Juhász Béla

A történeti látás éthosza

Márkus Béla: Átdolgozások kora

(Sarkadi Imre és a sematizmus)

A történeti látás sajátos komplexitást igényel, mert életösszefüggésben jelenik meg, érteni és értelmezni igyekszik az emberi-írói sors alakulását, a kor hatásegyüttesében zajolódó pályaívet. A műveket kihívásokra adott válaszoknak tekinti, elemzésüket nem korlátozza a szöveg megalkotottságára, tanulságait a sorskép alakulásába illeszti. A történeti olvasatnak megvannak a maga normái, mindenekelőtt az, hogy kíváncsi azokra a művön kívüli tényezőkre, amelyeknek az alkotás eredeztetésében szerepet tulajdoníthat. Elfogadja „a korabeli értelmezésből való kiindulás" igényét, rekonstruálja azt a kérdéshorizontot, melyben ezek a művek keletkeztek és visszhangoztak. Irodalom-felfogás és fogalomhasználat tekintetében kapcsolódik az adott periódushoz. Jelen esetben egy túlpolitizált kor ideológiai-szociológiai-etikai tartalmaihoz. A korszak nem esztetizálásra rendezkedett be, nem igényelte a „szakszerű, teoretikus" hangvételt. Ezért szorultak háttérbe a dolgozatban is „a műelemzés szorosabban vett elméleti, esztétikai, poétikai aspektusai..."

Márkus Béla könyvcíme voltaképpen korrajzra utal, és az ábrázolandó periódus két jelenségét emeli ki: az átdolgozások-átdolgoztatások különösségeit és a műveket esztétikai valójukból kiforgató sematizmust. Ez a program és feladatvállalás nem kívánta meg az irodalmiságnak az újabb elméleti iskolák kínálta szemléletek, módszerek és technikák alkalmazásával történő meghatározását, kezelését. Az ismert tétel: „az irodalomtudománynak az irodalom 'hogyan'-jára, nem pedig a 'mi'-jére kell koncentrálnia" - általában sem igen kívánja meg a merev szembeállítást, jelen esetben pedig a hangsúly megfordul. Eleve más beszédmódot kíván, ha a szerző szűk szakmai körhöz szól, vagy ha az olvasók szélesebb körére is gondol. Az „olvasót" feltétlenül érdekli a „mi", a „hogyan" ehhez kapcsolódva válik számára érdekessé. Könyve írásakor Márkus Béla erre az igényre gondolt.

Szerzőnk a makacs hűség embere, önmaga vállalásában is következetes, nem keresi a kompromisszumot, nem játssza korunk amnéziás játékait. Az Átdolgozások kora című Sarkadi-részmonográfiájának kézirata, mint kandidátusi értekezés, már 1987-ben készen volt. Közel évtizednyi idő telt el azóta, sűrű, történelmi léptékű idő. Amikor megnyílt a lehetőség a dolgozat kiadására, felmerült a kérdés: átdolgozza-e a régi kéziratot, vagy eredeti megfogalmazásában bocsássa nyilvánosság elé. Mérlegelte az átdolgozás lehetőségét és értelmét, „újítani a szempontjai", „módosítani az arányait", sőt „újraírni az egészet". De a régen megírt szöveg mellett döntött, nem akarta megtagadni még részleteiben sem; így summázott: „nem azonosulok teljesen vele, de vállalom". Etikus döntés. Részmonográfiáról lévén szó, a téma továbbgondolására a folytatásban lesz mód és lehetőség. Ezzel természetesen Márkus Béla is számol, tudja: megírhatja még majd „pontosabban? inkább - máshogy is." (M. B. kiemelései.)

Az író elemzésre választott pályaszakasza (1948-1953) voltaképpen politikatörténeti határvonalak közé esik. A szakaszolásnak mégis indokolt módja ez, mert a politika éppen ekkor követi el a legdurvább agressziót az irodalom, a művészetek ellen, és mint ilyen, egységes és elkülönülő periódust képez. A dogmatikus-voluntarista politikai-ideológiai aktivitás rávetül a művészetek szférájára is, alapvetően megváltoztatja az irodalom létfeltételeit, megszünteti autonómiáját, felszámolja a kritikai megítélésben az esztétikai érték dominanciáját. Tragikus mechanizmusok kényszerét hozza, melyben az írói magatartás néhány alapváltozata alakul ki. A szembenállás, melynek következménye az elhallgattatás; a kompromisszum keresése, melynek révén - ha konfliktusokkal is - elérhető a nyilvánosság; és a behódolás, a sematizmus zsákutcájával. Sarkadi védi személyisége eredendő irányulásait, de keresi a kompromisszumokat is a „jelenlét" érdekében. El-eltéved az ellentétes hatások ütközeteiben. A kor embere, aki nem mindig képes fölébe emelkedni az aktuális erőtényezőknek; hinni akar, de a kétely dilemmái is gyötrik; szenvedi az eszmék és a gyakorlat iszonyú ellentmondásait. Ez önpusztító életformája kialakulásába is belejátszhatott. Személyisége nem fért bele a szerepbe, szertelensége a zárt fegyelembe, individualitása a kollektív meghatározottságokba. Szabadságvágya a szabadság hiányába. Mindez végül személyes tragédiájához vezetett.

