Simon Zoltán

„Az esztétikai - erkölcsi minőség jegyében"

(Görömbei András: A szavak értelme)

Az elmúlt évtized során, pontosabban 1984 és 94 között keletkezett tanulmányait, esszéit, kritikáit gyűjtötte kötetbe Görömbei András. Noha közismert tény, mégsem felesleges utalni arra, hogy ez az évtized - nem függetlenül a politikai rendszerváltástól, de nem csupán, sőt elsősorban nem tőle indíttatva - korszakos jelentőségű változások ideje volt a magyar irodalomban, a határokon innen és túl egyaránt. Ennek a radikális és általános, azaz az irodalmi intézményekre, az alkotói magatartásra, a poétikai eszközrendszerre, a történetírói és a kritikusi gyakorlatra egyként kiterjedő változásnak velejárója, illetve talán leglátványosabb következménye a hagyományhoz való viszony módosulása, az irodalmi örökség átértékelése.

A történelmi példák azt mutatják, hogy minden új stílusirány önmeghatározásának, önigazolásának alapja a hagyomány sajátos - magyarán: törekvéseihez igazított - értelmezése volt. Például a klasszicizmus örökérvényű mintának tekintette, magát pedig eme értékek őrzőjének, továbbvivőjének tüntette föl, az avantgárd viszont véglegesen kiürül formák, idejétmúlt eszmék tárházának látta, magát pedig - ebből következően - csak a jövőre figyelő élcsapatként, merőben új értékek teremtőjeként definiálta.

Más a hagyományhoz való viszonya a posztmodernnek, mivel nem fordul szembe vele, de nem is költődik hozzá, hanem a jelen „befogadási horizontjához" igazítva felhasználja belőle mindazt, ami számára „felkarolásra és gondozása" érdemesnek látszik. Ennek a gyakorlatnak az a történet-filozófiai tézis az alapja, mely szerint a kulturális hagyaték nem egyszer s mindenkorra adott, végleges és egyértelmű objektív tény. Ugyanis ha az volna, akkor - Derrida szerint - „sohasem örökölhetnénk meg, csak hatna ránk, mint egy természetes vagy genetikai ok". De nem így hat ránk, mert „örökölni mindig egy titkot örökölünk", ami arra szólít fel, hogy fejtsük meg. Következésképp a kulturális, művészeti hagyatékból csak az lesz a miénk, amit belőle „megfejteni", aktivizálni képesek vagyunk.

Azt az irodalmi hagyományt és értékrendet, amit Illyés Gyula és Németh László életműve reprezentált, s amelyet - Nagy Lászlótól Csoóri Sándoron át Utassy Józsefig, illetve Cseres Tibortól Sánta Ferencen át Balázs Józsefig - nemzedékek sora aktualizált és követett, a hetvenes években induló generációra már nem hatott megfejtendő „titokként", következésképp nem is örökölték meg ezt a hagyatékot. Helyette viszont a feledésből kiemelték Csáth Géza örökségét, és átértékelték, az irodalmi hagyomány centrumába állították Ottlik Géza, Mándy Iván, Mészöly Miklós, Pilinszky János és Nemes Nagy Ágnes életművét.

Bár az irodalmi örökségnek ez az átértelmezése, az új értékpreferenciák kialakítása a nyolcvanas évek közepére befejeződött, Görömbei András az 1988-as Debreceni Irodalmi Napokon még úgy vélte: e kétféle hagyományértelmezés és alkotói minta konfrontációja elkerülhető, mivel - és ezt Nagy László és Pilinszky, Mészöly és Csoóri, Nagy Gáspár és Esterházy egymással párhuzamba állított állásfoglalásával illusztrálta - szerinte „a különböző modellekhez sorolható írók a legfontosabb kérdésben, a szó erkölcsi hitelének védelmében felismerték problematikájuk azonosságát". Ebből következően objektíve lehetségesnek, szubjektíve pedig kívánatosnak tartotta eljövetelét annak az időnek, amikor a különböző esztétikai irányzatok szabad kibontakozásával párhuzamosan kiteljesedik „a magyar irodalom nemzeti kohéziót teremtő ereje".

