Alföld - 47. évf. 10. sz. (1996. október)
A könyv ötvenhárom, címmel ellátott,
általában néhány lapos fejezetből,
valamint (auto)bio-bibliográfiából, irodalom-
és fényképjegyzékből áll.
A fejezetek többsége alaktani jelenségeket
vizsgál, de található tematikus, eszme- és
formatörténeti is; e szempontok elkülönítése
nehéz, egy egységen belül is kereszteződhetnek.
Ez az erősen tagolt, hosszabb, összefüggő
gondolatmenetek előadására kevéssé
alkalmas forma az életművet először hipotetikus
egységnek mutatja, majd egy-egy - általában
alaki - jellemzőre koncentrálva kaleidoszkópszerűen
folytonosan újrarendezi. E forma nem teszi lehetővé
valamely, az egész művön végigvezetett
zárt logika érvényesülését,
az olvasástapasztalat szakmai narrációját
a formalizálás átfogó - esetleg totalizáló
- manővereitől óvja, egyszersmind közelebb
hozza a "valódi" olvasás illúzióját,
annak befejezetlenségét, elbizonytalanodásait
és - mindig csak időleges - nyugvópontrajutásait
demonstrálva. Az elemzések elsősorban a szövegek
grammatikai, stiláris, modális, retorikai és
poétikai összetettségét vizsgálják,
a Kukorelly-művek szervezőelvei közül a
többértelműséget biztositók bemutatására
helyezik a hangsúlyt. Legfontosabb megállapitásaik
az "irodalmon-inneni" alakzatokra: a beszédszerű
lestilizáltságra, a grammatikai törésekre,
a tautologikus vagy "hibás" fogalmazásra,
a közhely újrairására, a toposzok modalitásváltoztatás
révén történő áthelyezésére
és a (hozzávetőleg -erről később)
szövegek beszélőjeként értett
alakra vonatkoznak. Kukorelly írásművészetét
történeti kontextusban és szövegközi
hálózatban is igyekeznek elhelyezni. A monográfiában
az értelmezés következő (ön)értelmezését
olvashatjuk: "[...] egy összegubancolódott szintaktikai
hálót bontogatni, utánamenni a jelölőasszociációknak,
bolyongani, az abszolút szemantikai fixáció,
a legvégső metaforára találás,
a végső nagy tézis, a 'transzcendentális
jelölt' meglelésének legcsekélyebb reménye
nélkül."(8.) Az értekező diszkurzusformák
explicit önértelmezése mindig örvendetes
reflexivitásról árulkodik - ugyanakkor ellentétbe
kerülhet az implicit "önértelmezésekkel",
a beszéd rendszereinek működés közbeni
módosulásaival, kisebb-nagyobb szabályszegéseivel.
A beszéd - mindig csak viszonylagos - irányítottsága,
összetartottsága nem szükségszerű
következménye a szabályok készletszerű
ismeretének - inkább a nyelvi magatartássá
lett, s így a kérdésfeltevéseket,
az értelmezett "tárgy" szituálását,
a nézőpontrendszert irányító
és összjátékban tartó dinamikus
diszkurzív rend függvénye. E monográfia
Kukorelly-olvasásának explicit és implicit
önolvasása között helyenként jelentős
különbségek fedezhetők fel. Kukorelly
írásművészetének legfőbb
vonására vonatkoznak a következő megállapítások:
"Sok lehetséges, egymásnak ellentmondó
olvasat kiprovokálása, lebegtetése és
bármelyik győzelmének módszeres megakadályozása"
- mint stílusának alapjellegzetessége (92.).
"Az értelem, az igazság örök ígéret,
távollét, az üres hely a szignifikáció
mátrixában. [...] nem hiteget bennünket a végső
értelemmel, de nem elégszik meg a végső
értelmetlenséggel. Viszont mindkettőt játékban
tartja." - mint a "Kukorellypoesie metafizikájának"
emblémája (132.). "Nincs transzcendentális
jelölt, csak végtelenitett jelölőlánc."
(128.) Ezek a - persze mindig a diszkurzus által "észlelt"
- jellemzők a diszkurzusra magára is bizonyos kényszereket
rónak. A tárgyát konstituáló
beszéd önmaga konstitúciójának
alapjait is megveti. Igy a kötet elemzéseinek egy
része kapcsán felvethető a kérdés,
hogy vajon a végső jelentés elérhetetlenségének
belátása akkor eredményez-e termékeny
olvasatokat, ha az értelmezés az ily módon
"felszabaditott" kompetenciáit némi tetszőlegességgel
érvényesítve nem az egyetlen, végső,
de számos, esetleges, mindenesetre szemantikumként
értett jelentés megfejtésére koncentráló
eljárásokban konkretizálódik. Az allegoretikus
jelentésfejtés gyakran ölti parafrázis,
csaknem "lefordítás", jelentésközpontosítás,
(explicitté is tett) allegorézis, ideológiai
áthelyezés formáját. Transzcendencia
és immanencia játéka (123.) rendre az előbbi
győzelmével ér véget. Különösen
jól látható ez az "('És eper.'Követhetőség)"
cimű fejezetben, ahol a történet- és
értelemkeresés kudarcleírása olvasható.
Ide tartoznak a tematikus-élményi szövegértés
alakzatai, melyek a műveket nem jelek játékának,
de sokkal inkább érzelmek kifejezésének
tekintik (pl.12., 92., 72.: "Az élmény túl
valóságos, és ez, sajnos, felismerhető.
Az írás nagyon erős, és ez, sajnos,
amiatt van, mert túl valóságos az élmény."),
valamint a másság idegenségének tapasztalatát
mintegy átlépő, belehelyezkedő identifikáció
értelmezői műveletei is (164., 172.). Kétséges,
hogy az interpretáció lezárhatatlanságát
úgy célszerű-e értenünk, hogy
ha nem egy, akkor tehát számtalan konkrét
jelentés adható s adandó egy szövegnek,
s hogy hányféle és mi módon, az javarészt
személyes döntés ("asszociáció")
kérdése. Az így felfogott értelmezés
voltaképpen csak annak állandó sulykolásában
tér el az interpretáció totalizáló
felfogásától, hogy az "ő"
"eredménye" nem végleges stb., abban azonban
nincs köztük különbség, hogy az irodalom
történő megértését közvetlenül
a szemantikumra irányuló eljárások
sorozataként fogják föl, s kevésbé
a jelentésképződés mikéntjének
feltárásában, a jelentés "lehetőségfeltételeinek"
vizsgálatában, a szövegek hatáselemeinek
retorikai-poétikai megragadásában érdekeltek.
A kérdés számukra nem az, hogy hogyan "történik
meg állandó retorikai eltolódás által,
hogyan ölt formát, hogyan lép hatályba,
és illan el textuálisan a szöveg jelentése,
bármi legyen is az" (Shoshana Felman), de inkább
az: miként rögzíthetők mégis
az elillanó jelentések. Farkas könyve, gyakran
deklarált "szándéka" ellenére,
nem mindig kerüli el ezt a csapdát. Igy a monográfia
kritikai olvasatának tétje - a "főszöveg"
zárlataként idézett Gadamer-passzus szellemében
- annak megmutatása lehet, hogy melyek azok a pontok, ahol
a játék fenntartására irányuló
törekvés a játék korlátozása
alakzatainak esik áldozatul. A költészettani
gondolkodás egyik kulcsproblémája a ki beszél
a versben, ki mondja a vers mondatait kérdése, s
a beszélő szubjektum (talán még inkább:
közlő hang) és beszéde közötti
viszony tisztázása. "Az alany, a beszélő
szubjektum mindig problematikus" Kukorelly szövegeiben
(62.-kiemelés az eredetiben). A monográfia számos
megállapítása vonatkozik a beszélő
grammatikai, figuratív, kognitív és szituatív
elbizonytalanításának mikéntjére.
A beszélő szubjektumot az "alak" metaforájában
próbálja megragadni. Ez a szó egyszerre utal
a fickóra mint imaginárius (és lefokozott)
individuumra, valamint egy komplex retorikai alakzatrendszerre,
egy formaképző elvre, amely a nyelv beszédeként
adna teret az előbbi megnyilatkozásának (164.).
S miközben arról értesülünk, hogy
a Kukorelly-szövegek többféle beszédmód
összjátékából épülnek
fel, melyek feszültséget indukálnak (141.),
s a beszélő önazonossága nemcsak az
időviszonyok, hanem a nézőpontok váltakozása
következtében is elbizonytalanodik (73.), azonközben
-mintegy a szövegek hátterében - mégiscsak
fennmarad a mindezen komponensek integratív értelmezhetőségét
lehetővé tevő konzisztens beszélő
szubjektum fikciója (pl.22.), melyet a monográfus
ráadásul mentális (morális és
intellektuális) jegyekkel illethető individuumnak
láttat (171sk.). Az, hogy a beszéd milyen mértékű
szétszóratásáig látjuk a beszélőt
egységesnek, végső soron olvasási
szokás és érzékelésmód,
s szubjektumfelfogás dolga. Az "alak" meghatározásának
és "elhelyezésének" módja
azonban már olyan értelmezési stratégiákat
mozgósít, amelyek bizony jelentősen szűkítik
az esztétikai tapasztalat játékterét.
"Foucault [az eredetiben helytelenül -SA] után
szabadon: az alakot éppoly tévedés lenne
a valódi író oldalán keresni, mint
a fiktív beszélőén; az alak-funkció
éppen e kettő hasadásában és
egymásra vonatkozásában keletkezik."
(164sk.) Majd lábjegyzetben - pontatlanul (két lappal
előbbre) lokalizált - idézet Foucault Mi
a szerző? című tanulmányából:
"A szerzőt éppoly tévedés lenne
a valódi író oldalán keresni, mint
a fiktív elbeszélőén; a szerző-funkció
éppen e kettő hasadásában, kettejük
szétválasztásában és távolságában
keletkezik." Mint látható, az idézet
valóban meglehetősen "szabad". Foucault-nál
ugyanis szó sincs a kettő "egymásra
vonatkozásáról", csak szétválasztásról
és távolságról. Annál is kevésbé
jogosult itt a francia szerző e művére való
ilyképpeni hivatkozás, mert szerinte - homlokegyenest
ellenkezően azzal, ahogy a monográfia "én"
és <én> összemosódását
vízionálja - : "A szerzői név
sem a személy polgári állapotának,
sem a műbeli fikciónak nem képezi részét".
Innen pedig már jobban látszik az is, mi szükség
van a máshol fumigált ismeretelméleti hiperkritikára
(szofisztikára?), mely lehetőséget teremt
a kijelentésre: "És ebbe [a valóságos
<én>-be -SA] bizony belefikcionálom a valóságos,
vagyis az én imaginárius Kukorellymet." (165.)
Hiszen így nyer megalapozást a strukturalista szövegimmanencia
eszméjének (késő)pozitivista meghaladása
(166.) az olyan eljárásokban, melyek a szerzőt
a szövegbeli beszélővel azonosítják
(pl. 76., 164.); a szöveg lehetséges értelmeit
a szerző - interjúkban közölt - önértelmezésének
megfelelően korlátozzák vagy rögzítik
(45., 55., 81.); melyek az esztétikai értékességet
az életkörülmények (a szenvedés
mennyisége) függvényének látják,
odáig, hogy "nem mernék állást
foglalni abban, hogy költőnk tényleg 'eleget
szenvedett-e', mindenesetre mai életstratégiája
és -körülményei ezzel ellentétes
irányba haladnak." (137.) A szerző - tágabban
a produkció - elvének masszív fenntartása
nyilvánul meg abban is, hogy a hatások vizsgálatának
egy részében még véletlenül sem
szöveg és szöveg kapcsolata, hanem Kukorelly
különböző (interjú-, esszé-)
megnyilatkozásai lesznek a legfőbb instanciák
(101-113.), s hogy az egyik legkiválóbbnak tartott
vers (Nem törődni bele) az átütő
"legszemélyesebb 'léttapasztalat', a legvalóságosabb
'lirai én'" "iszonyatos" erejű jelenléte
s a mű "legautentikusabb dokumentum"-volta miatt
válik kitüntetetté (163sk.). Az a "történeti"
értésmód, amely Kukorelly szövegeiben
az "irodalmon-inneni" alakzatok "liberációs"
és provokatív jelenlétét tartja meghatározó
jelentőségűnek, nyilvánvalóan
az esztéta modernség és a késő-népies
formák felől (azokkal szemben) fogalmazza meg elvárásait
- még akkor is, ha e megelőző paradigmákat
(többször roppant ideologikusan: 48., 106sk., s elnagyoltan:
pl. 87-89.) leértékeli. Kukorelly teljesítményét
így kevéssé a kilencvenes évek közepének,
mint inkább a hetvenes-nyolcvanas éveknek a látószögéből
szemléli. "[...] a 'komonizmus' pedig mindenki számára
jól érzékelhető realitás, kész
világ, amit a legjobb írók leépíteni,
lerombolni akarnak." (50.) Az ilyen s hasonló megfogalmazások
a nyolcvanas évek némely - akár kiemelkedő
- kritikusainak ideológiai motiváltságú
értelmezői nyelvét örökítik
tovább. Másfelől: miközben számos
utalással találkozhatunk a kilencvenes években
jelentőssé vált szerzők műveire,
a "'szövegirodalom'" rájuk vonatkozó
terminusához a következő "magyarázó"
lábjegyzet illeszkedik: "A 'legújabb magyar
irodalomra' - értsd az Esterházy-Nádas 'paradigma'
utánira - alkalmazott homályos kifejezés,
melynek jelentésnyalábja alighanem elsősorban
az érzéki-konkrét hiányát,
a történet hiányát, annak hiányát,
ami Lukács György 'világszerűségnek'
nevezett, a szerzői pozíció mizériáira
és magára a nyelvre vonatkozó reflexiók
előtérbe helyezését, és egy
teoretikusabb írásmód térhódítását
foglalja magába." (71.) Ezek a megállapítások
a kilencvenes évek átlagkritikájának
legsemmitmondóbb közhelyei; mint konceptusok, mint
(nyelv-, irodalom- és poétika-) koncepciók
kontextusait magukkal hozó kifejezések fölötte
vitathatók; egy részük számomra értelmezhetetlen;
ha mégis megpróbálom valamiképpen
érteni őket, akkor viszont egészen képtelennek
hatnak Darvasi László, Garaczi László,
Parti Nagy Lajos vagy Szijj Ferenc művészetével
kapcsolatban. Ez a "leírás" semmiképpen
sem teremt poétikatörténetileg valamelyest
is akceptálható kontextust az említett szerzők
művei köré, nem-létező kontextusban
pedig nehéz valamit is elhelyezni. A Kukorelly-művek
szövegközi kapcsolataival elsősorban az "(Áthallás)"
című fejezet foglalkozik. "Az áthallás
nem feltétlenül intencionált." (160.)
E mondat azt sejteti, hogy a létmódként és
funkcióként értett, s nem a szerzői
szándéktól uralt intertextualitás
jelenségeit fogja övezni a diszkurzus. Nem így
történik. Az áthallásokat, torzított
idézeteket, rájátszásokat efféle
formában "azonosítja" a beszélő:
"Néhol egy-egy József Attila-sor ugrik be,
bár nem mindig egyértelmű."; "Kevésbé
egyértelmű, csak gyanús[...]" (158.).
A fejezetet záró sorokat pedig az előbbiek
fényében nem tudom másként érteni,
mint hogy az "egyértelmű, kizárólagos"
értelmezések (160.) mégiscsak a szerzői
intenció pontos rekonstruálását jelentenék;
mivel azonban ez nem lehetséges (159.), így marad
- a "gyanú". De hogy e könyv a szövegek
interpenetrációját mégis inkább
a Quellenforschung szellemében véli megragadhatónak,
annak e deklarációk bizonytalanságainál
fontosabb jelzője, hogy a szövegköziség
alakzatait többnyire pusztán lajstromozza, a nem-identikus
ismétlődésben megmutatkozó szemléleti-poétikai
elkülönböződések mibenlétéről
és mikéntjéről jószerivel semmit
sem tudunk meg. Hasonló a helyzet az irodalomtörténeti
hagyomány és a Kukorelly-művek kapcsolatának
más összetevői esetében is. Hiszen például
a műfaji vagy akár műnemi "elhelyezhetetlenség",
tehát a műfajiság - mindenkori, ám
a posztmodernitásban fölerősödő
- viszonylagosságának nehezen cáfolható
észrevételezése során is inkább
az volna az érdekes kérdés, hogy milyen műfaji
jelölők milyen összjátéka eredményezi
ennek megtapasztalását. Az esztétikai tapasztalat
horizontjának szélesítése milyen módon
megy végbe az olvasói műfaji emlékezet
s a műfajhatárokat megkérdőjelező/felszámoló
(s ezzel szükségképpen rájuk emlékező)
szövegek összjátékában (173sk.).
Ugyanígy, jóformán a kérdés
felvetésénél ragad meg a "(Néhány
jellemző verstani megoldás)" című,
alig több, mint három lapnyi fejezet is, melyben a
szövegek "legfőbb formaképző instanciája
(és stílusteremtő ereje)"-ként
értett "alak" válik le a - láthatóan
eszközszerűen elképzelt - verstani megoldásokról:
"Kukorelly persze nem problematizálja[?] nagyon[?]
a[?] hagyományosverselés-ügyet[?]." (175sk.
kérdőjelek:SA) Nem hiszek a diszkurzusok tisztántarthatóságában.
Úgy vélem, mindenféle megnyilatkozás
kontaminált, többféle, egymással olykor
nehezen összeegyeztethető eredetre vezethető
vissza. Az aporetikusság, a paradoxitás, a kettős
kötés kiiktathatatlan jellemzői a szövegeknek.
Ugyanakkor a nyílt és reflektálatlan ellentmondásosság
talán mégsem szükségszerű velejárója
a diszkurzusoknak. Az abszolút, hézagtalan koherencia
elérése s e koherencia szakítószilárdságának
egzakt mérése lehetetlen. Egyéni olvasási
szokások, eszmények függvénye, hogy
mikor s milyen mértékben érezzük a koherenciát
teljességgel ellenőrizetlenül, s kifejezetten
a diszkurzív lehetőségek elhanyagolása
következtében szakadozottnak. Azt például
komoly lapsusnak tartom, hogy a nyelvi megelőzöttség
s a nyelv uralhatatlansága tapasztalatának, a beszédszerűség
fölerősödésének észrevételezésekor
olyan reprezentáció- és eszközelvű
nyelv- és írásfelfogás köszön
vissza (s nemcsak az elkülönböztetés viszonyítópontjaként),
mely nemhogy egyetlen - talán legfőbb vonatkoztatási
pontként szolgáló - posztstrukturalista,
de a wittgensteini vagy a heideggeri nyelvfelfogással sem
egyeztethető össze (36.). A kötet első
néhány fejezetében olvasható ismeretelméleti
fejtegetések sem képesek teljességgel irányt
szabni a beszéd egészének. "Egy naturalista
eszményű elvárásrendszer semmivel sem
kevésbé legitim, mint egy szigorúan intertextualista."
(10.) Egyetértek, amennyiben a "legitimitás"
kérdését mégiscsak inkább egy
univerzális racionalitás ideájának
viszonylatában tartjuk megválaszolhatónak,
s eltekintünk a kuhni paradigma-, a foucault-i episztémé-
vagy a gadameri hatástörténet-elvtől.
Hiszen ez utóbbiak felől tekintve mégsem
az a kérdés, vajon megcáfolta-e egy formáció
a megelőzőt, hanem inkább az, miként
tehetjük történetiségünk szemléletalakító
tapasztalatává e formációk egymásrakövetkezését;
kiléphetünk-e saját történeti időnkből,
zárójelezve az elmúlt évtizedek szellemi
folyamatainak alakulását. Bárhogy van is,
a fenti mondat semmiképpen sem hozható összhangba
a következővel: "Más kérdés,
hogy már a legelemibb ismeretelméleti meggondolások
is világossá teszik, hogy a 'faktuális' mindig
fikcionális." (22.-kiem.: SA) A könyv főszólamát
- állandó, kisebb-nagyobb csúszásokkal
ugyan, de - mégiscsak meghatározó nem-objektivista
szemlélet nem egyeztethető össze a dolognak
és hatásának lappangó szétválasztásával
(26.), s nem tudom, legyen bármily "gátlástalanul
eklektikus" is egy szempontrendszer, a Nietzschétől
Foucault-ig terjedő felsorolásban szereplő
szerzők (18.) melyike fogadná el "tapasztalat"
és beszédmód oly határozott elkülönítését,
mint azt például a 114. lapon olvashatjuk.
"[...] jelen könyvben nem a dialógus ismeretelméletével
foglalkozom, hanem dialogizálni próbálok."
(33.) Ez a megállapítás bizonyára
legalábbis két irányban érvényes:
az elemzett művekkel s a monográfia olvasójával
folytatott dialógusra. "Az itt következő
csapongások megpróbálnak sok mindenkit tekintetbe
venni. Ami nonszensz: hányan olvasnak efféle könyveket."
(7.) A "mindentől ugyanannyira" "elv"
(vagy inverziója) több ponton is zátonyra fut.
Valószínű, hogy a viszonylag tájékozott
olvasó türelmetlenül fogadja majd a könyv
pongyolaságait, az elnagyolt megfogalmazásokat,
az olyan brosúra-szerű összefoglalásokat,
mint pl. a 11. lapon a realizmus-nominalizmus ellentétéről,
vagy a 22.-en a dekonstrukcióról szóló,
meg fog ütközni a "Jacques Derrida, francia filozófus"-szerű
kitételeken (13.), azután pedig feltehetőleg
csodálkozni fog, miért hiányoznak e deskripciók
és meghatározások más, hasonlóan
ismeretlen fogalmak, irányzatok és szerzők
neve esetén. Elképzelhető, hogy kissé
értetlenül olvassa majd a következő lábjegyzetet
(Ihab Hassannak a modern-posztmodern jegyeit szembeállító
logikával lajstromozó fogalompárjai után):
"Egyáltalán nem baj, ha az olvasó nem
ismeri a dekonstrukció eme kriptikus szótárát.
Nyugodtan gondoljon arra, ami eszébe jut ezekről.[?]
Ne engedje zavarba hozni magát a 'szakmaiság' e
nehézfegyverzetétől.[Jóllehet, kissé
azért zavarbaejtő annak az irányzatnak a
posztmodernnel való egyszerű behelyettesítése,
melynek egyik képviselője, Jacques Derrida még
a "posztmodern" szó használatát
is kifogásolta, a lineáris és teleologikus
történelem-képzet továbbélését
alítva benne.] Elég, ha bizonyos irodalmi művek
nagyon fontosak számára; és bízzon
abban, hogy jól látja a dolgokat, de hajlamos legyen
az elbizonytalanodásra, hogy mégsem.[?!]" (19.
