Szepesi Attila

Önarckép farsan jöttén, farsang múltán

Diák voltam, kerge-nótás

pokolbélű éhenkórász,

akit folyvást görbe csapszék

zugán lelnek ordas esték.

Aki bőszen dosztig kortyol

Bacchus-álmú veresborból.

Máskor bávatag sörissza,

titkon leskel Orpheuszra.

Ősöm vala Merlin, Hermész

meg a sanda Holofernész.

Dudorásztam, kölyök-mágus,

míg a fénylő zodiákus

csillagképeit kitárta:

Androméda, Kígyó, Páva.

Néztem, mit jósol jövőmül,

kit bakómul s jótevőműl.

Lettem volna lelke-kontár,

légy a tejben, bandzsa polgár.

Nyájas ügyvéd, nyüzge doktor,

aki éjjel veszteg horkol.

Görbe csapszék sose várja,

nincs hajnalban rémes álma;

szörny se rontja kedvét, egy se,

vak lidércek asztrálteste.

Voltam farsang harsonása,

víg esztendők krónikása,

aranyásó, zsebben-dús - és

kincse fogytán vándor-kódis.

Kinek útját fény előzi,

örök éhkopp tovaűzi,

angyal várja, ördög hajtja,

ő az Isten kerge majma.

Sandítottam facér nőre,

kék szempárok széptevője,

éjfél nyalka Don Juánja,

ki a győzelmet kívánja.

Hívott aztán erdő mélye,

voltam vadon remetéje,

lépteim körültolongták

éji baglyok, barna gombák.

Ez is lettem, az is voltam:

muzsikus a zenekarban,

aki, mint a háborodott

hárfát cibál, püföl dobot.

Mégse lettem ez se, az se,

arcom immár véglegesre

így változik: latoré is,

polgáré meg kölyöké is.

Görbe fauné, remetéé,

berek-búvó vaksi véné,

aki loppal félrejáró

szelleműző, titoklátó.

Bárki volt is, maszka volt csak,

farsang múltán álca volt csak;

világvégi, kormos estén

csetlik-botlik karcsú mezsgyén.

Köd utána, köd előtte,

úgy ballag a tárt időbe,

léptét árnya igazítja,

tipor tört sárkányfogakra.