Márkus Béla a Sarkadi-életmű (kijelölt szakaszának) minden eddiginél tüzetesebb, következésképpen hitelesebb rajzát adja. Ő az első, aki e pályaszakasz hiánytalanul teljes termését elemzi, nemcsak a legjobb műveket, élén a Gál János útja című regénnyel, hanem a regény- és drámatöredékeket, a már-már elfeledett, a gyűjteményes kötetekből is kihagyott, „művészi szempontból alig megformált" elbeszéléseket is, motívumokat, témákat, történéselemeket találva bennük, amelyek később jelesebb művekben térnek vissza. Feldolgozza az újságíró Sarkadi publikációit is, riportok, cikkek, kritikák, vitázó iratok összességét. Sosem a puszta számbavétel igényével, hanem a teljes megismerésre alapozott értelmezés érdekében.

Ez az értelmezés az anyag teljessége és a feldolgozás elfogulatlan korrektsége révén új eredményeket hoz. Számos esetben kiigazítja a szakirodalom pontatlan megállapításait, tévedéseit, megrögzött sztereotípiáit, a hiányos megismerésből következő felületes vélekedéseket, nem igazolható ítéleteket. De vitáját sosem élezi személyessé, inkább visszafogott a hangneme, az érvei, a felmutatott tényei polemizálnak. A pozitív állítás a fő módszere.

A címben jelölt téma, az átdolgozás, voltaképpen kettős problematika. Vannak alkotók, mindig is voltak és lesznek, akik hosszan érlelik műveiket, alkotói igényességük folyamatosan működik, igazítják, csiszolják, tökéletesítik - átdolgozzák kéziratos vagy akár már publikált művüket is. Az esztétikai érték növelésére törekednek. Mint például Illyés Gyula és sokan mások. A diktatúrák viszonyai között általában, nálunk különösen az 1950-es évek elején, másfajta átdolgozás válik jelenséggé. Külső kényszerítés, politikai-ideológiai érdek, rejtett vagy nyílt cenzúra követeli az átdolgozást, mint a publikálás feltételét. Az irodalmi érték szempontjából ez nem tökéletesítést eredményez, nem az esztétikai érték növelését, hanem éppen annak durva megtámadását. Az ilyen átdolgozások a sematizmus irányába kényszerítik az alkotást.

Márkus Bélánál a kétféle átdolgozás kissé összemosódik. Bizonyára azért, mert Sarkadinál is így van ez. Variációk, töredékek, próbaszövegek tömege előzi meg java műveit. Ez műhelymunkájának természetes része. De a kényszer, sőt olykor annak már előzetes, „önkéntes" elfogadása is megjelenik nála, sok zavart okozva fejlődésében, egyes művei kialakulásában.

Új felismerésekre jut Márkus Béla Sarkadi világképének-világnézetének egzisztencialista vonásaival foglalkozva; az egzisztencializmussal való érintkezés észrevehető jeleit mutatja ki. Közkeletűnek mondható Sarkadi alkotói pályájának három részre tagolása. Az is, hogy az első, 1948-ig, és az utolsó, 1956 után: szélsőséges zaklatottsága válságélménnyel terhes, egzisztencialista érintettséggel. Ezekhez képest a középső szakaszt harmonikusnak szokták minősíteni, a fejlődési ív legharmonikusabb periódusának. Utóbbinak Márkus Béla az ellenkezőjét bizonyítja. A negyvenes évek végén, a diktatúrába való átmenetet, a hatalmas agitációs és propaganda tevékenység ellenére: Sarkadi nem a „diadal" kezdeteként élte át, hanem társadalmi-gazdasági-kulturális válságként. A történelmi fordulatot „kétféle társadalmi elképzelés metszéspontján keletkezett válságszituációként" értelmezte. Írói munkáját ugyan nem tudta kivonni a sematizmust előidéző hatások alól, váltakozó sikerrel küzdött ellene. Márkus Béla azonban Sarkadi sematizmusában is felismer és dokumentál egzisztencialista vonásokat. Könyvének egyik legérdekesebb fejezete éppen erről szól (Egzisztencializmus a sematizmusban).

