, az addig megkímélt huszárokat, dragonyosokat és ulánusokat haladéktalanul leszállították a lóról, így tömve be a lyukakat mindenütt, ahol bajban voltak. Minthogy pedig a lovasságiak a lövészárok-háborúra csak nagyon hevenyészett kiképzést kaptak, s nem ismerték ennek a harcmodornak minden furfangját, veszteségeik mindannyiszor iszonyatosak voltak.
Az apám rendkívül zárkózott ember volt. Nem barátkozott senkivel. Egyetlen ember jut csak eszembe, egy S. B. nevű egykori újságíró, akivel mintha közelebbi viszonyt tartott volna fenne. Ezen annál inkább lehetett csodálkozni, mivel apám már-már betegesen "tiszta" volt, a szó testi és lelki értelmében egyaránt, miközben S. B.-ről nem éppen hízelgő történetek forogtak közszájon. Bizalmi embere volt egy hajdani miniszterelnöknek, és titkos ügynökként dolgozott a Közel-Keleten valami olyan poszton, ahol jól megfért egymással a kémkedés és a diplomácia. Ha hinni lehetett a szóbeszédnek, amikor pártfogójának menesztése után megkérdezték tőle, hogy miből fog most már megélni, S. B. azt felelte: "Abból, amit elhallgatok."
Valóban sok gyanús ügyletbe lehetett beavatva, minthogy hallgatásával kitűnő kapcsolatokat tartott fenn a vezető körökkel. Az ő közbenjárásának köszönhettem, hogy a debreceni huszárezredhez vezényeltek.
Említettem már, hogy milyen félszeg fiú voltam. Soha életemben még kíséret nélkül nem utaztam, és az apám most sem mert egyedül útnak ereszteni. Nem volt ő maga sem valami nagy utazó, a lábát egyszer sem tette ki az országból. Ezért azután izgalmas kalandnak tekintette még az olyan jelentéktelen utazást is, mint a három óráig tartó vonatozást Dormándról Debrecenbe. Nem akarta, hogy anyám velem jöjjön, s rábízott öreg kasznárunkra, akit ... mint tréfásan mondogatta: "egy napon fogadtam fel az anyátokkal". Sok mindenről árulkodott egy ilyen kijelentés, de ezt csak mellesleg jegyzem meg.
Az állomásról kocsin hajtottunk a kaszárnyába. Ez az út mélyen belevésődött az emlékezetembe; azóta elmúlt egy fél évszázad, de még ma is tisztán emlékszem bizonyos részletekre. A szorongásomra is. Boldog voltam, s ugyanakkor iszonyatos félelem volt bennem az ismeretlentől.
Az öregúr egészen az ezredirodáig kísért. A galléromnál fogva penderített az ezredtörzs parancsnoka elé, s kedélyesen csak ennyit mondott: "Hát megjöttünk volna kérem a Lacikával."
A hatást nem nehéz elképzelni. Még tíz hónappal utóbb is, amikor a harctérre kerültem, a tisztek kacagva emlegették a szokatlan bemutatkozást.
Így indult katonai pályafutásom.
Hat hónapos kiképzés után menetszázadba osztottak be. Tíz nap múlva indulás a frontra. Apám újfent mozgósította S. B. barátját, és ő ki is járta, hogy felülvizsgáló bizottság elé kerüljek. Megbeszélte a bizottság vezetőjével, hogy nyilvánítsanak frontszolgálatra alkalmatlannak. Előzőleg a szájamba rágták, hogy mit kell válaszolnom a főtörzsorvos kérdéseire ahhoz, hogy három hónap betegszabadságot kaphassak. El voltam keseredve. Ha a menetszázadot az utolsó percben hagyom el ... az után a nevetséges bemutatkozás után ... helyzetem az ezredben tarthatatlanná fog válni.
Ezért azután, amikor a főtörzsorvos megkérdezte, hogy szoktak-e szédüléseim lenni, meg sem vártam a többi kérdést, hanem az izgalomtól remegve ugyan, de ahhoz azért eléggé tiszta és érhető hangon, hogy a bizottság egyetlen tagja se tehessen úgy, mintha nem hallotta volna, kijelentettem: "Makkegészséges vagyok, s egyetlen vágyam, hogy mielőbb kikerüljek a harctérre." A főtörzsorvos valamit dünnyögött az orra alatt, kifejezendő kétségeit elmebeli képességeim felől, majd rámförmedt, hogy hordjam el magam.
Az apám egy fiákerben várt a kaszárnya előtt. Magához intett. Beültem mellé, tele lelkifurdalással. Amíg felöltöztem, valaki beszámolhatott neki a történtekről. Nem kérdezett semmit, szemrehányást sem tett, de láthatóan bánkódott. Szokatlanul fénylett a szeme. Apám szemében akkor láttam először és utoljára könnyeket. A látvány annyira megindított, hogy zokogásban törtem ki. Még szerencse, hgoy a kocsis fölhúzta az ernyőt, mert nem tudom, mit szóltak volna az arra járók, ha sírni látnak egy huszárőrmestert.
Másnap megint vonatra ültem, hogy Debrecenbe menjek. Az apám kikísért az állomásra. A vonat már mozgásban volt, amikor az ablakon át odanyújtott egy zárt borítékot. "Vedd csak el, még szükséges lehet rá." Minthogy pénzzel rendesen ellátott, el nem tudtam képzelni, mi lehet a borítékban. amikor kinyitottam, fél tucatnyi óvszer találtam benne. Ezt a szemérmes módját találta apám annak, hogy tudtomra adja: most már férfiszámba vesz.
