Alföld - 47. évf. 9. sz. (1996. szeptember)
Egy szénakazal egész télen csak egyszer ad hangot,
és valamelyik éppen most,
vagy talán egy óltető volt,
az gyakrabban,
és mos itt éppen megroppant egy kicsit,
mint egy törékeny dallam,
közelről nem is lehetne hallani,
és távolról is csak ahogy a drót pereg földközelben,
két műtárgy között,
miközben fülsiketítő trombitaszóval,
szinte mindjárt a fehér esti égbolt mögül,
hull a hó,
vagy az őszi napfény még fékezi a romlást,
még ma délután,
ahogy épp csak érinti a száraz csillogást minden szőlőkarón,
és ami a karókból árnyék,
az feneketlen sötétség,
de a fényes vesszők színeiben még tükröződik,
vagy mégis hideg kazán az ég,
ilyenkor nyáron is,
a föld meg egy másik,
és kongva gurulnak egymás után,
míg össze nem akadnak a nagy salakmezőn,
és akkor csönd lesz a belsejükben,
már amennyire ott csönd lehet,
egyre csak a párátlan sóhaj
s utoljára még a másikból a némaság.