- közbevetések:SA) Az így felfogott "demokratizmus"
fölötte kétséges eredményeket hozhat:
meglehet, azt a befogadót, akinek e lábjegyzet szívéhez
(és eszéhez) szól, a könyv túlnyomó
része, épp szakmaisága okán, elemi
megértési nehézségek elé fogja
állítani. A megcímzett olvasói kör
roppant kiszélesítése mellett a dialógus
többszöri elakadásának oka lehet még
az interszubjektív megoszthatóság feltételeinek
helyenkénti kidolgozatlansága. A kartéziánus
értelemben vett "módszer" (mely szigorú
és korlátolt) helyettesítése a tudattalan
"módszerének" csapongásaival (7.)
bizonyosan nem a leghatékonyabban segíti a dologgal
kapcsolatos megértetést. Egyetlen példát
említve: a kötetben - egyébként lépten-nyomon
- olvasható értékítéletek hozzávetőleg
a "jó", "baromi jó", "erős",
"nagyon erős" vs. "rossz", "sok",
"gyenge", "csak szép" kétosztatúságában
fogalmazódnak meg. Ezek a szavak az értékesség
jellegére, mibenlétére és okára,
poétikai megoldásokkal való összefüggésére
önmagukban semmiféle utalást nem tartalmaznak.
Ám ha kontextusuk pontosabban megvilágítaná,
miért is tart a beszélő valamely művet
értékes(ebb)nek, akkor nem érhetné
gáncs őket. Ez a közvetítés azonban
nem történik meg: az értelmezések elején/végén
magányosan állnak az ítéletek - hitelük
a könyv olvastával rohamosan csökken. E monográfia
az esztétikai értékességet kinyilatkoztatás
dolgának, végső soron tetszőlegesnek,
abszolút módon az olvasó személyes
kompetenciájába utalhatónak (utalandónak),
diszkurzívan hozzáférhetetlennek, merő
"ízlésítéletek" (pl.11.)
függvényének láttatja. A könyv
szövege stilárisan erősen heterogén.
Egyfajta antiintellektualizmus hatását keltik a
gegek, szójátékok, mulatságosan önreflexív
(és "vagány") kiszólások,
a rontott, nyelvhelyességi szempontból kifogásolható
alakok (s mindezek gunyoros hangú reflektálása
a "szép stílus", a "helyesség"
- ekképp elbizonytalanított - normái felől),
a vulgarizmusok, az argó regiszterének bevonása,
s mindezek vegyítése a tudományosnak nevezhető,
fogalmi, diszkurzív és személytelen nyelvhasználattal.
A beszéd "fellazítására"
tett kísérletek az értelmezések -
fentebb taglalt - záródó jellegét
kevéssé képesek ellensúlyozni. Megkockáztatom:
inkább (le)leplezik azt. Bizonnyal humor- és stílusérzékem
defektusainak tudható be, hogy számomra roppant
fárasztóak, az egész szövegnek erősen
öntetszelgő, humorkodó, leleményeivel
élvetegen kellemkedő karaktert adnak. "Talán
nem vetem el nagyon a sulykot, ha azt mondom, viszonylag jól
értem/érzem, amit Kukorelly csinál. Abban
biztos vagyok, hogy - kukorellys fordulattal - viszonylag kurva
sok energiát fektettem megértésükbe,
jóval többet, mint az emberek általában
szokták [...]" (118. - kiem. az eredetiben). Ezt
a modalitást talán nem túlzás enyhén
narcisztikusnak nevezni. A közvetlenkedés csak még
inkább az interszubjektív megoszthatóság
feltételeinek kidolgozatlanságát, a dialogicitás-elvnek
a tereferével való helyettesítését
mutatja. A megértetés szándéka nem
a visszakereshetőség, a - persze mindig viszonylagos
- fogalmi ellenőrizhetőség, a diszkurzív
alakzatok körültekintő kimunkálását
látja itt lehetőségének, hanem a közvetítettség
eltüntetésével, pontosabban negligálásával
kísérletezik, egyfajta fraternizáló,
összekacsintó bizalmaskodás, "haveri"
"bensőségesség" elérésének
jegyében. Mindennek az a következménye, hogy
olvasás során többször úgy tetszhetik:
a beszélő nem a játék fenntartásában,
hanem a játszma megnyerésében érdekelt;
értelmező és értelmezett nyelv kölcsönhatása
helyett az előbbi monológjai burjánzanak