Alföld - EPA

Alföld - 47. évf. 11. sz. (1996. november)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra

Szabó Magda

Petőfi Sándor: Lehel (1842)

Élete egy szakaszában a szó szoros értelmében betű volt az elérhető ennivalója, épp a szent öreg - Virág Benedek - Magyar Századok című könyvbét ne forgatta volna, amelynek az Árpádház kihalásáig vezető része már 1808-ban megjelent? Bűneivel, erényeivel, csillogó, olyakor esztelen gőgjével, valódi hősiességével, néha sírnivalóan gyerekes hősködésével együtt vállalta el a nemzetet, nincs megkapóbb szerelmi kitörés a Magyar vagyok kezdetű döbbenetes vallomásnál. Hogy ne vonzotta volna őt is a múlt, két évvel a Zalán születése előtt jött a világra, az anyaméhben kialakuló testét a reformkövetelő és a megvalósító korszak szelíd, majd egyre viharosabbá váló lehelete táplálta oxigénnel. Virág Benedek emberi - szakmai hitele olyan meggyőző volt, hogy még Kosztolányi is a tabáni szent öreg lányához menekül saját kora tigrisei világából, a pályakezdő, iskolás Petőfi nyilván kigyúlt fülekkel lelkesült a magyar múlt történetén, az igazolható adatoknál még többet adtak a változó, olyakor az eltérő krónikaszövegek miatt bizonytalan rendeltetésű, de a büszke fantáziát Hadurig emelő epizódok a nagy elődökről; szenvedélyes magyarságában a nagy hadvezérek, Lehel, Bulcsú vértestvérei. A tizenkilencedik század alkotói művészetében sajátságos egyszerűséggel és természetességgel társul a leírt szóhoz az ábrázolt szöveg, a születő magyar színjátszás világa, a deszka szent, mert a nyelv csiszolódásának nemzeti eszköze; jószerivel egyetlen reményünk és kapaszkodónk az idegenek világában.

Vörösmarty költeményei nagyrésze párperces zsugorított színdarab, Arany nagy alkotása is azonnal filmre volna vehető, a széles vásznon ég a kopár szik, és csak a pénz hiányán múlik, hogy nincs valódi János vitézünk, vagy Apostolunk képernyőn. Petőfi, akár Arany, a színpad nem szent szándék nélküli szerelmese, művész-szeme Virág történelmi művében benne látja a reformkor céljait támogató ideológiát - elég a könnyekből! - s a félig mese, félig történelem kulisszái között természetes anyaggá válik az ősök megírandó színdarabja, a győztes, vesztesen is dicső magyarság drámája, Taksony századában a Virág művét olvasó majdnem gyermek Petőfi hamar szembesül az idegenek nem éppen fair play- haditechnikája fogásaival, s ismeri meg a tizedik századbeli, a jelennél is bonyolultabban alakuló Európáját: mert a német római császárság intézménye csak papíron egyszerű. A németek egymás ellen is háborút kezdenek, az imperátort saját testvére fenyegeti azzal, rá uszítja az amúgy is közelében kószáló magyarokat. Mire a császár feleszmél, a Fekete erdőig mindent feldúlnak a keleti szomszédok, eleinte ragyog Hadúr győzelmes kardja, csehek, svábok pusztulnak a magyar támadások során, s ha nem érkeznék meg a császár veje, Konrád, a frank segédcsapatokkal, eufóriás diadal koronázná a nemzetközi jognak ugyan nem megfelelő, de módfelett sikeres magyar expanziós kísérleteket. De Hadisten megelégeli a győzelmek sorát, őseink elérkeznek a Licus - azaz Lecna - vizéig, ahol elvesztik a csatát, foglyaikat, a hadizsákmányt, sőt a legyőzött sereg életben maradt részét Burgundi Konrád kiirtatja. A halálnemek változatosak, Lehel és Bulcsú - ez utóbbi méghozzá régtől keresztény - méltatlan halállal múlnak ki, másokat, - írja Virág Benedek - „minekutána megkínozták volna, mint csikókat gyilkolták le a győző keresztények, némelyeket mély verembe hányt homokba taszították, sokakat elevenen elásták". Konrád, a helyzet kialakítója egy imában arra kérte Istent, azok keze által halhasson meg, akikhez kezdetben szövetség csatolta: magyarok pusztítsák el, ezt megadja az udvarias Wotan: Lehel agyonüti kivégzése előtt hadikürtjével, s miután az örök bajkeverő eltűnt a politikai sakktábláról, a német római császár végre teljes hadi kapacitásával fordulhatott az itáliai problémák megoldása felé, s egyszerre végzett a Berengár szindrómával, és a pártütő pápával.

Éppen ez maradt volna ki Petőfi olvasmányai közül? És éppen akkor, 1823 és 33 között? Kisiskolás, mikor kibomlik előtte a nagy tabló, a sok győzelem után tömegsírba szorított magyar sereg, s az első hadijog - nemzetközi jogsérelem, - még egyik sincs hivatalosan, de ismétlődő szituációt jelez-, ez olykor-olykor vissza-visszatér történelmünkbe. Megcsalnak és újra csak megcsalnak bennünket, vagy csapdába csalnak, csak a szereplők kosztüme változik, a díszlet gyakran csaknem azonos, még a bitó is visszaköszön Világosról Regensburg felé, vagy a legközelebbi közelmúlt áldozatai nyakára fonódó kötél. A költő, nyilván megjegyezte a nagy epikai - drámai látványt, a végtelen színpadot, élve eltemetett katonák, tizedik századi hadvezérek, akiket nem lenyilaznak, mint tisztességes harcoshoz illik, de felakasztanak, mint a latrot.

A költő jogérzéke a hajdani élményt négyszer is aktivizálta művészetében. Az első megközelítés ifjúkori kísérlete, ennek második változata, szintén Lehel címén, viszont immár a nemcsak korrekt, de ígéretes ifjú mester kezére utaló költemény. A harmadik ábrázolás hat évvel később, már teljes költői fegyverzetében mutatja meg az alkotót, a variációk záró darabja egy, a töredékben maradt elbeszélő költemény a Lehel vezér. Ez a kísérlet külön tanulmányt érdemelne, az elkészült egy teljes és csonka ének a legaranyjánosibb alkotás, mit Petőfitől valaha olvashattunk, még benne a János vitéz naiv bűbája, de társul hozzá Arany világosban is sötétebb tónusú árny- és fényjátéka. Petőfi ebben a töredékben mondja ki, hogy nem a paloták gyertyái szerepére készül, hanem ő a kunyhók mécsvilága óhajt lenni, ezért ennyire egyszerű és közérthető ez a történet arról a világról, amelyben nem volt meg még a korona, király, csak fejedelem, aki mindig elsőnek indult az ütközetbe, s maga a nép sem ült otthon a kemence megett. Az olvasó kihallja a sorokból, a szerző ismeri a Toldit, s örömmel mondja el a saját felfedezését rokon eszközökkel, a szűrös, gubás embereknek, bizony, voltak tündöklő csillagai a magyar múltnak. Lehel, érzi az elemző Petőfi ábrázolásaiban a nagy alkotó egyik választott eszményképe, s ugyan, hogy ne volna az, Lehel keze jelzi a gesztust, amely egy nemzetet személyében ért megaláztatás és sértés miatt halálba sújt, senki se merje gúnyolni, becsmérelni. Égetnek a sorok, parázslik a népeposz stílusa szerint modulált pátosz, Lehel figurája kezdettől kísérti, s a csonkán maradt verset nem motiválja más, mint a felismert azonos indulat: Lehel látványtalanul ott áll mögötte egész írói pályáján, hős és ábrázoló egymásra ismertek.

Nem kétséges, hogy a változatok közül az 1842-es Lehel éri el kulminációs pontját az ábrázolásban, indulatának tajtéka napjainkig arcunkba csap.

AABCCB, kilenc versszakba elhelyezett rímképlet, s zömükben jambusok. Mi a varázsa ennek az ifjúkori kísérletként elkönyvelt költeménynek, amelyben a tizenkilencéves alkotó még csak nem is old meg mindent hibátlanul, többször alkalmaz félmúltat, mint kellene, hagy ki magánhangzókat, mert másképp zökkenne a ritmus, - gabna, fejdelem - szűk olykor még az ütemezés béklyója, lerázza, sőt költőbálványa Vörösmarty szókincsét utánozza a biedermeieres szókapcsolatokkal, természetellenes az ő szájából a bűn érzemény és kéjsugár. Lesz, hogy egész sora botlik, szilaj szikrát ezer szem hány, szégyenkezve megpróbáljuk átalakítani szabályos majbikus sorrá, megírjuk helyette a lehetséges változatot, ahány szem, mind szikrát lövell, aztán mélyet pirulunk, tudálékos, buta utódok, a veréb a porból korrekt tanácsot adna a kölyök sasnak, amelynek szárnytollai most vannak erősödőben. Restelkedik az elemző, éppen a lényeget felejti el, hogy aki a verset írta, puszta kézzel belenyúlt az Etnába, és kimarkolt egy kis tüzet a pipájába, aztán megrázta az ujját, mert mintha valami meleget érzett volna. Lehelt ő támasztotta fel, akkor is, ha döccen olykor a jambus. Mit számít akármi, a forma csorbult tökélye? Pár év még, s zengenek az anapesztuszok úgy, hogy belezúg a gyanakvó és sebzett szerelem Szeptember végén a lassan felkelő őszi szélbe.

A költemény tartalma közismert, az imént már össze is foglaltuk, azt írja le, amit Virágtól tanult, abból is azt, ami valóban megfogta. Amit bámulunk nála, az a vadonatúj, sajátságos ecsetkezelés, egyedülálló hazafias verseink között a tizenkilencéves pályakezdő portréja, amely többet és valahogy mást és másképpen árul el arról, aminek ő éppúgy nem volt, nem lehetett tanúja, mint olvasója: milyen volt és milyen keveset változott napjainkig a magyar. A nagy elvont főnevek ott kavarognak a portrévászon mögött: dicsvágy, becsvágy, indokolt nemzeti büszkeség, s persze a maga személyében a nemzetet ért gyalázatot kísérő gúnyos közönyt visszautasító magatartás. Ha van elbeszélő jellegű költeményünk, amelynek dinamikája statika, ez az, szerkezetében mint a nyílvesszőt in medias res lövi be az expozícióba a nyitó alaphelyzetet, mire a cselekmény megindulna, már be is fejeződött, így dolgozik egyszer majd Arany is a Szondi két apródjában, a csata lezajlott nála is, mire témáját érintené. Petőfi versében is egyszercsak szemünk előtt a Licus, s a folyómenti mezőn elődeink, a levert magyarok, akiket ezúttal kivételesen nem a becsvágy csalt ki nyugatra, nem a nyereség, a szerzés lehetősége, vagy egyszerűen a kivagyi bátorság, felelőtlen- felelős hősködés. „Hadúr világbíró fia s a bosszuló Germánia..." hányszor fogalmazza meg még magyar költő antagonizmusát, hányszor lesz majdnem sírunk akár ellenséges állapot, akár szövetség kapcsán a Licus? Egyáltalán: hány Licus mellett állnak még magyar hősök? Álltak például a Don- Licus mellett is, s a későbbi csatákban valahányszor vesztett a népünk, az, aki legyőzött bennünket sose volt sem elegáns, sem az alakuló Európa morálja szerint kegyes, csak brutális, mert mindig jaj volt a legyőzöttnek, akár a Licusnál, akár a Doberdón, Isonzónál, Bécsújhelyen vagy a versaillesi palotában. A kürtöt valaki eldugta negyven esztendeig, de volt, hogy nemtelen akciókra fújták meg, Lehel kezében még az volt, ami: a harcra serkentő jel, a diadal bejelentése, az elégtétel, visszaigazolás, gyász vagy a bosszúállás indokolt fegyvere. Nem Lehel és nem a kürt tehet róla, ha hol elhallgattatták, hol nem arra fújtak rajta riadót, ami az ország belső érdeke és igénye volt.

Boldogok a halottak, áll a felirat együgyű falusi temetőkön, nézi az élő, és rájuk gondol ott a Lech mezőn, mert Petőfi verse ezt akarta. Milyen ismerős gondolatsor, milyen ismerős kellékek, szinterek: kínzás, élve eltemettetés, a nemzetért mindent kockára tevő végső leheletéig is küzdeni próbált hős megszégyenítőnek szánt, de örök dicsőséget szerző bitója. Az akasztófa az örök érv, a mindig beváltnak tekintett argumentum egy nép ellenállása idején, ezt Ferenc József csak úgy tudta, mint a kommunisták, éltek is vele, valahányszor a szenvedély szabadossá torzult s a diplomácia kényszerült lefejteni álarca alatti álarcát is. Nagy események után mindig marad valami megsemmisíthetetlen, a legyőzöttnek a hősi halál mámora, a saját szégyenére győztesnek a gyanú, hogy az utókor szétkiáltja az igazságot, a halottnak a történelem kürtje, amelybe egyszer talán csak belefúj egy józan, Vörösmarty álmodta emberiség. Petőfi verse többet árul el rólunk, mint tíz kötet szakkönyv, mi meg addig nézünk az általa elénk tartott tükörbe, míg a szemünk belekönnyezik. Hogy ismétlődnek a hurkok, a vizesárkok, árulások, drukkerek, ellendrukkerek, a nagy játékosok szivarral vagy anélkül, agyondekorált mellükön a jellem hiánya a legfeltűnőbb kitüntetés. Vadkan, Licus, Konrádok, császárok, elvtársak, csak a jelmeztár cserélődik és a szókincs bővül, dalolnak Shakespeare boszorkányai, de virágéneket, s így emelkednek ki az üstből az elkerülhetetlen jövő királyi-polgár személyiségei, Macbeth nem győz, nem is győzhet, mert az igazság legyőzhetetlen, nincs olyan bitó, amely megbírná a való súlyát. És nemcsak a tetem nem porlik el, a bakó sem, valahol az ő nevét is jelzik, csak a tetem névtábláját címerangyalok őrzik, a bakó meg önmaga foglya, a magafonta hurok nem engedi el: Ha valaha valóban eljutunk az örökké emlegetett Európába, ahol szerintem eddig is voltunk, emlékezzünk Petőfire és emlékezzenek majd mások is. A költő nem csinált titkot belőle, az ő számára - ám éljen boldogan minden nemzet - a miénk a legszebb a földön, mi vagyunk Isten kalapján a bokréta, se jóakaratú semmibevevés, se kicsinylés nem serkent bennünket, alapképletünk ott van a Falu végén kurta kocsmában, tanuljanak meg velünk élni mások is, ne csak minket biztassanak erre, a legények mind megszokták a fenyegetést, itt már régen csak a kislány beteg anyjáért lehelt szelíd szava zeng visszhangosan, Petőfi tudta, mit kell mondani egy fáradt, elcsigázott, koldusszegény és megalázott népnek. Európa színpadán nem voltunk mindig adósságban fulladozó statiszták, nem álltunk kezünkben koldusbögrével, csak a nagyvilág eddig rácáfolt Vörösmarty jóslatára, és elfelejti a hősöket, nem a kalandozókat, de az Európa védőket, régesrégen nem figyel senki a déli harangszóra. Ha csüggedt vagyok vagy boldogtalan, Petőfit olvasok, mindig megnyugtat és erőt ad az életre. Dicsőség a bármilyen Licus mellett a nemzet fennmaradásáért életüket vesztett, s életükben, vagy holtukban megalázott hősöknek, akik riadtan élhetik át az üdvösségben, milyen nehéz annak az utókornak, amelynek ők hazát hódítottak.