Alföld - EPA

Alföld - 47. évf. 10. sz. (1996. október)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra

Márton László

Jacob Wunschwitz igaz története

A szőlősgazdák még aznap este megírták és takarosan letisztázták a beadványt, másnap reggel pedig, amikor még jóformán virradni sem kezdett, elvitték az iratot a Werder-kapu előtt álló kérvényhársfához, ahol eredetileg az uralkodó vagy annak megbízottai fogadták a város hódolatát és nyújtották át a város vezetőinek a hivatalos okmányokat, majd egy újabb rendelkezés értelmében itt vette át a mindenkori városi jegyző a városi tanácshoz címzett kérvényeket, panaszokat, fellebbezéseket és minden egyébfajta beadványt, hétfőnként napkelte és déli harangszó között. Csakhogy aznap hiába hangzott el a déli harangszó, a városi jegyző, illetve, minthogy történetünk idején a városi jegyzői hivatal betöltetlen volt, a városi jegyző felhatalmazott személynöke nem jelent meg a kérvényhársfa előtt, hogy átvegye a szőlősgazdák beadványát, amelynek borítékján a címzés némileg el is mosódott a ráhulló majd felolvadó hópelyhek miatt. Utóbb jöttek rá, hogy ezen a hétfői napon, borús lévén az idő, a szigorú értelemben vett napkelte nem következett be, ezért nem is követett el mulasztást a távolmaradó hivatalnok, mégis elhatározták, a Myrusnál tett látogatástól bátorságra kapva, hogy otthonában keresik fel. A városi jegyző megbízott személynöke, Melchior Bononius konzisztóriumi tanácsos a Szakállszárító utcában lakott, egy esőzések rongálta, keskeny ház emeletén, ahová tyúklétrán kellett felmászni hátulról, a kertek felől. Azt mondta, hogy azért nem tudott kimenni a kérvényhársfához, mert most ellik a kedvenc macskája, és egész délelőtt azon iparkodott, hogy rongyokból, miegymásból meleg fészket alakítson ki a kiscicáknak és az anyának, mert képzeljék csak a szőlősgazdák, őt az öreg cirmos annyira bizalmába fogadta, hogy ő, dr. Melchior Bononius ellés közben akár be is bújhat az ágy alá, ahol a fönt említett fészek rongyból és kenderkócból ki van alakítva, és így közelről figyelheti az érdekes élettani folyamatot. Csakugyan be is bújt az ágy alá, valósággal tekergett és vonaglott a porban, és onnan dörmögte buzdító szavait a cirmosnak, mintegy válaszképp annak nyivákolására; és még arra is futotta ugyanabból a lélegzetből, hogy figyelmeztesse a szőlősgazdákat: óvatosan lépkedjenek, mert helyenként korhadt a padló, és ha nem vigyáznak, akkor egykettőre lepottyanhatnak a Weislerné tehenei közé a földszintre, amely tehenek folyamatosan korhasztják nedves melegükkel nemcsak a padlódeszkákat, hanem a gerendákat is, viszont megvan az a kétségtelen előnyük, hogy alulról fűtik a helyiséget, ugyanis ha eddig még nem vették volna észre a szőlősgazdák, akkor közli velük, hogy ő, dr. Melchior Bononius konzisztóriumi tanácsos eddig még sohasem rakott vagy rakatott semminemű tüzet a sarokban álló pompás csempekályhába, részint azért, hogy megőrizze az állatfigurákkal díszített kályhacsempék szűzi fehérségét, részint pedig azért, mert a Weisler-féle háznak sajnos nincs kéménye. A padló tényleg annyira el volt korhadva, hogy imitt-amott ökölnyi vagy annál is nagyobb lyukak tátongtak benne, és ezekből a lyukakból most újabb és újabb macskák bújtak elő, kisebbek-nagyobbak, hemperegtek és pofozkodtak, elkapdosták a szőlősgazdák posztóköpönyegének csücskét, sőt egyikük, egy fiatal fekete kandúr bele is gabalyodott a köpönyeg bélésébe, és amikor a szőlősgazdák megpróbálták kiszabadítani, csúnyán megkarmolta a kezüket, úgyhogy percekbe telt, amíg az erős vérzést valahogy el tudták állítani.

Ha pedig nincs kémény, akkor nem jön a gólya!, tette hozzá a konzisztóriumi tanácsos, miközben kidugta fejét az ágy alól, és mintha megneheztelt volna a szőlősgazdákra, amiért a macska megkarmolta őket; kimászott az ágy alól, fejét csóválta, legyintett, aztán visszabújt, hogy megnézze a kiscicákat. Volt a szobában az ágy mellett egy asztal és egy sz ék és két vagy három szakadozott, régi könyv; a kályhacsempéken semmilyen állatfigurát vagy más díszítést nem lehetett észrevenni, ellenben a tetején álló vörösréz oroszlán éppúgy görbítette a hátát, mint a macskák, csak persze nem mozgott.

Ekkor megjelent a szobában Cosmas Damian Happenrodt von Wenzelsberg, mire Bononius gyorsan előbújt az ágy alól, megigazította a ruháját, és annyira kihúzta magát, hogy félig belefúródott a feje a Weisler-ház javításra váró zsúpfedelébe. Happenrodt észre sem vette a szőlősgazdákat, pedig helyettes polgármesterként súlyos gorombaságokat vágott a fejükhöz két nappal azelőtt a jégen; most a lépései voltak súlyosak, amelyekkel fel és alá járkált, olyannyira, hogy attól kellett félni, hogy az egész mennyezet, illetve, felülről nézve, padlózat rászakad a Weislerné teheneire, kályhástul, macskástul, mindenestül. Ám Happenrodt egyszerre csak megállt, és megszólalt. „Vérrokonság és törvények az atya jogát ruházták rám az alig néhány hónapos korában árvaságra jutott Rosina Katharinával szemben, ön pedig elrabolta kiskorú gyermekemet, miközben semmi akadályát nem látta annak, hogy prédájával úgy gazdálkodjék, mintha az máris törvényes hitvese volna önnek. Hiába keresne mentséget a testi szenvedélytől őrjöngő, megszédült leány felkínálkozásában, ön ezzel csak saját hitványságát bizonyítaná; és bár távol álljon tőlem, hogy lebecsüljem azon képességeket, így például a szép szavakkal folytatott kábító hitegetés képességét is, amelyekkel mások nagy mértékben rendelkeznek, én pedig vajmi kevéssé, mégis megállapítom, hogy ön, vagyona és megélhetése nem lévén, korántsem veheti magára azt a felelősséget, amivel okvetlenül együtt jár egy ilyen, részint szertelen, részint, ahogy láttam, alattomos fiatal asszony irányítása és birtoklása."

A városi jegyző felhatalmazott személynöke, dr. Melchior Bononius konzisztóriumi tanácsos azt felelte, hogy: ő levélben értesítette a leányt utazási szándékáról és annak indokairól, mire azonban Rosalie egy szolgálóval megüzente, hogy most az egyszer még utoljára szeretne találkozni vele, amibe ő kétségkívül beleegyezését adta, csakhogy amikor megpillantotta a leány hóna alatt azt a kis batyut, amelyben egy váltás ruha és némi készpénz mellett helyet szorított Jeremias Lucanus hamburgi költő nemrég megjelent gáláns énekeinek is, ő nemhogy nem engedelmeskedett a leány sürgető felszólításának, miszerint szöktesse meg, hanem épp ellenkezőleg (bár képzelje csak el a magasan-jól született helyettes polgármester, mekkora kísértés belegondolni, hogy másfél óra múlva egy útszéli fogadóban, például a cummeltitzi Fekete Bikában karjaink közé szoríthatjuk a lágy és rugalmas rózsaszínű testet), ő kézenfogta a meggondolatlan szökevényt, és hazavezette a szülői házba, ahol az apa és az anya nem örömmel ugyan, de megértéssel és megbocsátással fogadták, úgyhogy őt, Bononiust e tekintetben semmi felelősség nem terheli. Ami az ezüsttálcát és a négy ezüstpoharat illeti, ő soha nem nyúlt hozzájuk, és tényleg nem tudja, hová lehettek, azonkívül péntek délután átadta mind a tálcát, mind a poharakat a pénzmesternek, elismervényt is kapott róla.