Ma már nyilvánvaló, hogy Görömbei reménye „csalfa képzet" volt, nemkülönben az is könnyen belátható, hogy miért tévedett. Nem gondolta ugyanis - miként vele együtt az ország polgárainak többsége sem hitte -, hogy a pártállam hatalmi szerkezete máról-holnapra összeomlik, és semmivé válik az a szellemi kaloda, illetve - Görömbei szóhasználatával élve - az a „politikai prés", ami egységfrontba kényszerítette (zárta, tömörítette) a „különböző modellekhez" sorolható írókat. Pedig ez történt. Egy történelmi dimenzióban pillanatnak számító idő alatt „ránkszakadt" a szabadság. Mi sem természetesebb velejárója a szabadságnak, mint az elkülönülés, a másság kifejezésének lehetősége. Ebből következően a rendszerváltás után szükségszerűen más történt, mint amit Görömbei András is remélt: nem egységesült, hanem már-már végletesen ketté szakadt a magyar irodalom. Pontosabban fogalmazva: ismét kettészakadt, hiszen nem először fordul elő, hogy eltérő stíluseszmények, különböző hagyományértelmezések élnek egymás mellett. Sőt, az irodalomtörténet tanúsága szerint ez az állapot az általános. Más kérdés, hogy ez az együttlét olykor békés, máskor meg ellenséges, attól függően, hogy milyenek az erőviszonyok az újításra törekvők és a hagyomány folytatói között.

Napjaink irodalmi élete feszültségekkel terhes, szenvedélyes vitáktól hangos. A hagyományőrzők „ízlésterrorként" élik meg ezt a helyzetet, és szerintem joggal. Ugyanis ez a polémia végső soron arról szól, hogy kinek van igaza, noha a posztmodern alkotói magatartás és esztétikai felfogás újszerűségének lényegi jegye éppen az, hogy nincs abszolút mérce, a művészi alakítás változatai, az értelmezés módozatai egyenértékűek, illetve egyként érvényesek.

Meglehet, aránytalannak hat ez a napjaink irodalmi helyzetét felvázoló leírás egy tanulmánykötet ismertetése előtt, ámde meggyőződésem, hogy Görömbei András írásainak gyűjteménye csak ebben az összefüggésben értelmezhető és minősíthető, mivel - megítélésem szerint - A szavak értelme nem csupán egy szuverén személyiség irodalomszemléletét tükrözi, hanem a hagyományőrzők értékrendszerét is - kivételesen magas szinten - reprezentálja.

Görömbei korai írásainak egyike A megmaradás esztétikája címmel Sütő András esszéiről, első monográfiája pedig Sinka Istvánról szólt. Érdeklődésének irányát és állandóságát jelzi, hogy mostani kötetének is ez a két fő témaköre; azaz a határon túli magyar irodalom és a népi írók, illetve eme hagyomány folytatói, Nagy Lászlótól Baka Istvánig. A tematikai folytonosságon túl - de nyilvánvalóan vele összefüggésben - lényegében változatlanok maradtak Görömbei elemzési szempontjai és minősítő értékei is. Mint azt már a kötet cikluscímeinek többsége is előre vetíti (Sorskérdések, Krónikás énekek, Őrszavak) az irodalmi jelenségeket - az irányzatokat éppúgy, mint az egyedi műveket - Görömbei elsősorban társadalmi, közösségi szerepük, jelentőségük alapján rangsorolja. Meggyőződése ugyanis, hogy az irodalom nem csupán sajátosan megformált szöveg, hanem az ember szemléletét, magatartását alakító intenció is. Ha az író ez utóbbit nem képes megvalósítani, vagy nem áll szándékában fölvállalni, műve - Márai véleményét idézve - „félelmesen közömbös és meddő marad". Nem különben „meddők" - állítja Görömbei - azok a „nyakatekert esztétikai okfejtések", amelyek lényegtelennek vagy egyenesen elhibázottnak tartják az irodalmi alkotás társadalmi összefüggéseinek, világnézeti, etikai elemeinek a vizsgálatát, mégpedig azért, mert ez az irodalomtörténészi és kritikusi gyakorlat figyelmen kívül hagyja az irodalmi műveknek azt a lényegi sajátosságát, hogy benne az információs, a vitális és a morális értékek, valamint az emotív és a konstrukciós értékek feltételezik és kiegészítik egymást. Következésképp - Görömbei felfogása szerint - a műelemző feladata az, hogy kimutassa, vizsgálatának tárgya - legyen az akár csak egy mű, avagy egy jellegadó irodalmi irányzat - milyen mértékben valósította meg, miként alakította ki a szociális és a művészi értékek arányos egységét.