Ebből az időből őrzök egy fényképet, a húgommal meg egy másik lánnyal ábrázol, bekecsben, oldalamon revolverrel, nyakamban messzelátóval, kulaccsal, térképtartóval, sapkám mellett árvalányhajas bokrétával. Egy felvirágzott májusfa semmi sem volt hozzám képest. Másnap hajnalban indultunk, a háború harmadik évében ugyanis a magam fajta ifjú hősök hadba indulása már bizonyos mérvű népi elégedetlenkedést váltott ki. Az utcákon egy lélek sem járt, nyoma sem volt lelkes tömegnek, sem megható búcsúztatásnak, aminek annyiszor voltam tanúja én magam is. Most már csak úgy suttyomban szállítottak minket el.
Egy órával később mintegy száz emberrel úton voltam az orosz harctér felé. Az utazás hat napig tartott, és én tíz hónapot töltöttem ott.
Korántsem voltam hős, ugyanúgy féltem ... néhány kivételtől eltekintve ... mint a bajtársaim. Semmivel sem hívtam föl magamra a figyelmet, s ha nem is nehézség nélkül, de végeredményben kifogástalanul viselkedtem. Még vitézségi érmet is kaptam, amikor ... éppen tizenkilencedik születésnapomon ... igyekeztem egy jelentéssel a puskagolyónál is gyorsabban hátrafutni a tűzvonalból. Ennek ellenére zászlósi előléptetésem ... ez hat hónapos harctéri szolgálat után az őrmesteri rangú önkénteseknek kijárt ... egyre késett. Megkérdeztem a hadnagyomat, aki jóindulatú ember volt, mire véljem ezt a mellőzést. Azt tanácsolta, kérjem áthelyezésemet másik ezredbe. Unszolásomra, hogy tanácsát okolja meg, elárulta, hogy az ezredes egy tiszti gyűlésen azt állította, saját fülével hallotta, amint a szakaszomnak így adtam parancsot: "Szíveskedjenek, kérem, vigyázzba állni." Volt ebben alkalmasint némi túlzás. De bizonyára volt benne igazság is. Taknyos kölyök létemre nemigen tudtam fegyelmet tartani, és nehezemre esett tegezni a nálam kétszerte idősebb embereket. Meg hát nyilván közrejátszott az egykori "Lacika" is.
Szörnyen bántott ez a mellőzés. Kihallgatást kértem az ezredestől. Katonáskodásom ideje alatt most először. Az ezredes, szikár és kemény kis ember, kitérő választ adott: "Majd intézkedem." Az intézkedésből menetlevél lett, mely a Debrecenben állomásozó ezredhez irányított. Sokan irigyeltek érte, s nekem magamnak is elegem volt már a harctéri szolgálatból. Az a tíz hónap bőségesen elegendő volt lelkesedésemet lelohasztani. Összeszedtem a cókmókomat, s három nap múlva kikötöttem Debrecenben. Azzal a szilárd elhatározással, hogy nem egyek többé vissza oda, ahol nem kérnek belőlem.
Debrecenben egy hónapot töltöttem, s közben az égvilágon semmit sem csináltam. Sétálgattam a városban, szállodában laktam, reggelente volt csak egy-egy rövid jelentésem a kaszárnyában. Olyan-amilyen öltözékben jártam be, nem éppen az előírásoknak megfelelően. A szolgálati naplóban egyszer elfelejtették közölni egy igen magas beosztású tábornok várható látogatását, és hogy más tiszt nem lévén, én leszek a kapuőrség parancsnoka. Amikor a parancsnok meglátott, majd hanyattesett elképedésében. Átöltözni azonban már nem volt időm. Egy civil elképzelni sem tudja, micsoda szentségtörés ily kevéssé előírásszerű egyenruhában vezényelni az őrséget. Katona szemében az ilyesmi hazaárulással ér föl.
Ez volt a fő-főtábornok véleménye is. Még ki se lépett az autójából, amikor észrevett és mennydörögni kezdett, akár egy sértett isten. Tíz percen át vigyázzállásban hallgattam a legválogatottabb szidalmakat. A tábornok eszelős kérdéseket tett föl, amikre eszem ágában sem volt válaszolni. Hadbíróság? Lefokozás? Rosszabb úgy sem történhet velem, gondoltam, mint hogy visszaküldenek a harctérre. A háború kezdetén a harctérre küldés hivatalosan még kitüntetés számba ment. Mostanra azonban a legszigorúbb büntetés lett. A parancsnokom arca a prédikáció egész ideje alatt hol elsápadt, hol kivörösödött. Számomra ez semmi jót nem ígért.
Másnapra egy hatvan rokkantból álló szállítmányt bíztak rám, Debrecenből egy másik város kórházába kellett őket vinni valami gyűjtőtáborba. Féllábú, félvak, szerencsétlen roncsok, gyógyíthatatlan sebekkel. Egy másodosztályú kocsiban rendezkedtem be, a betegeimet pedig beraktam két marhavagonba, "hat ló, negyven ember" vagononként. Mire célhoz értünk, egyedül maradtam a szállítmányból. Útközben minden emberem meglépett, még a rájuk bízott bőröndömet is magukkal vitték fogkeféstül. Szolgálati kötelesség elhanyagolásáért egy hónapos várfogság járt érte.
Katonáskodásom ezzel utolsó állomásához érkezett. A büntetésemet azonban már nem ültem le, mert közben kitört az őszirózsás forradalom, s véget vetett a háborúnak.