„A tévelygés részvétet kíván és helyreigazításra szólít fel" - mondta halkan és komolyan Happenrodt, miközben félresöpörte a macskákat -, „ám a hazugság és a csalárdság csak a legmélyebb megvetést válthatja ki." A hideg idő ellenére nagy cseppekben folyt le a verejték Bononius halántékán és homlokán. „Rosina Katharina meghalt számomra, s én gyászolom azt, ami lehetett volna és kellett volna, hogy legyen. Azon készségnek, hogy ön az emberi társadalom hasznos, mi több, nagyrabecsült tagja legyen, ön természettől fogva nincs híjával, sem annak, hogy ész- és célszerű törekvések szolgálatába állítsa legjobb erőit. Ön mostantól fogva egy szánalomra méltó, bolondos leány sorsának császára, sőt Istene lett, és mivel az ember élete, bármily rövid legyen is, magában véve egy egész világ, önnek egy alig megismerhető, végtelen világot kell az ön által felfogható legnagyobb tökéletesség szerint kormányoznia." Odalent a tehenek mozgolódni kezdtek; Happenrodt megérezte az istállószagot, és elfintorodott.

„Még egy dologra szeretném felhívni a figyelmét, arra, hogy ön nem a játékszabályok szerint rakosgatta figuráit, amit pedig elvártam volna, hanem felborította a sakktáblát, és ez még éppenséggel nem a rendkívüli tehetség bizonyítéka; szavakkal és betűkkel nem fogja megnyerni velem szemben a játszmát, az én szememben csupán cselekvések különböztetik meg az értelmes embert az esztelentől, a tiszteletre méltót a megvetendőtől." Cosmas Damian Happenrodt von Wenzelsberg lemászott a létrán. Már csak a süvege látszik, annak is csak a teteje. Már a süvegének a teteje sem látszik.

Melchior Bononius végigmérte a szőlősgazdákat, és megkérdezte, hogy tulajdonképp mit óhajtanak. Majd pedig, választ nem várva, miközben igyekezett kifésülni hajából a szalmatöreket, szép lassan beszélni kezdett; szinte szopogatta a szavakat, mielőtt kiköpte volna őket. Vajon a szőlősgazdák azt hiszik, hogy az ő savanyú boraikról van itt szó? Hogy a gubeni boroshordók behajózásától függ a világ üdvössége? Vagy esetleg éppen ellenkezőleg, úgy vélik, hogy az ember úgy sodródik az események szelében, mint a lehullott száraz falevél vagy mint a gyermekláncfű bóbitája? És ami természet- vagy Istenadta közösségnek látszik, az a vérrokonság vagy a közös félelmek miatt összecsapódó kétlábúak falkája csupán? És amit Gondviselésnek érzünk reményeink virágjában vagy végzetnek látunk porig sújtva, tehát aminek révén jóban és rosszban egyaránt elhelyezhetjük silány életünk eseményszilánkjait az alig sejthető világfolyamatokban, az nem több, mint a véletlenek szabályszerűtlenül csomózott hálója? Ha pedig így gondolják a szőlősgazdák, akkor legyenek szívesek, árulják már el neki, hogy vajon ki csomózgatja ezt a hálót, a véletlenek hálóját? Talán csak nem a Véletlenség maga? Szóval a szőlősgazdák azon az állásponton vannak, hogy a Véletlenségnek, bár értelemszerűen hiányzik belőle mindenfajta terv, mégiscsak vannak szándékai, legalábbis - ugye? - megvan benne a rosszakarat? Hát akkor tudják meg a szőlősgazdák, hogy a városi tanács birtokában levő hajókat nem használhatják borszállítás céljára, sem pedig másmilyen célra többé. Ugyanis a kolostor épületét, amely mindeddig nem volt kellőképp kihasználva, a városi tanács átalakította sótisztító intézetté, és a tengerpartról fahordókban fogják ideszállítani a tisztítatlan „boy"-sót, és ezeknek a hordóknak valahogy vissza is kell jutniuk, márpedig bort nem lehet szállítani bennük. Lehet viszont valami mást; valamit, aminek nem árt egy kevéske só. Most miért néznek annyira furcsálkodva? Sós hordókban lehet szállítani zabot vagy búzát.

Igen, jól hallották, búzát. Tölgyfa hordóban kitűnően lehet búzát szállítani, ki van próbálva. Sőt, képzeljék csak, állítólag jót is tesz a tölgyfa hordónak, ha búzát szállítanak benne. És hogy ne hangoskodjanak, mert nem a kocsmában vannak, és ha nem tudják, hogy kivel beszélnek, akkor neki, Melchior Bononiusnak megvannak az eszközei, hogy emlékeztesse őket rá. Mire a szőlősgazdák nyeltek egy nagyot, és amilyen csak lehetett, azt felelték, hogy: de hiszen az elmúlt két évben alig termett gabona; félő, hogy tavaszra már vetőmag sem fog maradni; ők azt hitték, hogy a városi tanács azért vásárolja fel a gabonát, hogy majd legyen miből segíteni a szűkölködőket; viszont most az derül ki, hogy a nagyméltóságú tanács nemcsak őket, szőlősgazdákat fosztja meg a kenyérkeresettől, hanem a város egész népének akarja, a szó legszorosabb értelmében, elvonni a szájától a kenyeret; és nemcsak hasznot akar hőzni, mégpedig a legaljasabb módon, a gondjaira bízott nép nyomorúságából, hanem egyenesen arra törekszik, hogy a közösséget, amelynek jólétén kellene fáradoznia, nyomorba taszítsa, számítva rá, hogy ez majd újabb mocskos nyereség forrása lesz.

Kis híja volt, hogy szét nem tépték az alázatos hangon fogalmazott beadványt, amelynek átnyújtása jövetelük eredeti célja volt; ám az utolsó pillanatban rájöttek, hogy nincs más út, mint a hivatalos, vagyis törvényes út, és ezt akkor is végig kell járniuk, ha a törvények nem az ő pártjukon állnak, és a hivatalokat olyan emberek töltik be, akiknek legjobb esetben is csak az önzésére lehet számítani. Mégis megkérdezték Melchior Bononiustól: nem gondolja-e, hogy a hatalommal nem lehet büntetlenül visszaélni? Nem gondolja-e, hogy az a gyalázat, amely az ilyen intézkedésekből óhatatlanul a város vezetőire, majd a város egészére háramlik, hosszabb távon még a kiváltságosokra nézve is több hátránnyal jár, mint amennyi hasznot esetleg, főként eleinte, hőzni lehet belőle? És: nem gondolja-e, hogy a nép türelmének előbb vagy utóbb vége szakad?

Mire Melchior Bononius azt felelte, hogy: okosabb lenne, ha efféle nézeteiket a szőlősgazdák minél ritkábban hangoztatnák, de ha mégis azt hiszik, hogy vélemények felelőtlen hangoztatásával nyerhetnek orvoslást panaszaikra, akkor ne őt ostromolják szemrehányásaikkal, mert ő a hatalom létrájának azon a legeslegalsó fokán áll, amely már csaknem teljesen elmerült a sárban, hanem intézzék szavaikat a császári helytartóhoz vagy a választófejedelem kancellárjához! És hogy: próbálják meg, legalább egy pillanatra, tágabb látószögből nézni a dolgok összefüggéseit! Ugyanis háború lesz; néhány éven belül akkora háború, amekkorát még nem látott a világ, legalábbis a világnak ez a Véletlenségtől mostanáig megkímélt és lehanyagolt zuga. Szánt szándékkal mondja ilyen furcsán, hogy lehanyagolt, mert a hanyagolásnak csak egy iránya van; és ha minden véletlen, ahogy a szőlősgazdák nyilván hiszik, ez az egy dolog mégsem az. Gondolják meg a szőlősgazdák: idén ugyan kevés gabona termett, ám sok volt a bor; jövőre gyenge szüret várható, mert ebben a hidegben elfagynak a tőkék, de még állnak a falvak és a városok. Este aki lefekszik ágyába, reggel ugyanebből az ágyból kel fel, és aki reggel kilép háza kapuján, este ugyanott fogja megtalálni ugyanazt a kaput; most pedig ő, dr. Melchior Bononius kegyeskedik átvenni a szőlősgazdák legalázatosabb esdeklését, amelyre majd meglátják, hogy milyen választ kapnak a városi tanácstól, és hogy kapnak-e bármilyet. Annyit azért nem árt, ha tudnak, hogy: a szüret előtti utolsó tanácsülésen a főpolgármester hivatalosan kérte az esküdtek, mármint a céhek és a külvárosok által delegált hat esküdt állásfoglalását a gubeni hajók só- és búzaszállításra való igénybevételével kapcsolatban, és az esküdtek minden vita nélkül beleegyezésüket adták, majd ezt aláírásukkal és pecsétjükkel meg is erősítették; az okmányt a városházán őrzik elzárva, de másolata bármikor megtekinthető a magdeburgi levéltárban. Arra pedig ne panaszkodjanak, hogy be van zárva a vásárcsarnok, mert a vásárcsarnok ezekben a percekben is tárva-nyitva áll; ha nem hiszik, nézzék meg. Óvatosan menjenek le, mert a létra egyik szára meg van repedve, majd valamikor össze kell drótozni.

A szőlősgazdák tényleg nyitva találták a vásárcsarnokot, ahol nagy sokaság volt, és a sokaságtól közrefogva hivatalos személyek a hét városi esküdt jelenlétében egy Blasius Pohle nevű niematschklebai lakos kínzásával foglalatoskodtak; illetve, mivel a szabályszerű kínvallatások a Kolostori-kapu tornya alatti pincében zajlottak, és ebben a pincében Blasius Pohle tett már egy viszonylag rövid látogatást, amelynek során a testi ráhatásnak már az első, legenyhébb fokozatával sikerült részletes beismerő vallomást kicsikarni belőle: ezért némileg pontatlan volna kínzásnak nevezni azt, ami a hét esküdt és a számtalan sokaság szeme láttára történt; Blasius Pohle kiterítve feküdt egy ravatalszerű, magas asztalon, és a hivatalos személyek közül egyesek az ujjait szurkálták a jobb kezén, mások gyertyával pörkölték lecsüngő bal kezét, arra számítva, hogy a tűrhetetlen fájdalomtól ösztökélve Blasius Pohle bizonyos életjeleket mutat majd; csakhogy Blasius Pohle, aki a beismerő vallomás alapján halálra volt ítélve, a siralomházban azt hallotta valakitől, hogy kivégzés csak élőkön hajtható végre, holtakon nem; ezek után pedig, abban bízva, hogy valamiképp mégiscsak megmenekülhet, halottnak tettette magát. Ő úgy tudta, hogy életben marad, ha fegyelmezetten viselkedik a hatósági halottszemle során, a hatósági személyek pedig úgy tudták, hogy mivel Blasius Pohle, tizenkilenc esztendő lévén, érthető módon élni szeretne, igyekszik eltitkolni életjelenségeit; és a nézők éppoly izgatottan fojtották vissza lélegzetüket, mint a színjáték főszereplője, akinek orrlyukaira és ajkára egy-egy tollpihét illesztettek a hivatalos személyek, mielőtt egy kissé hátrább húzódtak volna a vásárcsarnok falához, ahol egy fülkeszerű mélyedésben erős vasrács mögött őrizték azt a cédrusfa husángot, amelyet annak idején a híres heckstedti Arnulf Loocke hozott a Szentföldről, és amellyel Absolon támadt volt állítólag Dávidra, majd egy emlékezetre nem kevésbé méltó későbbi korszakban a zinselmaueri parasztokat verte agyba-főbe Neidhart von Riuwenthal, és amely husáng fölé kőtábla volt a vásárcsarnok téglafalába csavarozva, a kőbe pedig ez a három verssor volt szögletes barát-írással belevésve, hogy:

és persze Guben városában az új nemzedéknek még sokkal nehezebb lett volna még apáik életében hozzájutni azok vagyonához, mint az erős rács mögül magukhoz ragadni a cédrusbunkót; a tollpihék pedig még hosszú percek elteltével is mozdulatlanul hevertek Blasius Pohl ajkán és orrlyukain, úgyhogy a sokaságban egyre többen voltak azon a véleményen, hogy: egy holttetemet Isten elleni vétek volna tovább szurkálni vagy sütögetni, bár egyesek esküdni mertek volna rá, hogy látták, amint a bal kéz egy kicsit megrándul a gyertyaláng fölött; ezért a hivatalos személyek azt a parancsot kapták, hogy: fülüket szorítsák Blasius Pohl mellkasának bal oldalára, és ha szívdobogást vagy akár egy-egy rendszertelen szívdobbanást hallanak, azt késedelem nélkül jelentsék; a hivatalos személyek azonban ezt a parancsot, bár éppenséggel nem tagadták meg, ám hivatkozással a wolfenbütteli döntvénytárnak arra a közismert precedensére, amely egyértelműen kimondja, hogy „törvényesen halálra szentenciázott gonosztevők vagy státusfoglyok szívének meghallgatására hivatalos személy nem kötelezhető" mégiscsak elhárították, miután úgy nyilatkoztak, hogy a parancs végrehajtása nehézségekbe ütközik és haladékot kíván. Végül az a döntés született, hogy Blasius Pohle visszaszállítandó, megfigyelés alatt tartandó, másnap - kedden - ugyanebben az időpontban újabb szemléleti tényvizsgálat végett előhozandó; aminek hallatára sokan zúgolódni kezdtek az imént még jólesően kíváncsi tömegben, kereskedők és mesteremberek, akik a keddi vásári napon árusítani szerettek volna; egyre több olyan hang hallatszott, hogy: a nagyméltóságú városi tanács semmibe veszi a polgárokat, és hogy: a tanács, ha így megy tovább, mint a fát a rátekeredő borostyán, az egész várost meg fogja fojtani, és hogy, főleg: ezt a Blasius Pohlét, legyen bár élő vagy holt, bűnös vagy ártatlan, legjobb lenne minden hercehurca nélkül felakasztani és aztán gyorsan elfelejteni.

Ebben a dúlt és szomorú pillanatban léptek a szőlősgazdák a városi esküdtek elé, hogy megkérdezzék tőlük: miért járultak hozzá ahhoz a döntéshez, amely őket, szőlősgazdákat kizárja a hajózásból és annak előnyeiből? Milyen eszközökkel kényszerítették őket, hogy aláírásukkal és pecsétjükkel szabad utat adjanak egy éppoly szégyenletes, amennyire kártékony intézkedésnek? Mire az egyik esküdt azt mondta, hogy ez rágalom, ő még csak nem is hallott ilyesfajta döntésről vagy intézkedésről; és tulajdonképpen miről is van szó? Mert azonkívül, hogy a szőlősgazdák, akik naponta háromszor berúgnak a saját boraiktól, és akiknek leheletén jelenleg is érződik az erős ittasság, valamiért már megint hőbörögnek, ezenkívül ő bizony egy szót sem ért az egészből. Persze hogy nem értesz az egészből egy szót sem, így kiáltott egy másik esküdt, hiszen mindenki rajtad röhög, amikor elszunyókálsz a tanácsüléseken; azt hiszem, te még a saját halálos ítéletedet is aláírnád és megpecsételnéd, amikor oldalba bökünk, és nagyot röffenve felébredsz! De azért az már nem igaz, hogy egy városi esküdtet bármire is kényszeríteni lehetne vagy kellene; ti szőlősgazdák, csak azért beszéltek ilyesmit, mert le akartok járatni bennünket a polgárok előtt! Ezt már a harmadik esküdt kiáltotta; hát jól van, lehetséges, hogy nem képviseljük eléggé határozottan a polgárok érdekeit; még az is lehet, hogy nem látunk mindent eléggé világosan, de azért a jóakarat megvan bennünk, ezt még ti sem tagadhatjátok! Talán azt hiszitek, hogy fizetésért, hogy jó pénzért viseljük tisztségünket? Jól tudjátok, hogy nem így van, ingyen fáradozunk; eljárunk a tanácsülésekre, ahol bonyolult ügyekről van szó, ahol hosszú és unalmas viták zajlanak, amelyekbe nincs is beleszólásunk; pedig ezt az időt pénzkeresettel is tölthetnénk, űzhetnénk mesterségünket, mulathatnánk otthon, családi körben vagy a kocsmában is; de mi arra gondolunk, hogy valakinek azért mégiscsak fel kell áldoznia magát. És mit kapunk cserébe jószándékú, önzetlen vesződségeinkért? Gyanúsítgatást, szemrehányásokat! Hát jól van, váltsatok le minket, hívjatok csak vissza; majd meglátjátok, hogy találtok-e még olyn jó bolondokat mint amilyenek mi vagyunk!