Sarkadi „legjelentősebb" sematikus művei a Rozi című regény és az Út a tanyákról című dráma. Szokatlanul nagy figyelmet szentel elemzésükre, és ezekben is kimutatja az egzisztencializmus filozófiai irányzatának nyomait, de „egy sokkal régibb, mondhatni ősibb tanításé: a keresztény hitvilágé" jeleit is. Joggal utal rá, hogy az egzisztencializmus is kapott ösztönzéseket a vallásos világnézettől, Sören Kierkegard eredetileg teológus volt. Mindebből következően Márkus Béla fejezetet szentel egy újszerűen tárgyalt témának is: a protestantizmus a sematizmusban. Nem a tételes vallás hatásáról van szó természetesen. De a „szenvedés értéknek tartása", a „sértettség" mint erkölcsi állapot, melyben felhajtó erő lappang, - a messianisztikus jövőkép, az aszketikus jellegű protestáns etika beszűrődése: mind a sematizmusról vallott eddigi nézeteink kiegészítését és újragondolását jelentik. A hitszerű szocializmus című fejezetben viszi tovább ezt a problematikát. A dogmatizmusban egyfajta „posztkeresztény ideológia" nyomait is felfedezi, idézve a személyi kultuszról való vélekedéseket Illyés Gyulától és másoktól.

Különös szerepe van ebben az összefüggésben az önkritikának, Sarkadi ekkori pályaszakaszában is. A szocialista diktatúrában a kényszerített önkritika a „gyónással azonos funkciót" töltött be, a személyiség szuverenitásának felfüggesztését jelentette. A „leghatékonyabb fegyelmezési eszköz" volt, ördögi módon érte el az önmanipulációt, amit Sarkadi esetei is megrendítően tanúsítanak. Az önkritika „műfajjá" vált, „önállósodása, külön szubsztanciává válása mögött a dogmatista-voluntarista nézet- és képzetrendszernek az a ... tétele húzódik meg, miszerint - idézve Szász János megállapítását - korántsem a lét határozza meg a tudatot, hanem az intézményesített tudat ... a létet". Sarkadi önkritikái egy szuverén személyiség drámai küzdelmét jelentik a kor embertelen kényszereivel, a megalázottság stációit. Márkus Béla sorra szedi ezeket a dokumentumokat, elemzésükkel különösen mélyre világít a kor működési mechanizmusába és az író lelki tépettségének, kapaszkodni akarásának tragikus játszmáiba.

E pályaszakasz legjelentősebb műve a Gál János útja. A dolgozatíró ennek elemzésére fordítja a legnagyobb figyelmét. Filológiai pontosítást is végez: a mű nem 1949-ben keletkezett (ahogy a szakirodalom általában állítja), hanem 1959-ben. Az értelmezésbe is belejátszó különbség ez, a puszta tény igazságán túl. Újszerű az elemzésben a regény nyelvi és látványrétegeinek finoman rendszeres leírása, az ábrázolás tér- és időproblémáinak értelmezése. Kiemeli, hogy Sarkadi a kötelező osztályszempontok helyett emberi minőségekben gondolkodik; Gál János a kor követelte pozitív hős ugyan, de jellemében az ember „időtlen törvényeit" sűríti (munka szerelem, emberi tisztesség). Az író az egyetlen hős és a kisközösség közelképbe állításával esélyt keres és teremt magának a sematizmus elkerülésére. A tudat és esemény bonyolult összefüggéseit, többdimenziós voltát az időszak regényei közül a Sarkadié tudta a legjobban érzékeltetni.

Az viszont megint csak a filológus eredménye, hogy - a szakirodalomhoz képest először ennek a műnek is felderíti az előzményeit, folyamatba állítja, kiemeli abból az elszigeteltségből, amelyre az interpretációk ítélték. A korasematikus novellákról van szó, amelyek művészileg ugyan jelentéktelenek, de a sikeres regényhez előzménymozzanatokat tartalmaznak. Szerzőnk az író fejlődésvonalában így jelöli ki a pályaszakasz legértékesebb művének státusát: ez a hely „az újjászületésé, amikor az író kiszabadul a mitikus erők, végzetes elrendelések vonzásából, de leveti magáról korasematizmusának nyűgeit, koloncait is - amikor nemcsak a tartós vereségek, de a könnyű győzelmek derűjével is leszámol." Ez a pozíció alapozza meg a kiérlelt formát, az irodalmi értéket, az esztétikai minőség hozadékát.

Nem lebecsülhető értéke a könyvnek könnyed, tiszta stílusa. Kiválóan megírt dolgozat, problémáit képes érdekessé tenni az olvasó számára, érdekeltségébe vonja a figyelmet. Arányosan rendezi anyagát, mértéktartóan, színesen fogalmaz, jó olvasmányt nyújt az érdeklődőnek. Nem kis érdeme az irodalomtörténész teljesítményének.

Végül megállapíthatjuk, hogy a Sarkadiról írott eddigi átfogó tanulmányok, Kónya Judit pályaképe (1971) és Hajdú Ráfis életműelemzése (1973) után, most már negyedszázaddal később, jelentős új prózaelméleti fejlemények, megújított interpretációs technikák birtokában, Márkus Bélától várhatjuk a teljes Sarkadi-monográfia elkészítését. (Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen)