Alföld - 47. évf. 7. sz. (1996. július)
Danilo Kis írja, hogy a lehetőségek szédítő örvénylése fölé kell az írónak hajolnia, s az így kialakított holtszög az, ahol az írás kezdetét veheti. Ez jutott eszembe Ivo Andric Híd a Drinán című regényén töprengve, csak az olvasásra áthangszerelve a fenti mondatot: a valóság szédítő örvénylése fölé kell az olvasónak hajolnia, s az így kialakított holtszög az a pont, ahol kezdetét veheti e regény olvasása. Annál is inkább kézenfekvő mindennapi örvénylő valóságunkra hivatkozni Andric mai olvasása közben, mert e művekben nagyon sűrűre szőve bennefoglaltatik mindaz, ami manapság oly szédítően örvénylik körülöttünk. Hogy hogyan van beleszőve mind e mai örvény, ahhoz is Danilo Kis tudja számomra megadni a tömör, de nagyon pontos útbaigazítást, amikor azt mondja, hogy Andric „hang és téboly"-ként éli meg a történelmet. Írói hitvallásának lényege pedig, hogy megzabolázva a csalárd képzeletet (mely a hazugság édestestvére), a történelem eseményeire figyel, s műveiben a történelem káoszával szemben a törvény, a mérték, a rend és a lemondás teremtette értékrendet juttatja érvényre.
A valóság mai örvénylése, e történelmi, társadalmi-politikai káosz közepette a visegrádi híd, a Híd a Drinán „főszereplője" lehet az a holtszög, amelyből a mű mai értelmezése kiindulhat. Megfelelőbb rálátási szöget nem is találhattunk volna, minthogy a változatlanság, a szépség és harmónia megtestesítőjeként csaknem négyszáz év történéseit szövi egybe e regényben. Úgy szövi egybe, ahogy erre mindmáig egyedül az irodalmi művek képesek. Mert nem pusztán a történelem tényeit, a szájhagyomány, a népköltészet, a legendák és mesék tapasztalatait használja fel, hanem ahol mindez kevésnek bizonyul, a teremtő kitalálás ihletét is mozgósítja, hogy elképzelhetővé, átélhetővé és átgondolhatóvá tegye mindazt, ami csaknem négyszáz év leforgása alatt a Kelet és Nyugat metszéspontjában elhelyezkedő város, s általa egy sajátos, eredendően hasadt civilizáció színterén lejátszódott. Mert Andric Visegrádja, elhelyezkedésénél fogva nemcsak önmagát jelenti, hanem két világ, két civilizáció metszéspontjának metaforikus helyét is.
Húsz évvel ezelőtt e regény hídja az idő szüntelen folyása fölött megképzett állandóság kézzelfogható, konkrét bizonyságának tetszett, olyan objektumnak, mely az egybekapcsolásnak és átjárhatóságnak nemcsak jelképe, de valósága is. Ma, amikor e híd a legkonkrétabb valóságban is újra megszakadt, s még látomásként sem merülhet fel, hogy félbeszakadt íveinek törött oldalai fájdalmasan egymás felé törekednének - ma Andric regényének hídja pontosan az, ami önmagán túlmutató jelentésében mindig is volt: a gondolat világának metaforája. Abban az értelemben, ahogy Andric a Beszélgetés Goyával című emlékezetes, önnön írói ars poeticáját is finom áttételességgel megfogalmazó esszéjében határozza meg: „Mert a gondolat világa az egyedüli valóság az okoknak és kísérteteknek ebben a kavargásában, amit valóságos világnak neveznek. S ha nem volna gondolat, az én gondolatom, amely megvalósítja és összetartja a képet, melyet készítek, minden a semmibe zuhanna alá, amiből támadt, nyomorúságosabban a beszáradt, elszíneződött festéknél és az üres vászonnál, ami semmit sem ábrázol."
Mai olvasatunkban a gondolat világának metaforájává absztrahálódott Andric regényének visegrádi hídja, de ez az absztrakció nem légből kapott, merő elvonatkoztatottság, hanem mélyen és alapvetően bennegyökerezik az okoknak és kísérteteknek abban a kavargásában, amit valóságos világnak neveznek. Mert a valóságos világ bámennyire is az, aminek Andric mondja, a gondolat világa egyedül belőle képződhet meg. Minden más - ha a gondolat világának mezében tetszeleg is - vagy vad indulatok szította kényszerképzet, vagy pőre hazugság; így vagy úgy üres konstrukció csupán.
A történelem kutyakomédiája lepleződik le, ha összevetjük e regény mai olvasatát a húsz évvel ezelőttivel. Akkor valahogy nem lehetett érezni, hogy minden állandóság valóságos e világi képződménye, mint amilyen a visegrádi híd is, Andric regényének „főszereplője", csak a gondolat világában számíthat állandóságra. S hiába volt sűrűn beleszőve a regénybe, hogy amit a híd összeköt, milyen bizonytalanul kapcsolódik össze a tényleges valóságban. Mert alatta, mint a Drina örvénylő árja, ott húzódik a káosz, az összekapcsolások rendjének oly elemi erővel ellenszegülő valóságos világ a maga kiismerhetetlenségével, amely csak - átmenetileg - kerül vissza „az öntudatnak abba a sötét hátterébe, amelyben az egyes fajok, vallásfelekezetek és társadalmi kasztok és megsemmisíthetetlen misztikus hitei élnek, s látszólag holtak, mélyre temetve képszülődnek távoli idők nem sejtett változásaira és katasztrófáira, melyek nélkül a népek - úgy látszik - nem lehetnek meg, s különösképpen nem lehet meg ez a vidék."
Húsz évvel ezelőtti olvasatban, megszenvedett tapasztalatok híján nem értettük igazán, mit is jelent Andricnak az a felismerése, hogy „az emberiség igazi története a mesékben lelhető fel, belőlük lehet megsejteni, ha nem is teljesen felfedni a történelem értelmét." Mindennek magyarázatára csak mostanában derült fény. Andricot ugyanis, fél évszázaddal ezelőtt, e regény írásakor ugyanazok a megszenvedett tapasztalatok határozták meg, mint amilyenekre mi csak mostanában tettünk szert: „Nehéz pillanatokban láttam a tudatlan hatalmasok, a „tettek embereinek" egész nyomorúságát - írja ugyancsak a Beszélgetés Goyával című esszéjében -, de az irodalom és tudomány férfiainak tehetetlenségét, gyengeségét és zavarát is. Láttam, hogy gránitnál erősebbnek vélt elvek és rendszerek hogyan omlanak szét, mint a köd, a tömeg közönyös vagy kárörvendő szemében, s láttam az imént még tényleges ködöt, hogyan szilárdul meg s alakul ki ugyanezen szemek előtt gránitnál is keményebb, sérthetetlen és szent elvvé. S mindezek láttán felmerült bennem a kérdés, mi az értelme e változásnak, miféle terv szerint megy végbe, s milyen célhoz vezet. De bármennyire is figyeltem, hallgattam és töprengtem, mindebben semmiféle értelmet, sem tervszerűséget, sem célt nem leltem. Ám egy negatív következtetésre jutottam: a mi egyéni gondolatunk egész erőfeszítésével nem sokat jelent, és semmit sem tehet; s egy másik pozitív következtetéshez: lesni kell a legendák szavára, mert évszázadok kollektív emberi törekvéseinek nyomai, s belőlük, amennyire lehet, megfejteni sorsunk értelmét."
Andric regényének visegrádi hídja a mai olvasó szemében annak a való világban újra meg újra idegenségre és szenvedésre ítéltetett gondolatnak a metaforája, mely összeköti, s a megértés, kölcsönös figyelem és igyekezet révén átjárhatóvá teszi egymás számára a különböző világokat, hagyományokat, kultúrákat, s emberformájú, megélhető realitássá tőszomszédságokat. Mindannak szimbóluma tehát e regénybeli híd, ami valóságunkból oly szorongatóan hiányzik. De jelképe mindannak is, amiről gondolkodni egyedül érdemes. Még akkor is, illetőleg éppen azért, mert „ez a világ az anyagi törvények és az animális élet birodalma, értelmetlen és céltalan, s mindennek befejezése a halál." Ma, amikor a valóságos visegrádi híd semmit sem köt össze semmivel, s a kapcsolatteremtés lehetetlenné válásának jelképerejű romhalmaza, az a regénybeli híd - mindazok számára, akik járatosak a gondolat világában - talán még soha sem volt átjárhatóbb. Mert abban a másik világban nem egyszer az van csak, ami nincs. Minden e világi tapasztalat ellenében és ellenére. A maga szívós idegenségével, elidegeníthetetlenül.
Czeszlaw Milosz szerint minden költészet lényege - mert magának az emberi lét egészének is -: a pusztító átlényegülés. Nem Czeszlaw Miloszról s nem is a költészetről kívánok most írni. Azért kezdtem e hivatkozással, mert hetek óta forgatom e fogalmat a fejemben, sőt egész idegrendszeremet is keresztül-kasul átjárja. Pusztító átlényegülés. Pusztító átlényegülés. Vándorol benne e fogalom, mint valami lappangó alattomos betegség. Vagy inkább álnok lázhoz hasonlíthatnám, mely időről időre birtokába veszi a testet, aztán hirtelen teljesen alábbhagy, majd mikor már lassacskán meg is feledkeznél róla, újra feltör, s hatalmába keríti egész valód.
Az általunk megélt idő, a vele járó tapasztalatok képezik e fogalomnak a közegét. Azt hiszem, pontos a többes szám, különbség csak abban mutatkozhat, hogy egyesekben sűrűbben tudatosodik e felismerés, másokban ritkábban. Alig hiszem azonban, hogy létezik ember, aki úgy élné végig az életét, hogy legalább átsuhanó sejtelemként meg ne érintené. Mindannyiunk élete erről a pusztító átlényegülésről szól.
Mindig is azok az emberi sorsok ragadtak meg a legjobban, amelyek valahogy idő előtt hívták elő önmagukból ezt a pusztító átlényegülést. Ez az, ami igazán meg tud rendíteni. Mert az ember - ha fiatalon meg nem hal - ezt az utat kénytelen bejárni. S ezt, nem is érezhetjük természetesnek, elfogadhatatlansága ellenére sem áll módunkban változtatni rajta. Az öregkorral járó testi-szellemi leépülés megrendítő, de csak bizonyos pillanatokban, amikor olyan szögből látunk rá, amely képes felvillantani azt a teljességet, mely már jóvátehetetlenül a múlté. De mi is a teljesség lényege?
A teljesség-élménynek is millió változata van. Ahány sors, annyi ábránd, illúzió, álom, élmény és képzelgés fogamzik meg a teljességről. Egyik lehetséges változatát próbálom meg most leírni Darvasi László Stammer úr Sao Paolóban című novellája segítségével, mely a pécsi Jelenkor című folyóirat 1995 májusi számában látott napvilágot. Beismerem, önző módon kisajátítom most e novella cselekményét, mert olyan szituációt jelenít meg, mely engem mélységesen foglalkoztat. Nevezetesen azt, amikor nagyon is evilági, tehát felemás és kissé groteszk módon, de mégiscsak csoda történik. Az a bizonyos pusztító átlényegülés ugyanis - átmenetileg - önmaga ellentétébe fordul át.
Darvasi László novellája egy idős házaspár sivár mindennapjainak leírásával indul. Egy ütött-kopott, lepusztult házban tengetik életüket, érdeklődésük, tevés-vevéseik mind-mind az öregkori beszűkültségről tanúskodnak. Az emberi élet utolsó szakasza ez, mely közel van a pusztító átlényegülés végállomásához: a halálhoz. Új lakók költöznek a házba, akiknek újszülött csecsemőjük van. Az öreg házaspár heteken át hallgatja az újszülött sűrűn feltörő sírását. Egy idő után azonban a sírás abbamarad. Ez feltűnik az öregeknek, találgatják, mi történhetett. Váratlanul összefutnak a lépcsőházban az újdonsült apával, aki kérdésükre a maga fiatal, nyegle stílusában, az öregeket megrendítő fekete humorral azt találja válaszolni, hogy a csecsemő meghalt, majd távozóban hozzáteszi, hogy, persze, csak viccelt.
Ez az esemény, amely az öregek életének mindennapi megszokott rendjét felborítja. Az öregembern (nyugalmazott tanár) pálinkát kér és feketét, méghozzá zsolnaiban tálalva. Majd előveszi a nemzetközi telefonkönyvet és feltárcsáz egy számot Sao Paolóban. S mivel történetesen tud portugálul, a sziesztájában megzavart hölgynél, aki felveszi a telefont, Stammer úr felől érdeklődik. Stammer úr felől, aki föltehetően soha nem is tartozott ismerősei közé. Rokonaként lehetne legközelebbről meghatározni ezt a Stammer urat. A különbség annyi, hogy itt, e novellában nem várnak rá, hanem úgymond tevőlegesen kitalálják: odatelefonálnak neki.
Mi ez? Aggkori elhülyülés következtében telefonbetyárkodni kezd ez a novellabeli öregember? Dehogyis. Segítség nincs, tudja jól. Segítséget tehát nem kérhet. Megteszi, ami egyedül megtehető: összeköttetésbe lép egy téves, pontosabban: esetleges számmal. Stammer úr nem létezik, felhívni a világ másik végén egy ismeretlen valakit, s Stammer urat keresni - végtelen egyszerűséggel és megfellebezhetetlenséggel érzékelteti: nincs hova odaszólni, nincs kivel összeköttetést teremteni. De ez a gesztus mégiscsak azt jelenti, hogy valahova, akárhova oda kell olykor szólnunk, s le kell játszanunk az összeköttetésbe lépés illúzióját. Túlmagyarázom. Egyszerűbb ez. Az is jelenthet valamit, ha valahol felberreg egy telefonkészülék, mert én tárcsáztam a számát. Amit mondhatnék, úgyis közölhetetlen. Amit mondhatnék, nem mondhatom el senkinek.
Nagyon szeretem képzeletben felidézni ennek az izgatott tárcsázásnak a kattogását, még inkább azt a csöngést, amely a messzi-messzi Sao Paoló-i telefonkészülékből berreg fel, mely oly valószerűtlenül távol van e közép-európai katlantól, mely itt leledzik a balkáni lőporoshordó tőszomszédságában, ahol a kínhalál, fagyhalál, éhhalál, nem is beszélve a különböző fegyverek általi halálok sokaságáról, úgy beletartozik az élet mindennapjaiba, mint másutt a napok vagy évszakok váltakozása. Oly megszakíthatatlannak látszó „természetességgel" és monotóniával, s oly megváltoztathatatlanul, mint maga a halál.
E telefoncsengés épp olyan, mintha magával a Jóistennel kerülnénk személyes összeköttetésbe. Átmeneti érvénnyel ugyan, de mégiscsak azzal a csodával ajándékozza meg az embert, hogy felül lehet emelkedni minden evilági zűrön, nyavalyán és átejtésen. Nyitható innen út - ha egyetlen, messzi távolban felbúgó telefoncsengés erejéig is csupán -, mely jelzi, ha a vonal túlsó végén nem is értik, halvány fogalmuk sincs róla - jelzi, hogy felette vagyunk e pillanatban s pillanatnyi érvénnyel, de most és itt felette vagyunk minden evilági nyomornak és megalázottságnak. Ha pillanatnyi érvénnyel is, de a pusztító átlényegülés, életünk, sorsunk visszafordíthatatlan iránya, ez az örökös lejtő mégiscsak lehet olyan kilátó, mely megadja a felülnézet távlatát.
A másik Európa, a szegény rokonok Európájának írói tanítanak gondolkodni a formáról: Czeslaw Milosz, Milan Kundera, Mészöly Miklós, Danilo Kis, Eszterházy Péter, Witold Gombrowicz, hogy csak néhányat említsek ezúttal nagy mestereim közül. Valamennyiüknél alapvető kérdés a nagybetűs forma. Ne gondoljon most senki a műforma problematikájára, mert az csak következmény. Életformákról, gondolkodásformákról, ön- és helyzetismeretei formákról van szó, amelyek a szegény rokonok Európájában oly tünékenyek, gyökértelenek és hagyománytalanok, hogy már-már megfoghatatlanok, másfelől viszont olyan masszívak, hogy ne mondjam: drabálisak, hogy a képlékenységet igénylő emberformájú létezés- és gondolkodásmód számára teljesen hasznavehetetlenek.
Töprengéseim kiindulópontja egy fontos részlet Gombrowicz Testamentum című kötetéből: „Lengyel voltam, Lengyelországban éltem. Mi Lengyelország? Egy ország Kelet és Nyugat között, ahol Európa már kezd kimerülni, átmeneti ország, ahol Kelet és Nyugat kölcsönösen gyengíti egymást. Tehát a gyengítet forma országa... Hogy mennyire elgondolkodtató számunkra mindez, akik itt élünk a szétrombolt egykori Jugoszlávia területén, talán csak akkor válik igazán mélyértelművé, ha hozzáolvassuk a következő részletet is: „Egyik nagy európai kulturális folyamat sem járta át igazán Lengyelországot, sem a reneszánsz, sem a vallásháborúk, sem a francia forradalom, sem az ipari forradalom, idáig csak gyér visszhangok hallatszottak el. Az eszázadi orosz forradalmat sem élték át, Lengyelországnak már csak a következményei jutottak, készen kapta (kényszerből). A katolicizmus? Igaz, az ország Róma vonzáskörébe tartozik, de a lengyel katolicizmus passzív, kimerül a katekizmus pontos betartásában, soha sem jelentett ez alkotó együttműködést az egyházzal. Így hát ezen a minden szél előtt nyitott síkságon már régóta zajlott a Forma nagy Kompromittációja és Degradálódása. Szétfolyt, szétkenődött... A formátlanság érzésétől gyötrődtek a lengyelek, ugyanakkor ez valami különös szabadsággal töltötte el őket, lengyelség-imádatuk forrásánál ez is ott volt."
Mindezek fényében lesz talán csak igazán átlátható, mennyire ugyanez volt jellemző a volt Jugoszláviára, csak többszörösen. A vallási különbségek, a kulturális hagyományok s történelmi örökség közötti különbségek évszázadokon át a minden pillanatban kirobbanni kész vallásháborúk színterévé tették e térséget. Már Jugoszlávia megalakítása is az eleven abszurdum megtestesülése volt, ha számbavesszük, hogy milyen méretű volt többszörösen is mindaz, amiről Gombrowicz ír Lengyelországra vonatkozóan. Adva volt egy térség, ahol a gyöngített formák voltak jelen, ha beszélhetünk egyáltalán formákról, nem csak azok csíráiról. A formák kialakulásának itt nem volt kifutási idejük. Ezek történelmi tények. Jugoszlávia megteremtése az éppen csak csírázó és nagyon is különböző, összeilleszthetetlen formáknak adott keretet. Ez a keret csak ilyen vagy olyan diktatúra szorításában tudott abronccsá válni, miközben a mélyben egymással küzdöttek az összeilleszthetetlen, s csak saját érvényesítésükre „érett" formák.
Ha Lengyelország, Magyarország, Csehország Komp-ország volt, mely Kelet és Nyugat között sodródott ide-oda, hol itt, hol ott futva zátonyra, akkor Jugoszlávia a komp-országrészek között csapódott ide-oda, a nyugati partokat csak egy nagyon rövid időszakban volt alkalma érinteni egyáltalán. Nem is annyira önszántából, hanem a kedvező nagypolitikai körülményeknek köszönhetően. ez a rövid találkozás azonban csak a kivételesen nyitott elmék egy kis csoportját tette képessé egyfelől az egyes országrészek más-más formái, másfelől a Nyugat formája iránti nyitottságra. Mégis voltak ilyenek. „Költői" túlzás, hogy csak Danilo Kisre érvényes, mert az ország legjobb elméire is érvényes volt, a lényeg azonban abszolút pontos Esterházy megfogalmazásában, hogy ti. a néhai Jugoszlávia Danilo Kis országa volt, „Ő maga valójában vélhetően az egyetlen jugoszláv, benne csúcsosodott ki az a képtelen ötlet, ami Jugoszlávia, ő volt erre szinte az egyetlen egzisztencia bizonyíték, arra, hogy a különböző népek nemcsak gyilkolni képesek egymást, hanem gazdagítani is. Ez a gazdagság volt Danilo Kis."
Gombrovicz a második világháborút megelőző időszakra vonatkozóan írja: „Azokban a háború előtti időkben valami furcsa dolog kezdett történni az emberekkel. A háború a formák konfliktusaként is felfogható. Láttam, és nem akartam hinni a szememnek, ahogy a háborúra készülő Európa - különösen középső és keleti része - belépett a démonikus formai mobilizáció időszakába. A hitleristák, a kommunisták ijesztő, fanatikus ábrázatot fabrikáltak maguknak, a hitek, rajongások, eszmények fabrikálása felért az ágyúk és bombák fabrikálásával. A vak engedelmesség és a vak hit már nemcsak a kaszárnyákban volt kötelező. Mesterséges állapotokat hoztak létre mesterségesen, és mindent, mindenekelőtt magát a valóságot az erőgyűjtésnek kellett alárendelni. Mi ez? Rikító ostobaságok, cinikus hazugságok, magától értetődő elemi dolgok eszelős kiforgatása, mint egy rossz álom... Éktelen iszonyat."
E részlet nagyon pontosan felidézi a délszláv háborúra való készülődés éveit, azzal hogy a hazug eszmények fabrikálása nemcsak felért az ágyúk és bombák fabrikálásával, hanem teljes intenzitással folyt vele egyidejűleg, s maga a háború még iszonyatosabb volt, mint a rá való készülődés, mert folyamatos uszítás nélkül - úgy tűnik - nem lett volna folytatható. Minthogy minden emberi komponenst nélkülöző, velejéig hazug formák érvényesítését tűzte zászlajára. Az ország eleve gyengített formái, melyeket a kommunizmus „verbális uniformizmusa" tartott együtt a második világháborút követő évtizedekben, a kommunizmus bukását követően egy velejéig hazug formaeszme elburjánzása folytán lett a különböző etnoanarchizmusok egymást nem tűrő formáinak háborújává. Ez a háború az addig is csak csírájukban meglevő formák teljes szétrombolásához vezetett.
A formálatlanságok zűrzavarának mindennapjait éljük. Az etnikum, mint (tiszta) forma egyeduralmáért folyt a balkán háború. S mára, ha van is még valaki, aki előtt nem világos, annak is dereng, hogy e háborúban minden etnikum a sajátját zúzta szét a legjobban. Ezt a felismerést kell hát minél tovább elodázni, ha elsinkófálni nem is lehet majd végül. Ezzel magyarázható, hogy még ma is tart a démonikus formai mobilizáció.
A mindennapi életünkbe beletartozó hamis formák mobilizációját érzékeltetném még csak röviden egy-két példával. Néhányszor előfordult, hogy röpke pillanatra valamiféle turbo-folk rendezvény tévés hirdetésére kaptam fel a fejem. A szerb műnépzene akart volna ötvöződni a nyugati pop- és rockzenével. Az énekesek pedig a maguk elementárisan giccses danájukat a szerelemről és a hazaszeretetről olyan öltözékben adják elő, amilyeneket a szexbiznisz csillagai viselnek szexuális elbájolás céljából - ostorral és bilincsekkel - vagy nélkülük. Ennek egyik horvát változatát hallottam a rádióban a minap. S ez még döbbenetesebb volt, mint az itteni változat, lévén hogy Horvátország elsüllyedt világként maradt meg a tudatomban, nem ismerem a mindennapjait. Andalító slágerek az ötvenes-hatvanas évekbeli „opátijai táncdalfesztiválok" stílusában. Az énekesnek már a hangszínéből is csak úgy dől a szívjóság, miközben a horvát harcosok hősiességéről énekel. (Az ötvenes évek végén, a tömérdek 56-os emigráns tudathasadását fokozandó lehetett sűrűn hallani a Kossuth Rádióban egy dalt az otthoni muskátlis ablakokról - ez jutott eszembe e horvát danák hallatán.)
Az igazán démonikus ebben a formai mobilizációban, hogy az émelyítő giccs, ez a cikornyákkal elfedett otromba hazugság mindennapi életünk minden zugába beleette magát.
Mit lehet tenni? Vajon használ-e valamit is a hamis formák tobzódó sokféleségének leleplező számbavétele? Tényleg nem tudom.
A Magyar Lettre legutóbbi számában olvasható egy írás, melynek már a címe is felkelti a vajdasági magyar olvasó figyelmét. Azét az olvasóét, aki arra adta fejét, hogy életfogytiglan a kultúrát tekintse legmélyebb szívügyének. Az írás egy, a néhai Szovjetunióból Amerikába áttelepült képzőművész, Ilja Kabakov tollából származik, a címe: Egy kulturálisan áttelepül személy története. Az érdeklődés magától értetődő, mert ha az ember a mi kultúránkon gondolkodik, egykettőre a hiányosságok egész sorát kénytelen számbavenni, s ehhez a helyzethez alapvetően hozzájárult az a körülmény, hogy az elmúlt néhány év folyamán számos olyan személy költözött el innen, akire bizony égető szüksége lenne e kultúrának. Nemcsak írókra, költőkre, irodalomtudósokra gondolok, hanem - talán még jobban hiányolva őket -: széles látókörű, művelt közírókra, s nem utolsó sorban értő befogadókra. Az áttelepülés problémaköre neuralgikus pontja művelődési életünknek. Ha szó esik róla, inkább futó beszélgetésekben történik, és sokszor jobb is, hogy nem tűr nyomdafestéket az, ami ilyenkor elhangzik. a neuralgikus pontoknak ugyanis ki kell forrniuk magukat. S egy percre sem gondolom, hogy elérkezett az ideje annak, hogy higgadtan számot tudnánk vetni mindazzal, ami az elmúlt évek során lejátszódott itt. Arra azonban azt hiszem, érett már a helyzet, hogy kimondjuk: tömeges kulturális áttelepülés ment végbe, még ha sok esetben a közvetlen motivációt a katonai behívók szolgáltatták is.
E jelenségről való töprengéshez összevetésként, a hasonlóságok és különbségek megragadására használom fel a fent idézett cikk némely részletét. „Áttelepült ember vagyok - kezdi írását Kabakov. - Miközben egy bizonyos kulturális régióban nevelkedtem, és meghatározóan az formált, most már hosszú ideje egy másikban élek. Kulturális múltam összeütközik kulturális jelenemmel. Megtanultam úszni egy tóban, és most fulladozva evickélek egy (új) tengerben, ahol a víz összetétel teljesen különböző." Ha abból indulok ki, hogy Kabakov a két egymástól élesen különböző kulturális régiót a keleti és a nyugati kultúrára érti, súlyos aránytévesztésnek minősül, ha hasonlóságot vélek felfedezni abban a helyzetben, ami a vajdasági magyar kisebbséginek Magyarországra való áttelepülése által következik be. Hiszen nem idegen kultúrába települ át az itteni kisebbségi, hanem éppen abba, amelyből éltető nedveit mindig is szívta. A kisebbségiek kettős kötődését ugyanis nem lehet másként meghatározni, mint úgy, hogy kulturális hagyományaikkal az anyaországihoz kötődnek, kötődésük másik ága pedig a tőle határokkal elválasztott szülőföld másféle sajátságaiban gyökerezik. Ide tartozik a mindennapi élet kultúrája, a társadalmi-politikai adottságok. De tényleges kettős kulturális kötődésről csak ritkán beszélhetünk, csak olyan feltételek megteremtődése esetén, amikor a szülőföld más nemzetiségű közege a kulturális gazdagítást ígéri. Ez utóbbiról azonban az elmúlt nyolc-tíz évet illetően aligha beszélhetünk, a nagyon is jól ismert és alaposan megszenvedett események folytán.
De menjünk tovább: „Az egyetlen dolog,, ami az „áttelepült személy" számára voltaképpen teljesen „hozzáférhető", az a saját, személyes akcentusa. Nemcsak hogy nem kell aggódnia emiatt és dolgoznia rajta, hanem ő ezzel érkezett, ez kezdettől fogva benne lakozik, és ez az akcentus az ő nemzeti kultúrájának elidegeníthetetlen színe és árnyalata" - írja Kabakov. Megint aránytévesztésnek tűnhetik, ha témámhoz idomítva azt állítom, hogy a nemzeti kultúra és a kisebbségi kultúrák vonatkozásában is létezik akcentusbeli különbség. Pedig így van. S erre a jelenségre még találóbbnak érzem az akcentus kifejezést, mint a keleti és a nyugati kultúra összevetése esetében. Kabakov a volt Szovjetunióból Amerikába áttelepült művészt illetően azt tapasztalja, hogy „a szerencsétlenség csak az, hogy kissé elkésett, elkésett a szó szoros értelmében, nem ő „személyesen", hogy úgy mondjam, hanem az egész vonat, amelyen érkezett." Ugyanis ez a „vonat" nem egy másik kultúrából érkezett a Nyugatra, hanem egy kultúra romjai, töredékei alól, amely valaha létezett, és tökéletesen elpusztították. Nem igen lehet kételkedni mindennek valószínűségében, legalábbis a felszínt, a láthatót illetően. Egy akkora kultúra azonban, mint például az orosz, aligha pusztítható ki gyökerestől. A hamis felszín alatt is életben maradt az elmúlt hetven év alatt. Az igazi kultúra megteremtődésére való esély reménye nélkül egy nemzet, közösség nem számíthat önazonosságtudatra. Az önazonosságtudat viszont nem egyszer s mindenkorra van megadva, s valamely nagy történelmi kataklizma folytán sem veszíthető el végérvényesen. Az identitástudat mindenkor folyamat. Módosulások és időnkénti kikristályosodások eleven folyamata.
Visszakanyarodva az akcentus fogalmához úgy gondolom, hogy egy-egy nemzeti kultúra határon innen és túl is akcentusok többszólamúságából tevődik össze. Szólamként nagyon benne van a köztudatban, hogy a sokféleség jelenti egy-egy kultúra gazdagságát, gondot csak a tényleges befogadás jelent, minthogy jóval munkaigényesebb. Akik a kultúra vajdasági magyar akcentusának örökségével lettek kulturális áttelepültekké, maguk is alighanem zavarban voltak, legalábbis kezdetben, minthogy nem egyetlen „nemzeti kultúra" akcentusával találták magukat szemben, hanem többel. Gondoljunk csak a nemzeti sajátságokat hangsúlyozó szemléletre, és a megformálás minőségét, mint legfőbb értéket affirmáló akcentusbeli eltéréseire például az irodalomban. Ugyanez az akcentusbeli különbség a kisebbségi kultúrákban talán még feltűnőbben polarizálódik. Ha van a kisebbségi kultúráknak esélye értékteremtő akcentus kialakítására, akkor az a másféleség iránti fogékonyság. Ez a fogékonyság eredendően nem annyira személyes adottság, mint a kisebbségi lét következménye. Itt eredendően adva van a lehetőség kiművelésére. Nem mellékes: a többségi kultúrákban is ez jelent igazi esélyt. Mert nemcsak kisebbségi, vidéki önelégültség és beszűkültség létezik, hanem „többségi", „nemzeti" is. Két oldalról is tapasztalhatjuk bőséggel. Biztos vagyok benne, hogy nem aránytévesztés, ha a Kabakov által tárgyalt keleti és nyugati kultúra közti akcentusbeli eltérést lebontjuk kisnemzeti kultúrák s azok kisebbségi akcentusaira. A kultúra egésze hatalmas, milliárd sejthez hasonlítható eleven szellemi képződmény. S vannak korszakok, amikor a hiteles akcentusok itt vagy ott elnémulnak vagy elhalkulnak, mert elfojtják őket vagy elfojtódnak.
Kabakov szerint a Szovjetunió romhalmazt csinált a maga kultúrájából. Valami nagyon hasonló játszódott le kicsiben nálunk is az elmúlt néhány hosszú és súlyos esztendő folyamán. Ami a felszínen látható, ami megszólal, ritka kivételektől eltekintve, jobbára igénytelen, önelégült és beszűkült. Ami pedig ebből a kultúrából áttelepült, már Magyarországon keresi a maga akcentusának helyét a többi, nem éppen befogadásra, sokkal inkább önérvényesítésre kész akcentus közepette. Ami a vajdasági magyar kultúrában a hiteles akcentusok nyelvének jövendőbeli újrateremtődését ígéri: azok a műhelyek. Általános- és középiskolai fokon, egyetemi szinten, egyéb szerződési formákban folyik a műhelymunka.
Mindezen töprengve arra döbbentem rá, hogy nem a remény megszűnte után következik a reménytelenség. A sorrend fordított: a reménytelenség mögött lappang a remény. Már-már beismerhetetlenül. Hisz az igazi remény az irracionális tartományába tartozik. Éppúgy, mint az a belső késztetettség, mely a hiteles akcentusok nyelvének teremtő keresésére sarkallja az igazi kultúra igénylőit. Arra, hogy a lepusztultság minden jellegzetességét magán viselő látszat-kultúra felszíne alatt mégis az igazinak (bizonytalan) létrejövetelén munkálkodjanak. Szívósan és láthatatlanul. Nem „hó alatt", hanem az igénytelenség, giccs, szűklátókörűség minden távlatot elfedő hulladéktakarója alatt.
Mészöly Miklós Családáradás című legújabb regényében olvasható az alábbi részlet: „...de nézd csak meg az arcát! Rá van írva a szomorú semmi, és ki tehet róla? Istenem, hány ilyet láttam én! ... ahogy egy kigyomlált csillag kialszik, tele az ég velük Belgrádban, Bécsben." Ilyen szomorú semmi van ráírva az arcunkra, és sok-sok arcra szűkebb és tágabb környezetünkben. Kelet- és közép-európai jellegzetességnek is vélhetnénk. Hisz évszázadok óta más sem ismétlődik e térségben, mint az, hogy mire „létrejöhetnénk", nagy kínkeservesen vihetnénk valamire, mindenünkből kiforgatnak bennünket. Legyen az ország, melybe beleszülettünk, legyen az házunk, amelyikben otthon voltunk, a kultúránk, az anyanyelvhasználatra való természetes jogunk, csekélyke anyagi javaink, egyszóval minden kézzelfogható és kézzelfoghatatlan, ám az emberi élet éléséhez nélkülözhetetlen jussunk - mindezekből időről időre kiforgatnak bennünket. S mindez évszázadok óta reménytelennek tetsző szívóssággal és következetességgel ismétlődik. Csak az „epicentrumok" helye változik valamelyest: hol keletebbre, hol délebbre, hol északabbra tolódik. Akárhol vagyunk is azonban: az utórezgések mindig elérnek valamennyiünket.
Nézem az arcomat, s másokét a közeli vagy távolabbi környezetemben. S pontosan látom a közös jegyet, azt a bizonyos szomorú semmit. Ere mifelénk a fiatalok és az öregek arcán ismerhető fel a legleplezetlenebbül. Azokon az arcokon tehát, akik még mindannak előtte vannak, amiből az életük java része összeáll majd. Ifjúkorban nemcsak a dac szívósabb, mint az élet későbbi szakaszaiban, de a kétségbeesés is elementárisabban keríti az embert hatalmába. S ha saját bőrén azt kell tapasztalnia, hogy alig van reménye - a dolgok mostani állása szerint - egy emberformájú élet kialakítására, akkor egyszercsak felhagy minden hiábavalónak tetsző erőfeszítéssel, s ráül lelkére, tudatára, arcára az a szomorú semmi.
Megrendítő a fent leírt tapasztalat az élet alkonyán is. Nem elég, hogy az ember biológiailag is az utolsó lépcsőket lépi, hogy az élet visszafordíthatatlan útirányát meghatározó pusztító átlényegülést tapasztalja testében-lelkében egyaránt, akkor mindehhez még az őt körülvevő világban is ez van folyamatban, jóval nagyobb s jóval pusztítóbb méretekben.
Nem lehet megbékélni azzal a tapasztalattal, hogy a szenvedés bizony nem egyenlő arányban jut ki minden emberfiának. A többségnek valahogy túl sok adatik belőle, másoknak meg aránytalanul kevés. A világnak az oly esett szegleteiből, mint a miénk is, ahonnan mi tekintünk szerteszét, erre a keserű végkövetkeztetésre kell jutnunk. Még akkor is, ha tudjuk: a szenvedés személyre szabott, s mindenki maga érzi igazi súlyát. Nem is ellenpéldaként hivatkoznék most az amerikai világ egy Czeslaw Milosz által tett megfigyelésére, csak azt szeretném érzékeltetni vele, hogy az a bizonyos szomorú semmi messzi másutt is kiülhet az emberek arcára, nemcsak erre mifelénk. És szomorú semmi az, még akkor is, ha egészen más tapasztalatok következménye, mint a miénk. „Amerika metaforája: a város absztrakció és a természet absztrakt teátruma, mint olyasmi, ami múlandó - írja Milosz. - Minden rajta kívül van, és a repülőgép utasa a televíziót bámulja, miközben alatta hegyláncok, sivatagok, megművelt síkságok vonulnak el. Ennek az országnak lakosait „ontológiai anémia" kínozza, a betegség legfőbb okait valószínűleg abban kell keresnünk, hogy itt az emberek életéből gyerekkoruktól kezdve hiányoznak az apró részletek, mivel mindent előregyártott állapotban kapnak (a gépkocsi ugyanis előregyártott elemmé teszi mindazt, amit az ablakból látunk). E betegség egyik tünete a belső semmi, a belső űr szívóhatása, az idült éhségérzet, mint amikor a szervezet táplálék híján saját tartalékait emészti föl, vagyis másképpen fogalmazva, az az érzés, amikor az illető arra ítéltetett, hogy hiábavalóan törekedjék önnön középpontja felé, amikor is, sosem győződhet meg arról, hogy valóban létezik-e, és azonos-e önmagával."
Milyen kár, hogy csak úgy vaktában belevettetünk a lét óceánjába, és semmi, de semmi idegen tapasztalat nem szolgálhatja okulásunkat. (Legtöbbször még a sajátunkkal sem megyünk semmire.) Hogy ki itt, e viharsarokban, ki ott a (fogyasztói) jólét paradicsomában, minden másra süketen és vakon, arra ítéltetett, hogy a magáét fussa. Addig a szomorú semmiig, melyből vagy van kiút, vagy nincs. Egyedül az erre adható megbízható válasz halad meg kivétel nélkül: valamennyiünket.