A szőlősgazdák erre azt felelték, hogy az esküdteket egyelőre senki sem akarja visszahívni vagy leváltani, legalábbis ők nem, ők csupán azt kívánják, hogy az esküdtek adjanak számot róla, mit tettek és mit mulasztottak az elmúlt hónapok során, és hogy a szüret előtti utolsó tanácsülésen milyen okmányokat írtak alá, és hogy előzőleg miért nem kérdezték meg a polgárok véleményét, vagy legalább miért nem adtak tájékoztatást utólag. De már ekkor felszólaltak mások is: valaki azt mondta, hogy legfőbb ideje volna átnézni a városi tanács számadáskönyveit, és kideríteni, hogy mi történik a befolyt adókkal. Miképp lehetséges, hogy egyre nagyobbak a ránk nehezedő adóterhek, mégis csökken a város jövedelme? Kinek hoz hasznot a kolostor, mert nekünk, polgároknak egy fabatkát sem, az biztos! Mi lett azzal a Kaltenbronn környékén hat éve kisajátított két majorsággal, amelyek ügyének rendezését a nagyméltóságú tanács későbbre halasztotta? Felújítás címén városi tulajdonba vették a kolostor alatti malmokat, mind a hármat, és miért nem kaptunk értük semmi kárpótlást mind a mai napig? Az még mind semmi, de amikor az őrlési díjat a háromszorosára emelték, és erről ti nem hallottatok, mert mostanáig nem vertük nagydobra, akkor leszállították a fizetségünket, mindjárt másnap, öt garasról három garasra! De ha már ilyen drágán dolgoznak a malmok, akkor miért ilyen rövid az őrlési idő? Csak nem azért, hogy máshová menjünk őrletni, például az ögelni malomba, amely történetesen Prueffer helyettes polgármester bátyjának a tulajdonában van? És miért folyik be a főtemplomba még mindig az eső, amikor az új tető költségeit már tavaly megfizettük, és hová lettek az iskolából a padok, és azt beszélik, hogy éjfélkor egy pár fekete csizma járkál a városháza körül, és én hallottam a léptek dobbanását, én pedig láttam tegnap éjjel az ablakból a saját szememmel, és én már tegnapelőtt is láttam, hajnalban, és ezek a csizmák azt jelentik, hogy a városházán lábbal tiporják jogainkat!

Ilyen és ezekhez hasonló panaszok hangzottak el, amelyek szó szerinti felidézését azért mellőzzük, mert egyre több személyes jellegű sérelem vegyült közéjük, és mert egyes polgárok nemcsak leírhatatlan szitkokkal, de megalapozatlan vádakkal is illették a város vezetőit, olyanokkal, amelyeket bíróság előtt aligha mertek volna megismételni; márpedig a hamisság gyakran foglalja magába az igazság elemeit, sőt előfordul, hogy az igazság elemei vannak túlnyomó többségben, ám az állítások összessége mégsem igaz, vagy legalábbis nem bizonyítható, vagy ha mégis, akkor a bizonyítás következmények nélkül marad. Biztatták a szőlősgazdákat, hogy: ne hagyják magukat! Ne féljenek, nincsenek egyedül! Minden becsületes gubeni polgár együttérez velük és támogatja őket! Mert rég nem az ő szűkös érdekeikről van szó, hanem arról, hogy mindnyájan pórul járunk és mindig a rövidebbet húzzuk, és ha saját kertünkben szedünk almát, a csutkáját akkor is az orrunk alá dörgölik. És ne reméljétek, hogy emberséges választ kaptok a nagyméltóságú városi tanácstól, mert a nagyméltóságú városi tanács szarik a fejetekre (ezt egy Stanislaw Dubagk nevű pékmester kiáltotta, aki különösen fel volt háborodva másnap elmaradó nyeresége és egyéb lényeges okok miatt), úgyhogy mindjárt írjatok egy másik beadványt Sorau kastélyába őkiválóságához, a teljhatalmú császári megbízott Anselm von Promnitz báróhoz! És ne csak a saját panaszaitokat írjátok bele, hanem felhatalmazunk titeket (ez Valentin Budachnak, a legidősebb és legtekintélyesebb gubeni takácsnak a hangja volt; ő pedig nem tudta megbocsátani, hogy vagyona és mesterségbeli tudása ellenére nem őt választották városi esküdtnek, holott messze földön híresek és keresettek voltak patyolat kendői, és leginkább arra volt büszke, hogy az áruló Ferdinánd von Hardeck gróf megcsonkított holttestét Ernő főherceg személyes rendelkezése nyomán az ő madármintás vásznába göngyölték bele; Hardecknek pedig azért vágták le a kezét, mielőtt a fejét is levágták volna, mert a törököknek harc nélkül átengedte Győrt, amely nemcsak a legfontosabb nyugat-magyarországi erődítmény volt, hanem aggasztóan közel is feküdt Bécshez, ahonnét a császári udvar időközben átköltözött Prágába, hogy mindannyiunk nevében szólaljatok fel, hadd lássa őkiválósága Promnitz báró, hogy az egész város milyen keservesen sanyargattatik!

A szőlősgazdák egy birkabőr sapkával, amelyet a földön találtak, és amelynek többszöri kérdezés után sem került elő a gazdája, nagyjából megtisztogatták a ravatalt, amelyen Blasius Pohle feküdt az imént; és azt mondanák, hogy nekiültek, ha ez a ravatal mellett lehetséges volna, így viszont felágaskodtak, és: papírra vetettek egy beadványt őkiválóságához Promnitz báróhoz, amely beadvány, bár a maguk nevében fogalmazták, és némi tanakodás után csak ők írták alá, már nemcsak a borszállítás lehetetlenné tételéről és a hajók jogtalan kisajátításáról ejtett szót, hanem egyéb kifogások, visszásságok, sérelmek, jogtalanságok, túlkapások és hatalmaskodások is fel voltak sorolva benne, úgyhogy az irat szerzői valamint a körülöttük álló többiek joggal hihették, hogy Promnitz báró a város egészének felfogását és közkívánatát látja majd a jogorvoslatot kérő, kissé dülöngélő sorokban tükröződni; mert az ingerült polgároknak afelől persze pillanatnyilag sem volt kétségük, hogy ők jelentik a város egészét. Majd megkértek egy Coloman vagy Carlman Pohle nevű fuvarost, akiről tudták, hogy még aznap Sorauba készül: vigye már fel az iratot a kastélyba, őkiválóságának Promnitz bárónak. Mire Coloman Pohle azt felelte, hogy: miért ne vinné, hiszen az neki semmibe sem kerül; azzal mutató és középső ujja közé szorította a beadványt, hüvelykujját ugyanis tizenhat éves korában, favágáskor elvesztette volt, és elindult a vásárcsarnokból kifelé. Olyan figyelmetlenül haladt azonban, hogy nem vette észre Cosman Damian Happenrodt von Wenzelsberg helyettes polgármestert, aki fújtatva jött a városházáról, és ugyancsak egy iratot szorongatott a kezében, és ezzel az irattal Coloman Pohlét, amikor az figyelmetlenségében összeütközött vele, kétszer vagy háromszor arcul ütötte. Coloman vagy Carlman Pohle csak nagyon távoli rokonságban állt Blasius Pohléval, és éppoly közömbös kíváncsisággal szemlélte ravatalra tett és próbára tett rokonát egy órával ezelőtt, mint a többiek; most azonban úgy érezte, hogy Happenrodt nem merné mindenki szeme láttára arcul ütni, ha ő, Pohle nem ugyanazt a nevet viselné, mint a gonosztevő. Nagyot köpött, és jól hallhatóan azt mondta, hogy: ezért még számolunk, te bitang; és kiment a vásárcsarnokból, és patkócsattogás hallatszott meg a kerekek zörgése.

Az irat, amelyet Happenrodt a kezében tartott, nem volt egyéb, mint a gubeni szőlősgazdáknak a városi tanácshoz intézett beadványa, amelynek legalázatosabb szerzői tisztelettel kérik a nagyméltóságú címzettet, méltóztassék felülvizsgálni őket hátrányosan érintő és végromlásba taszító, amennyiben a boraik vízi úton való szállítását lehetetlenné tevő döntését, vagy rendelkezését. Happenrodt rájuk rivallt: miféle végromlást emlegetnek Maguk?

Honnan tudják Maguk, hogy ilyen döntés vagy rendelkezés egyáltalán létezik? Ki mondta ezt Maguknak: talán a gödények és a kefekötők és a többi részeges városi szemétnép?

Happenrodt, aki emelkedett gondolkodású, nyugodt és igazságos ember volt, vagy legalábbis ilyennek mutatkozott, most szemlátomást nem tudta kivonni magát az iménti összeütközés hatása alól, és a városi ügyektől független gondok is gyötörték, így aztán többet mondott és főleg hangosabban beszélt a kelleténél. Miért nem hozzám fordultak Maguk, mielőtt megírták volna haszontalan zagyvaságukat? Vagy miért nem a főpolgármester úrhoz, aki a városi rendtartás értelmében minden becsületes polgárnak rendelkezésére áll? Megmondtuk volna maguknak, hogy oktalanság jogsértésről beszélni, amikor jogaik most is, mint mindig, sértetlenek!

Hol itt a jogsértés maguk szerint? Mutassák már meg nekem azt a megsértett jogot! Mi az, hogy a gubeni hajókon többé nem lehet bort szállítani? Ki mondta Maguknak, hogy nem lehet, amikor igenis lehet?! Hol az a borvizsgáló, miért nincs itt a borvizsgáló? Hozzák ide a borvizsgálót és diktálják be a boraikat, és punktum. Mit állnak itt Maguk? Hol vannak azok a nemes nedűvel teli hordók? Miért nem rakodják már fel a hordóikat? Ja, hogy be van fagyva a Neisse? Hát arról ki tehet, hogy be van fagyva a Neisse? Talán a városi tanács tehet róla? Vagy én tehetek róla? Nahát akkor! Menjenek Maguk haza, és imádkozzanak, hogy enyhüljön az idő, és mihelyt megolvad a jég, Maguk rögtön felrakodhatnak, és küldhetik a boraikat, ahová Maguknak tetszik. Meg vannak Maguk ezzel a válasszal elégedve? Kívánnak még valamit? Mire azt felelték a szőlősgazdák, hogy ezzel a válasszal meg vannak elégedve, és csak azt kívánják, hogy e kielégítő választ írásban is kapják meg.

Ezenkívül tudni szeretnék, hogy két nappal ezelőtt miért volt bezárva a vásárcsarnok, holott tegnapelőtt szombatra esett a szüret befejezésétől számított tizenkettedik nap, amikor a gubeni borok összeírására minden áldott ősszel sor kell, hogy kerüljön. És hogy a helyettes polgármester úr miért nevezi haszontalan zagyvaságnak a beadványukat, noha tegnapelőtt a Neisse jegén elküldte őket az anyjuk p...jába; tetszik-e még emlékezni rá?

Mire Cosmas Damian Happenrodt von Wenzelsberg összeszorította száját, résnyire szűkítette szemét: mit akarnak Maguk szőlősgazdák? A boraikat akarják eladni vagy a múltat felhánytorgatni? Hát nem elég Maguknak, ha én, aki a nagyméltóságú városi tanács nevében és felhatalmazásából tárgyalok Magukkal, mindenki füle hallatára szavamat adom?

A szőlősgazdák pedig azt felelték, hogy eszükben sincs felhánytorgatni a múltat, és ha egy olyan úr, mint Happenrodt, a becsületszavát adja, az nekik elegendő és abban ők megbíznak; mire Happenrodt, mint egy kovácsfújtató, kieresztette magából a levegőt, és a kezét nyújtotta feléjük, és a következő pillanatban kézfogásra került volna sor, és a szőlősgazdák vitás ügye talán a legszerencsésebben elintéződött volna, ha ekkor meg nem szólal egy kellemetlen, éles hang:

Happenrodt pedig elsápadt, annyira, hogy ezt még a gyertyafényben is észre lehetett venni, és megkérdezte: ki volt ez?!

Talán nem okozunk meglepetést, ha arról számolunk be, hogy nem jelentkezett senki. A sokaság, amely néhány perce még nagyhangúan követelte jogait, és azt kiabálta, hogy aki egyszer becsapta őket, annak nem fognak hinni soha többé: a sokaság most megszégyenülten és megfélemlítve hallgatott. Stanislaw Dubagk mondogatta később, hogy nem akart adós maradni a válasszal, mert az ugye köztudott, hogy nem kell őt félteni, csak azt várta, hogy előbb a szőlősgazdák mondjanak valamit; mások meg úgy vélekedtek, hogy Happenrodtnak ettől az egy közbekiabálástól még nem kellett volna megharagudnia; tény azonban, hogy pillanatokig csend volt, és e hosszú pillanatok során Happenrodt legalább annyira megharagudott, mint amennyire megrémül. Hátrált néhány lépést, miközben leejtette vagy ledobta a kezében tartott fogalmazványt, majd, mint aki meggondolta magát, egy kicsit előreugrott, és jólismert súlyos lépteinek egyikével rátaposott a zörgő papirosra: Maguk csak ne beszéljenek nekem a Neisse jegéről, Maguk verekedni mentek a Neisse jegére, Maguk zabolátlan söpredék! Maguk írásos választ akarnak, hát jól van; írásos beadványokra harminc napon belül válaszolni kell; hát majd meglátják, milyen választ kapnak Maguk harminc nap múlva, egy perccel sem hamarabb! Azzal fölkapott egy vastag viaszgyertyát, azt, amellyel nemrég Blasius Pohle bal kezét sütögették, és hozzávágta az égő gyertyát a szőlősgazdákhoz, ám ezt olyan ügyetlen mozdulattal tette, hogy a saját szemébe fröccsent a forró viasz, és a szőlősgazdák hiába próbáltak a segítségére sietni, Happenrodt félrelökte őket, és ordítva kitámolygott.

A vásárcsarnokban összegyűlt polgárok ekkor belátták, hogy sem a városi tanács méltányosságára nem számíthatnak, sem pedig arra, hogy a maguk erejéből orvosolhatnák sérelmeiket (azaz, hogy pontosabban fogalmazzunk, az önhatalmú jogorvoslatnak még a puszta gondolatától is irtózat fogta el inkább tehetetlen és félénk, mint békeszerető lelküket), ezért úgy látták jónak, hogy egy magasabb hatalom pártfogását kérjék; minthogy azonban Promnitz bárót, akihez alig másfél órával ezelőtt indult el Coloman vagy Carlman Pohle, semmiképpen sem akarták újabb, az előzővel csaknem azonos tartalmú panaszirattal zaklatni, arra az elhatározásra jutottak, hogy ezt a fogalmazvány, amelyet most már az egész város nevében fognak írni, egyenes a szász választófejedelemhez, illetve a választófejedelem kiskorú lévén, annak kancellárjához, David Peiferhez juttatják el. Emlékezetükben volt még Myrus lelkipásztor biztatása, hogy: legvégső esetben forduljanak a szász uralkodóhoz, és gyámoltalanságukban úgy látták, ez itt a legvégső eset; miután pedig aggályos tanakodásoktól sűrűn félbeszakítva, megfogalmazták Blasius Pohle kínravatalán ezt a második panaszlevelet is, előlépett egy Hans Wahl nevű kereskedő, hogy: neki másnap Meissenbe kell utaznia, elintézni bizonyos ügyeket egy Jacob Wunschwitz nevű kelmefestővel, aki gubeni születésű lévén, bizonyára nem ismeretlen a jelenlevők előtt, és hogy: neki, Hans Wahlnak amúgyis útba kell ejtenie Drezdát, és ha polgártársai megbíznak benne, ő szíves-örömest vállalkozik a levél továbbítására. Hans Wahlt megéljenezték, majd a gyertyacsonkokra pillantottak, és csodálkozva látták, hogy már késő éjszaka van.

Történetünk idején Jacob Wunschwitz harminchét éves volt; eléggé csinos háza volt Meissenben a várkastély alatt, az Elba-parton; a földszinten volt a műhely, ott aludtak a segédek és az inasok, ő pedig az emeleten lakott feleségével és három gyermekével együtt. Mesterségéből, ha nem is gazdagságban, de tűrhető jómódban élhetett; józan gondolkodású, igazságszerető, értelmes ember hírében állt, szava egyre többet számított egyre többek szemében. Társadalmi helyzetéhez képest eléggé művelt is volt, ugyanakkor nem szégyellte, hogy ujjain többszöri kézmosás után is meglátszik a festék, sőt az arcán is ottmarad, hetekig lemoshatatlanul, a ráfröccsent festék egy-egy foltja. Polgári kötelességeit sohasem hanyagolta el, de jobban kedvelte a csendes visszavonultságot a közös ügyek nemritkán fölösleges lármájánál, és a derülten komoly töprengést választotta, ha csak tehette a vigasságok helyett; egyszóval, ha nem is diadalmámorban vagy ragyogásban, de jó egészségben, elégedetten és boldogan élt szerettei mellett, és messzenéző tervei voltak, ahogyan az egy ereje teljében levő, tekintélyes polgárhoz illik; ha pedig magányos pillanatainak egyike során egy angyal vagy egy daimón figyelmezteti, hogy két nappal ezelőtt, a Mindenszentek utáni második szombaton élete utolsó születésnapját ünnepelte, csak azért nem csodálkozott volna mértéken felül, mert a régi bölcsektől azt tanulta, hogy semmi sem lehetetlen, és hogy minden órának minden percében készen kell állni a halálra.

Nem akarjuk eltitkolni a kegyes olvasó előtt, hogy mielőtt beléptetnénk Jacob Wunschwitzot saját igaz történetébe, magunk is hosszasan gondolkodtunk rajta: melyik pillanatban dől el, hogy valaki szereplője lesz egy történetnek, és hogy az, ami történik vagy történt, mitől lesz visszamenőleg is az ő személyéhez köthető? Korszakunk pusztulásba sodródó vagy globálisan szervezett vidékein végigtekintve, összeomlott vagy még meg sem szilárdult szörnyállamok láttán újra meg újra megkérdezzük: melyik pillanatban találkoznak a régóta működő hatóerők a hirtelen felvillanó személynevekkel? Ha véletlen a történések és a szereplők találkozása, miért borítja sűrű homályba a más irányba mutató lehetőségeket, miután lehetetlenné tette őket; ha pedig elkerülhetetlen, akkor miért mindig csak utólag bizonyul annak? Azokban a percekben, amikor a gubeni vásárcsarnokban összegyűlt polgárok rábízták a szász választófejedelem kancellárjához intézett beadványukat a Meissenbe készülő Hans Sahlra, majd mindannyian sietve hazatértek, mert nem akarták megvárni, hogy éjfelet üssön a toronyóra, és meghallják a városháza körül felhangzó súlyos lépteket, vagy éppenséggel meg kelljen pillantaniuk azt a pár csizmát, amelyet egy réges-régi háborúban erőszakkal vett el egy csizmadiától egy Fekete Pál nevű magyar katona, és a csizmadia megátkozta Fekete Pált, hogy soha meg ne álljon a csizmában a lába, de Fekete Pál csak nevetett, és egészen addig nevetett, amíg a poltavai csatában, ahol Fekete Pál a lengyel király seregében harcolt az oroszok ellen, leszakította mindkét lábát egy ágyúgolyó, és akkor meghalt Fekete Pál, de visszajöttek a csizmás lábai, és hónapokig rémítgették a várost, mielőtt, ki tudja, merre, továbbmasíroztak volna, és azóta eltelt kis híján harminc év; de most, kis híján harminc év múlva, Fekete Pál csizmái visszajöttek, és minden éjszaka járkálnak a gubeni városháza körül: ezekben a percekben Jacob Wunschwitz gyertyafény mellett üldögélt meisseni házának emeletén, és miután átszámolta október havi bevételeit és kiadásait, megállapította, hogy elfogadható haszonra tett szert, hálát adott a Gondviselésnek, majd egy Ariadnéról szóló tudós könyvet kezdett olvasni; és amikor a Dionysos párducáról szóló mélyértelmű fejezethez ért, amely szerint Ariadné, vagyis a magára hagyott Szépség hiába próbálja megszelidíteni a megpillantásakor zabolátlanná váló vadállati Mámort, mert a Szépség szavakba nem foglalható lényege úgysem hozható elő a labirintusból: akkor felpillantott a könyvből, hosszan pihentette szemét alvó felesége és gyermekei arcán, és nem tudván, hogy a kényszerű Véletlenség (ha úgy tetszik, Hans Wahl meglepetésszerű látogatása) olyan események középpontjába fogja őt sodorni, amelyeknek visszamenőleg is az ő mérsékelt, józan igazságszeretete ad majd végleges körvonalat: becsukta könyvét, levette ruháit, elfújta gyertyáját és nyugovóra tért.

Kevés perccel később, sok mérfölddel messzebb tért nyugovóra Hans Wahl, akinek nemcsak a belső városban volt háztulajdona, hanem volt egy kis háza a Mückenberg lábánál is, és akit a polgárság ügyével rokonszenvező kapuőrök a kései óra ellenére kiengedtek a Crosseni-kapun a szőlősgazdákkal együtt, ezért az éjszaka hátralevő részét ebben a kis házban töltötte, ahol már készen állt úti holmija; így hát a hideget verejtékező polgárok, akik nem annyira Fekete Pál csizmájától ijedtek meg, mint inkább a saját merészségüktől, és akik mindenképpen vissza kívánták venni Hans Wahltól ezt a legutolsó beadványt, amelyben követelték a szabad polgármester-választás jogát is, és hogy a városi tanácsot is évenként újra kelljen választani: mire megmagyarázták a reggeli kapuőröknek, hogy miért kell kapunyitás előtt kijutniuk, és mire lélekszakadva odarohantak Hans Wahl mückenbergi házacskájához, addigra Hans Wahl, mint a szomszédoktól hallották, már több, mint egy órája felnyergelte lovát, és elindult. Amilyen gyorsan csak tudtak, utána szalajtottak egy lovas küldöncöt a drezdai országúton, hogy kérje vissza Wahltól a szász választófejedelem kancellárjához intézett, reggeli józan eszükkel veszélyesnek ítélt beadványt; csakhogy éjszaka megenyhült az idő, havas eső esett, majd hajnalban vastagon és keményen ráfagyott az útra, ezért a lovas küldönc csak üggyel-bajjal tudott haladni; de még ha vágtatott volna, akkor sem érhette volna utól Wahlt a drezdai országúton, mert a havas eső láttán Wahl meggondolta magát, és a könnyebben járható meisseni országutat választotta. Amikor pedig a küldönc összesározott ruhában, sántító lovát kötőféken vezetve, dolga végezetlenül visszaérkezett, a polgárok riadalma csüggedéssé mélyült; arra gondoltak, hogy szelet vetettek, vihart aratnak, és hogy felhajították a követ, mármost a saját fejükre fog visszahullani. Annyiban pedig meg is volt az okuk a csüggedésre, hogy reggel kiderült: a gubeni hajókat ismeretlen tettesek megrongálták az éjszaka, helyrehozataluk, ha egyáltalán lehetséges, legalább ádvent harmadik hetéig el fog húzódni, úgyhogy ebben az évben Guben városából semmit sem lehet már felhajózni a Neissén, sem bort, sem búzát, sem egyebet. És nemcsak éles gyanusítgatások röppentek fel, hanem tudvalevő és bizonyítható is volt, hogy a polgárok az éjjeliőr többszöri felszólítására sem voltak hajlandók otthonaikba térni, és hogy a Crosseni-kapu nyitva állt az éjszaka. A városi tanács megbüntette és elkergette a kapuőröket, majd kibocsátott egy hirdetményt az alábbi tartalommal: a városban szervezett zavargás jelei mutatkoznak, ezért a városházán a közmeghallgatás újabb intézkedésig szünetel; a nyugalom fenntartásáról a városi tanács a polgárok költségén gondoskodik; kocsmában asztalokat összetolni, utcán csoportosulni, beszélgetni tilos; magánházaknál tartandó vendégségeket, lakomákat, negyvennyolc órával előtte be kell jelentkezni; aki pedig a város ügyeiben bármiféle felsőbb instanciához beadványt vagy kérelmet intéz, az a béke megrontójaként és árulóként elveszíti polgári jogaival együtt minden vagyonát. Ágrólszakadt suhancok, akik gyűlölték a polgárokat és kinézték a szájukból a falatot, most vadonatúj posztóruhába bújnak, szép fekete sisakot kapnak a fejükre, sült ökörhúst ebédelnek meleg lepénnyel; és hogy vasnyársaikat előretartva, négyesével vagy hatosával cirkálnak, elfoglalják az utca teljes szélességét, úgyhogy aki szembejön velük és nem tud idejében behúzódni egy kapumélyedésbe, annak meg kell fordulnia, és okosan teszi, ha szedi a lábát, miközben gúnyos röhögés hallatszik a háta mögött; amikor pedig Blasius Pohlét újabb tényvizsgálati megtekintés végett beszállították a most már gondosan őrzött vásárcsarnokba, a ráfagyott ónos esőtől olyan egyöntetűen csillogó páncél borította egész testét, hogy nem lehetett megállapítani, mutatkozik-e bőrfelületén tapintható testmeleg, és hogy csak elzsibbadt a hidegtől, vagy meg is van merevedve; igaz, hogy a kezén levő égési sebnek némi szaga volt már, ez a szag azonban éppúgy lehetett az életnek, mint a halálnak a jele.

Időközben Hans Wahl szerencsésen megérkezett Meissenbe, és miután eltréfálkozott a Wunschwitz-gyerekekkel, akik közül a legkisebb még csak ötesztendős volt, majd egy pohár meleg, fűszeres bor mellett hangot adott azon aggodalmának, hogy a háború egyre kevésbé látszik elkerülhetőnek, minden oldalon súlyosbodik a türelmetlenség, és hogy mind az Unió, mind a Liga fejedelmei évről évre több katonát állítanak fegyverbe, de sajnos a keresztény világon kívüli hatalmak, elsősorban a törökök és a tatárok beavatkozásától is félni kell: egyszerre csak megkérdezte Jacob Wunschwitztól, vajon nem gondolt-e még arra, hogy eladja gubeni házát, amelyet fiatalkorában, amikor elvándorolt Gubenből, a Wahl-családnak adott bérbe? Tudniillik most Guben városában sem egészen úgy mennek a dolgok, ahogyan kellene, de ő, Hans Wahl tisztességes vételárat kínál. Mire Jacob Wunschwitz egy kicsit elcsodálkozott, és azt felelte, hogy: készületlenül éri az ajánlat, ezért Hans Wahl ne kívánja, hogy azonnal igent vagy nemet mondjon, és hogy: ő már nagyon régen elvándorolt Gubenből, csaknem húsz éve, de épp az utóbbi hónapokban többször is gondolt rá, hogy valamikor majd visszaköltözne, mert ő itt Meissenben kikísérletezett néhány festési eljárást, amelyekkel a gubeni kendők, terítők és függönyök értékét nem kevéssé növelni lehetne, és ezáltal nemcsak ő, Jacob Wunschwitz gazdagodna meg, hanem a gubeni takácsok is nyereségre tennének szert, és hogy: különben sem szeretné elszakítani a szülővárosához fűződő szálakat, és hogy: a Kutya utcai ház bérleti díja, bár nem játszik nagy szerepet az ő megélhetésében, mégis jól jön neki, és a szűkebb hónapokban vigasztaló gondolat, hogy erre a kisebb jövedelemre biztosan számítani lehet, egyszóval, hogy: neki a jelenlegi állapot tökéletesen megfelel. Mire Hans Wahl azt felelte, hogy: ezt ő meg tudja érteni, és távol álljon tőle, hogy feltételeket szabjon, de szeretné, ha Jacob Wunschwitz is megértené őt, és ő azért jött ide Meissenbe, hogy beváltson bizonyos kötvényeket és adósleveleket, amelyek révén jelentősebb összeghez fog jutni, úgyhogy a vételárat, amennyiben egyezségre jutnának, ő még ma vagy holnap kifizetné, legkésőbb holnapután, és hogy: tovább nem is akar ittmaradni, mer megígérte polgártársainak, hogy egy beadványukat, amelynek tartalmát és előzményeit majd inkább vacsora közben fogja elmesélni, továbbítja a szász választófejedelemhez, ezért nagy kerülővel Drezda felé kell hazamennie, pedig ha tudta volna, hogy az Elba nincs befagyva, és hogy járnak rajta a hajók, akkor mégiscsak Drezdába ment volna először, és hajóval érkezett volna Meissenbe, és hogy: egy szó mint száz, ő szívesen kifizetné a Kutya utcai házért a vételárat, viszont a jövőben a bérleti díjat nem fizetné szívesen.

„Mit okoskodsz, Jacob; mondd meg neki, hogy eladod a házadat; minek neked az a Kutya utcai ház, amikor húsz éve feléje se néztél; szaladj a konyhába Karolina Veronika, nézd meg, hogy felforrt-e már a lencseleves; Hans Wahl úr bizonyára kínál annyit, amennyiből megvehetnénk a Páva utcai festőműhelyt, amely azóta üresen áll, hogy az öreg Buckel beugrott a leánya után a kútba, és akkor két műhelyünk lenne, mint a nagy Jankóknak, úgyhogy a templomban egészen előre ülhetnénk, a második vagy a harmadik sorba; kedves Walter, légy szíves, vigyél egy nyaláb szalmát a kiskacsáknak, nehogy megfázzanak!"

Mire Jacob Wunschwitz, miközben kisebbik fia, Sigismund vesszőparipáján körbelovagolta őket és élethűen fel-felnyerített, azt felelte, hogy: Hans Wahl ajánlatát mindenesetre megfontolandónak tartja, de a beadványt biztosan nem a fejedelemhez kell továbbítani, lévén II. Keresztély egyelőre kiskorú, és ahogy ő azt egy nemesembertől hallotta, nem sok érdeklődést mutat az államügyek iránt; inkább talán a kancellárnak szól az a beadvány, vagy, ami még valószínűbb, a fejedelem gyámjának, a weimari hercegnek, aki bölcs és igazságszerető ember, és a gubeniek panaszainak (amelyekről ő, Jacob Wunschwitz másoktól is hallott már egyet-mást) kellő körültekintéssel utána fog járni. No és mennyit fizetne Hans Wahl azért a Kutya utcai házért?

Hans Wahl megnyalta a szája szélét, gondolkodott egy kicsit, miközben ránézett a játszadozó Sigismundra és Wunschwitz feleségére, Bettinára, aki mozsárban cukrot tört, és vigyázott, hogy a legapróbb szemcse se vesszen kárba, és akinek, noha sok házimunkát végzett, egészen tiszták voltak a körmei; majd pedig mondott egy összeget, amelyből némi hozzápótlással tényleg meg lehetett volna venni a szerencsétlen Buckel festőműhelyét. Mire Jacob Wunschwitz összeráncolta homlokát: ahhoz, hogy pontosan fel tudja becsülni, mennyit ér a Kutya utca ház, előbb látnia kellene; egy ilyen adásvétel mindenképp megér annyit, hogy elutazzék szülővárosába, amely tudomása szerint mindössze tizenhat mérföldnyire van Meissentől; de még ah útba ejtenék is Drezdát, ahová ő szívesen elkíséri Hans Wahlt, ha annak ott van dolga, akkor is három nap alatt meg lehet járni az utat; ős is körülnézne Drezdában, mielőtt bizonyos dolgokat megérdeklődne a gubeni kelmefestőktől és takácsoktól.

E szavak hallatára Hans Wahl arcán a riadtságnak egy önkéntelen vonása jelent meg, ami annál is furcsább volt, mert amikor alig egy órával ezelőtt megérkezett, Jacob Wunschwitz láttán valósággal visszahőkölt a rémülettől, és percekig nem tudott erőt venni magán; most Wunschwitz elérkezettnek látta az időt, hogy megkérdezze, mi az oka e furcsa lelkiállapotnak; megbántotta Hans Wahlt, vagy akarata ellenére megijesztette valamivel? Intett az asszonynak és a fiúcskának, hogy menjenek ki a szobából, Hans Wahl pedig felsóhajtott, és a következőket mondta:

„Kedves uram, félelmetes dolog történt velem az éjjel, csak eddig nem vitt rá a lélek, hogy szóba hozzam előtted. Könnyelműségből vagy inkább türelmetlenségből úgy számítottam, hogy a Gubentől Meissenig tartó tizenhat német mérföldet jó lovammal két nap alatt is meg tudom tenni, ezért ahelyett, hogy megpihentem volna Frankfurtban, továbbindultam azzal a szándékkal, hogy majd Wenzelsbergben éjszakázom. De mivel egyre nagyobb lett a sár, és a lovat sem akartam agyonhajszolni, késő éjszaka volt már, mire elértem a wenzelsbergi erdőt. És az erdő szélén, képzeld, uram, kilépett elém az útra három férfi; nem szóltak egy szót sem, de leszállítottak a lovamról, és egy tisztásra vezettek, ahol tekézni kezdtek a keményre fagyott földön, nekem pedig a bábukat kellett állítgatnom. És ahogy ezek hárman tekéznek, hirtelen jön egy negyedik férfi, és ez a férfi - szakadjon rám a mennyezet, ha nem az igazat mondom! - a hóna alatt hordta a levágott fejét, és odagurította a fejét, és mind a kilenc bábut ledöntötte. De még ez mind semmi, kedves uram: mert mit kell most látnom, hogy átlépem házad küszöbét? Ugyanaz a ruha van rajtad, amit a lefejezett férfi viselt, és most veszem csak észre, hogy az arcvonásaid is megegyeznek a felém gurított fej vonásaival, világosan emlékszem rájuk, megfigyeltem őket a holdfényben! Ezért azt ajánlom, kedves uram: ha egy kicsit fontosnak tartod az efféle csodajeleket, akkor most egy darabig ne akarj útrakelni, maradj inkább itthon!"

Wunschwitz, aki nem hitt a babonákban és nem törődött az előjelekkel, mosolyogva jegyezte meg, hogy: nemigen lehetett az erdőben keményre fagyva a föld, ha az úton nagy volt a sár, és hogy: ő látni véli Hans Wahl riadalmának nagyon egyszerű okait; ezek pedig, mint Wahl maga mondta, könnyelműség és türelmetlenség. Fiatalabb korában ő is minél hamarabb nyélbe szerette volna ütni megállapodásait, és helyénvalónak tartja, ha Hans Wahl minél hamarabb meg akarja kapni a Kutya utcai házat, csakhogy mindennek megvan a maga ideje. A levágott fejű férfit meg a többi rémséget pedig akkor álmodhatta, amikor elbóbiskolt a lován; mert azt nehéz volna elképzelni, hogy Hans Wahl ezt az egész históriát az ő szórakoztatására találta ki.

„Hogy álmodtam volna? Olyan hasgörcs jött rám, kedves uram, hogy még akkor is ott kuporogtam az erdő szélén, amikor megszólalt a kakas, még most is teljesen beteg a gyomrom!" - Azzal felállt, és a szűk nadrágban látszott, hogy remeg a lába szára, és kérdő arccal hátrált az ajtó felé, Wunschwitz pedig mosolyogva mutatta neki, hogy jobbra.

Jacob Wunschwitz meg volt róla győződve, hogy az események rendjét a világ rendjének önmagunkban való folyamatos újjáépítése tartja össze, és e meggyőződése Drezdában sem ingott meg, ahová az imént elmondott közjáték után három nappal érkezett meg Hans Wahl társaságában, fárasztó utat hagyva maguk mögött, mivel az idő hirtelen tavasziasra fordult, langyos eső esett, és most már igazán nagy sár volt az úton; amikor pedig utolértek egy hajót, amelyet finckenwerderi fuvarosok vontattak hat lóval és végtelen fáradsággal az Elbán fölfelé, úgyhogy örömmel fogadták Hans Wahl ajánlatát, amelynek értelmében az ő két lovuk segédkezik a vontatásban, ők pedig felszállhatnak a hajóra, és a hajón töltötték, ha nem is meleg, de száraz és biztonságos helyen az éjszakát: akkor azonban Wunschwitz nem tudott elaludni, mert szegény feleségére gondolt, aki vagy női szeszélytől vagy baljós előérzettől ingerelve, nem fojtotta vissza könnyeit, és csak attól nyugodott meg valamennyire, hogy Wunschwitz biztosította őt: igen hamar, legkésőbb egy héten belül hazatér, és azonkívül, hogy előnyös üzleteket köt majd, eladja jó pénzért a Kutya utcai házat is, és ő még emlékszik rá, hogy a szőlőhegyek oldalában vastartalmú, gömbölyű kövek vannak, amelyekről a babonás nép még most is azt hiszi, hogy ártatlanul kivégzett emberek vérének és homoknak vegyülete, és ebből kitűnő piros festéket lehet készíteni, de majd még ajándékokat is hoz a gyerekeknek, Heinrichnek, Karolina Veronikának és a kicsi Sigismundnak; ekkor azonban, legnagyobb meglepetésére, megpillantotta Sigismundot, Sigismund kezében pedig a saját fejét, és hogy Sigismund nagy lendülettel elgurítja a fejet, majd vidáman ugrándozik és tapsikol; hosszan gondolkodott rajta, miképpen láthatja saját fejét, miféle szemekkel; ekkor Hans Wahl felébresztette, mert már világosodott, és már közel jártak Drezdához.

A választófejedelmi udvarban megkérdezték tőlük, mi járatban vannak, majd egy szobába vezették őket, ahová nemsokára belépett egy ember, aki az ajtónállók szokásos ruháját viselte, de olyan vizes volt, mintha előzőleg ruhástul fürdött volna vagy átúszta volna az Elbát; és miközben kérdéseket intézett a jövevényekhez, olyan szemekkel nézett rájuk, mintha ezeket a szemeket sohasem akarná vagy tudná lehunyni, majd kiment, és olyan hangosan, hogy behallatszott, azt mondta, „ideúszott az Elbán a tengerből a cethal, de nem Jónást köpte ki, hanem Jákobot, aki viszont nem a létráját hozza, hanem Pál apostolnak a Rómabeliekhez írt levelét"; és e szellemdús kijelentés után belépett egy harmadik ember, ő is kikérdezte Wunschwitzot, különösen arra volt kíváncsi: miért jönnek Meissenből, ha Gubenből hozzák a levelet, és hogy mi van ebben a levélben, és hogy miért a kancellárnak címezték a levelet, amikor valóban a kancellár fogja olvasni, viszont a szabad városokat érintő ügyekben szükséges a kiskorú fejedelem gyámjának, a weimari hercegnek ellenjegyzése, márpedig a weimari herceg jó néven veszi, ha az ilyen természetű iratokat ő olvashatja először, és biztosította Wunschwitzot, hogy ne aggódjék, a weimari herceg utána fog járni a város panaszainak, és mindent meg fog tenni azok orvoslása érdekében; és hogy: mit szól hozzá Wunschwitz, milyen szép nagy szekér gördül ott a folyó kanyarulatában (arrafelé, ahol történetünk írásakor, a huszadik század végén a Mária-híd köti össze az innenső és a túlsó városrészeket), és milyen szép sötétbarna vászonnal van letakarva, és milyen szép szál katonák fogják közre minden oldalról? Ezt Maga nem tudhatja, de Magának mégis elmondom: ebben a szekérben egy fontos államfoglyot szállítanak, Nicolaus Crellt, aki valamikor nagyon régen kancellár volt és visszaéléseket követett el. És az egész város arról beszél, hogy Nicolaus Crellt elszállítják az óvár csonka tornyából, hát akkor én miért is ne beszélhetnék róla; de Maga tőlem azt is megtudhatja, hogy fekete kendővel be van kötve Crell szeme, és hogy a szekér kimegy a városból, és a várost körbejárja négyszer vagy ötször, majd visszaviszi Crellt az óvárba, amelynek pincéjében öt és fél évig tartózkodott Crell, amíg megátalkodott volt; aztán, amikor megbánta bűneit, egy szűk udvarra néző, földszinti cellába került, most pedig, amikor nagyjából már meg van javulva, felkerül egy tágas emeleti szobába, ahol igaz, hogy még mindig rács van az ablakokon, de olyan gyönyörű a kilátás, hogy ha azt Maga látná, akkor talán egy kicsit irigyelné is a rabot, aki még nem tudja, hogy ráadásul a vasakat is le fogják róla oldani. Továbbá azt sem tudja, mert ezt Magának elmondom, de neki nem mondhatja el senki, hogy egész idő alatt egy és ugyanazon épületben raboskodott; és ha így folytatja, márpedig tágabb látószögből kell nézni a dolgok összefüggéseit, akkor vagy ennél is magasabbra kerül, vagy egyszerűen ki fog szabadulni; na mit szól hozzá Maga?