Ezt az értékfelfogást, illetve minősítő szempontot Görömbei maradéktalanul érvényesíti kötetének valamennyi írásában. Példákkal illusztrálva: eme nézőpontból következően Veres Péter szépírói munkásságát azért tartja részértékűnek, mert „nem ügyelt az alakításra, a tények sugallatos, áttételesebb formálására", mivel mindig csak szociális értékekben, „országos ügyekben" gondolkodott; Nagy Gáspár költészetét viszont azért ítéli kiemelkedő jelentőségűnek, mert benne „az avantgárd formai elemek is súlyos eszmék, érzések hordozói", és ilyenformán „töretlenül vállalja a magyar költészetnek azt a nemes hagyományát, amelyik a nemzeti tudat épségének gondját etikai szempontból jelentős mértékben a költőre bízza." Hasonlóképpen ebből az értékfelfogásból következik, hogy Görömbei András a korábbi évek kritikusi, irodalomtörténészi munkákból a Kiss Ferencét és a Béládi Miklósét emeli ki, de Cs. Gyimesi Éva Szilágyi Domokosról szóló könyvét is azért dicséri, mert „modell érvényű" példája az „irodalom létérdekű értelmezésének".

Magam is úgy vélem, hogy az irodalmi művek esztétikai értéke - ellentétben a képzőművészeti, méginkább a zenei alkotásokéval - nem vezethető le csupán konstrukciós elemeiből, beszédmódjának természetéből, mivel egynemű közege, azaz a nyelv sajátosságából következően - akár az író szándékától függetlenül is - utal a valóságra; megnevez, illetve kifejez szociális helyzeteket, morális értékeket, és - a beszédmódja révén szükségképpen - minősíti is azokat.

Jóllehet, a modern irodalomelméletek némelyike a nyelv és a valóság viszonyát másként értelmezi (például Gadamer szerint a nyelv nem a valóság megismerésének eszköze, hanem a világértelmezés egyetlen lehetősége, mivel „világa csak annak van, akinek nyelve van"), mindazonáltal úgy vélem, ebből nem következik, hogy a hagyományos irodalomszemlélet és műelemzési módszer érvényét vesztette. Különösen akkor nem, ha a vizsgált mű alkotójának szándéka és kifejezési módja is tradicionális, miként Görömbei kötetének szinte valamennyi szerzőjéé.

Más kérdés - mint már utaltam rá -, hogy a hagyomány sohasem egynemű, ezért jórészt szemlélet és ízlés dolga, ki mit választ ki belőle örökségül. Például a reformkortól napjainkig sorjázhatók az olyan életművek, vagy irodalmi irányzatok, amelyeknek jellegadó sajátossága a nemzeti sorskérdések ábrázolása volt, de meg olyanok is, amelyek más természetű individuális vagy szociális problémákra reflektáltak. Noha a jelenből visszatekintve mindegyik hagyomány, ebből - teszem azt - mást vállal fel örökségül Németh László, és megint mást Weöres Sándor.

A szavak értelme valamennyi írása Németh László hagyományfelfogását követi, azaz Görömbei András úgy véli, hogy a rendszerváltás „kaméleon" világában az irodalom feladata az, hogy „szerezze vissza" történeti folytonosságát, vagyis „a nemzeti tudatot, önismeretet, öntudatot formáló szerepét." Nem vitás, hogy azok számára, akik a teljes irodalmi hagyatékból a nemzetit örökölték meg, ez a feladat nem csupán magától értetődő, hanem mondhatni becsületbeli kötelezettség is, amit azonban egyre nehezebb teljesíteni. Ugyanis napjainkban - az állandóan emlegetett tolerancia ellenére - a különböző hagyományfelfogások perben állnak egymással, mivel mindegyik úgy véli: ő az egyetlen törvényes örökös. És ahogy múlik az idő, a per kimenetele annál inkább egyértelműnek látszik, mivel nem csupán a hazai, hanem velük együtt a határon túli fiatal alkotók döntő többsége is a hagyaték másféle megosztására nyújtotta be igényét. (Püski Kiadó)