Alföld - 47. évf. 8. sz. (1996. augusztus)
1978/1996
Fonálnapok
a hamufekete pusztán.
Egy fa-
magas gondolat
fényhangot fog: adódik
dalolnivaló még az
emberek túl."
(Paul Celan: Lélekzetkristály
Marno János fordítása)
Megjelenik épp' itt, hol haza
nem találhat
csak a víz, a vízkő (folyópart)
lehetetlen
eszméjének közönye színén...
Jó",
mondja a nincsteremtő,
addig, ameddig ez tart, kísért."
És nincs tekintet, mely észlelné,
hogy egy semmi
szél széltében/hosszában neki
minden csendje
esélyét fölajánlja. Ki is
ál-
dozna többet, fáradtan,
szeretetéért? Ide is, el is -, út.
A város ma fáradt, riadt nyúl
(húgy a nyoma
csak embernek), s ködbe' álmodja
magát, nevét
ismételgeti szívdobogva
pont;
ilyen kín a kőmondat.
Az én" fekete szembogara.
Van, akit a tánc, egy táncosnő
vezet ki/be
önnön holdudvarába... Nemde
nyúzottra vall
ez éjhányta kép idegenje"?
Üdv-
re se képzet, se hódolat...;
imameddő a szomj s jegyese.
Zárt, törött ablakszárnyak (gyerek-
koremlékmű)
a végtelennek tűnő nyelvhű
valóságban.
S most, hogy ne kelljen megindulni,
víz
csöpp se páráll a szemhéj
mögötti ténygödrökből (kubik).
Ezekre a sorokra ébred
majd a folyó,
s rendes éje után gyanakvó
figyelemmel
néz a sötét, távoli ablak-
ü-
vegekre; olvas, szívszaporán,
egy halk hangot keres, mely szabad...
Egy naprög e hajnalnak visszér-
falán..., vagy tűz-
falon egy szó, mit kislány betűz,
a Vágybazár.
Sár, másik arc gondolódik ki,
ok
az oktalanságból. Hiány
jelei, élettűnt tárgyai...
Melyek körülveszik, melyekből
következik
ugyanaz ámulatnak égi"
fényszülöttje...
Valamitől és valamiért
egy-
más lábanyomát szedik
Jákob lajtorjáján... Angyalvész?"
Egy üvegtálban, inog a vér
az Üllői
úti háztetők fölött. Késői
üldözöttje
az éji testtelennek, hajnalt
ér
érkezetlen. S az ég dől,
bíborfénnyel, felfoghatatlan.
Nem, nem ez a fölfoghatatlan.
Marad egy jel,
színmarta kép, mely semmi hittel
hívja vissza
formáit, hogy majd újfent bízni
le-
hessen egy út, ház, bármi
szó alakulásában. Ezt látni.