Alföld - 47. évf. 7. sz. (1996. július)
„A hagyomány folytonossága folytonos tagadáson keresztül érvényesül". (182. l.) „Modernség és maradiság viszonylagos fogalmak, egymáshoz és hozzánk képest is viszonylagosak". (196.)
A két idézet - Kenyeres Zoltán új könyvének egy-egy írásából - a kritikus ars poeticájának, és ami még fontosabb: életművének sajátosságaira utal. Még nem volt nálunk divatban a pluralista szó, amikor Kenyeres Zoltán Lukács Györggyel és Weöres Sándorral kezdett foglalkozni. Évtizedek teltek el, ma már nem érezhető a „kihívás": a választás szakmai és erkölcsi bátorsága; ma már természetes, hogy valaki érdemben elemzi Lukácsot is, Weörest is. De hogy ma már nem érezhető a kihívás, az Kenyeres Zoltán gondos, következetes, megfontolt kutatómunkájának (is) köszönhető. A filozófusról és a költőről szólva a kritikusi és az irodalomtörténeti szempontokat egyesítette, és olyakor ugyanazokra a kérdésekre kérdezett rá: a filozófiai háttérre, a hagyomány természetére, a magyar irodalom értésére-értékelésére, a személyesség és személytelenség arányaira. Lukács György és Weöres Sándor kutatója a hagyomány sokféleségét tárta fel, különféle rétegeit, ellentmondásait, folyamatait és látszólagos vagy időleges megszakadásait. Kenyeres minden hangzatos deklaráció nélkül, de annál nyomatékosabban bizonyította, hogy a hagyomány gazdagabb annál, amit abból egyfelől Lukács, másfelől Weöres ismert-vállalt, de gazdagabb annál is, amit egy-egy nemzedék vagy irányzat abból felhasznál vagy felhasználhat. Mert egy korban (bármelyik korban) mindig több nemzedék vagy irányzat van jelen, még akkor is, ha egy csoportnak sikerül meggyőznie önmagát mindenhatóságáról és egyedülvalóságáról. A hagyomány legnagyobb tehertétele a megcsonkított hagyomány. Azt ugyan senki sem igényelheti, hogy a teljes hagyományt - éppen beláthatatlan gazdagsága miatt - áttekinti, de Kenyeres korábbi és újabb könyveivel érvel a régi humanista hagyomány mellett: a részleges tudás nem relatív tudást jelent.
Legalább Arisztofánész óta a régiek és újak harca végigkíséri az európai irodalom és gondolkodás történetét, és legalább azóta beszélnek válságról is, hol kisebb, hol nagyobb hangerővel. A régebbi válságokról azonban a mindig aktuális válságok kedvéért megfeledkezünk, mert a múltból jobbára csak a művek maradnak fent, és a folyamatokat legfeljebb kutatóik ismerik. Kenyeres művekről és folyamatokról beszél, a magyar kritikai gondolkodás és kritikai közérzet változatairól. Történész és tanú, történészként a magyar irodalomtörténetet és kritikát kezdeteitől fogva vizsgálja, tanúként az utolsó harmadszázad személyesen átélt eseményeit mondja el. Kenyeres nemcsak történelmi stúdiumaiból, elméleti megfontolásból, hanem gyakorlati tapasztalataiból is tudja, hogy „modernség és maradiság viszonylagos fogalmak". Még eldöntendő, hogy ő maga mikor volt maradi: amikor diákként felfedezte magának az irodalom „fővonulatából" kirekesztett Weöres Sándort, vagy ma, amikor a „túlhaladott" Weörest változatlanul becsüli. „Minden nemzedékváltás, minden korszakforduló újrateremti az aranyág mítoszt, s rituális apagyilkosságot, királyölést követ el. Gondoljunk Kölcsey Berzsenyi-bírálatára... (182.1.) - írja Kenyeres a napjainkbeli költészeti ízlésváltást elemezve. A történész tudja, hogy az ilyen „apagyilkosság" egy nemzedék, egy csoport vagy akárcsak egyetlen egy alkotó személyes szükséglete, felszabadulási kísérlete, rögeszméje vagy propagandája, amely bármennyire is szükséges egy adott pillanatban, az irodalom, a kultúra egészét nem kötelezi. Az egyik ízlésváltást hamarosan követi egy másik, sőt egy adott évtizedben többféle, akár egymással ellentétes (és nemcsak egymást követő) ízlésváltások is bekövetkezhetnek. A kritikus feljegyzi a napjainkban lezajló apagyilkosságot, a történész „és"-t tesz Arisztofánész, Szofoklész, Euripidész neve közé éppen úgy, mint Berzsenyi meg Kölcsey neve közé. Az irodalomtörténet minden ismert vagy még feltárandó hibája mellett is az emlékezet kihagyásától óv. Az éppen aktuális ízlésváltás attól nem kevésbé izgalmas, ha tudjuk, hogy az irodalom állandó jelensége.
Mint gyakorló kritikus és mint az irodalomtörténet-írás művelője, Kenyeres pontosan ismeri az irodalomtörténet és az élő irodalom (vagy inkább csak bizonyos tendenciák) mindenkori (vagy csaknem mindenkor) problémáját: az irodalomtörténeti értékrend akadály (lehet) az új irodalmi törekvések elfogadtatásának. Az új törekvések írói és teoretikusai viszont az irodalomtörténet átértékelésére, átírására törekszenek. Sokan írtak már arról, én magam is több ízben, hogy a szürrealizmus átírta a francia irodalom történetét, és ennek következtében módosult a francia költészet magyar recepciója is. De az olyan konzervatív, mint Babits, nem felejtette el Herédiát, sőt, T.S. Eliot kedvéért sem tagadta meg Swinburne-t. Az angol, de különösen a francia irodalom történetében sokkal gyakoribban a nemcsak szempontokat változtató, hanem személycseréket is végrehajtó radikális átértékelések, mint a magyar irodalomban. Nálunk az utóbbi évtizedekben két radikális átértékelés volt, meglehetősen szokatlan formában. Az egyik Weöres Sándor nevéhez fűződik, aki a Három veréb hat szemmel c. antológiájával a 18. századot megemelte a hagyományosan klasszikusnak tartott 19. századdal szemben. (Horváth János és a Nyugat egyaránt rendkívüli módon becsülték a 19. század költőit, legfeljebb szempontjaik voltak mások, míg a 18. század költőit egy-két kivétellel, legfeljebb irodalomtörténeti érdekességű figuráknak, de nem élő alkotóknak tartották. Weöres 18. százada: ismeretlen vagy alig ismert élő költők világa.)
A második radikális átértékelés Kulcsár Szabó Ernőé. A magyar irodalomtörténete 1945-1991 c. könyve, mint Kenyeres tudatosítja, az irodalomtörténetek általában befejezettséget sugalló buktatóit kívánja leküzdeni, és nyitott kíván lenni a jövőre. Kulcsár Szabó Ernő eddigi egész munkássága heroikus vállalkozás, amit személy szerint meghatottan és aggodalommal figyelek. Teljesen egyetértek vele, hogy mindennemű ideológiai és politikai szempontok nélkül kell újraolvasni az elmúlt félévszázad, vagy akár az elmúlt század magyar irodalmát, hogy minden tekintélyt meg kell kérdőjelezni, mert a nagyság próbája a kétely, - de nem utópia-e kevésszámú kritérium alapján az irodalom jövőjét feltételezni és főként megítélni? Még nagyobb problémám a nyelve. Kulcsár Szabó okos, szellemes, művelt, érzékeny és bátor kritikus. Legjobb tulajdonságait viszont szinte csaknem teljesen elrejti a szakmai zsargon, melynek a (nagyon is jogos) politikai óvatosság éppen úgy lehetett kiváltója, mint a (szükséges) tudat és a (nem kárhoztatható) céhbeli gőg. De a szakmai zsargon következménye csak az lehet, hogy Kulcsár Szabó írásait nem olvassák (holott egy jó kritikus száz év múltán is tanulságos lehet, mint pl. Gyulai Pál), hacsak hatalmi szóval kötelezővé nem válik oktatása, mint a közelmúltban az orosz nyelvé...
Kenyeres Zoltán, aki ezer szállal kötődik a Nyugathoz (és mivel ezer szállal, és nem csupán eggyel, független is tőle), és amelyhez 1918-ig Lukácsot is hozzákapcsolja, a hazai kortársi kritika csaknem valamennyi változatát számbaveszi. Közhelyként hat, mégis leírom, hogy a kritikai módszerek pluralizmusának híve. Sohasem feledkezik meg arról, hogy minden öntörvényűsége és öncélúsága ellenére is a kritika szolgálóleány, a művészeté és az olvasóé.
„Nem lehet kijelenteni, hogy csak a reflexivitás, rezignáció és irónia szentháromsága lehet üdvözítő a mai lírában" (194.) - írja Kenyeres. Nagyon fontos, önmagán túlmutató mondat. Nem lehetetlen,hogy már készül, netán el is készült, sőt már meg is jelent egy olyan jelentős életmű, szemlélet váltó és szemléletet változtató életmű, melyből éppen a reflexivitás, rezignáció és irónia hiányzik. A kritikatörténet egyik tanulsága, hogy a „csak" nagyon veszélyes, de elkerülhetetlen. Mert tehet egy ember bármiféle erőfeszítést, mindegyik előítéletét vagy rögeszméjét nem küzdheti le. Olykor az ember nem is tudatosítja saját korlátait. (Természetesen van olyan eset, amikor etikai vagy egyéb megfontolásból tudatosan korlátozza önmagát. (A szakmai dialógus egyik legfontosabb értelme egymás „csak"-jainak kölcsönös tudatosítása. Kenyeres kritikai és kritikusi seregszemléje a lehetőségek nagyszerű számbavétele. Bóka László óta, akinek nem volt módszere, esztétikája és zsargonja, csak műveltsége, érzékenysége és kíváncsisága, Kenyeres Zoltánt érdekli leginkább más kritikusok szakmai műhelye, függetlenül a kritikus módszerétől, életkorától, világnézetétől és ízlésétől.
A dialógus nemcsak vélemények, hanem az ismeretek cseréjét is jellemzi. Egyik legrégibb élményem Kenyeres Zoltánról, hogy 1959-ben vagy 1960-ban, a budapesti egyetem harmadik emeleti folyosóján Ezra Poundról osztottuk meg egymással ismereteinket. Akkortájt gyakorta találkoztunk a fehér asztal mellett, egy ideig a munkahelyünk is közös volt, újabban csak elvétve akadunk össze, főként temetéseken és konferenciákon. Írásai alapján az maradt, aki volt: figyelmes, tájékozott, jóindulatú, határozott, önmagában is kételkedő és kíváncsi. Ami legjobban imponál - mindketten a hatvan felé közeledünk - kamaszkori kíváncsisága. Sohasem választotta a könnyebbik utat, nem hiszi (ha jól olvasom írásait), hogy a kérdésben benne lenne a válasz, mint ahogy sokan mondják ma megint régi példákat követve. Amire az ember tudja a választ, azt nem érdemes kutatni... Újabban megint elterjedt az ifjúságunk idején oly divatos vélekedés, mely szerint a mindent megértés minden megbocsátását vagy elfogadását jeleni. Holott valamit hitelesen és meggyőzően elutasítani csupán annak a lehető legteljesebb megértésével és megismerésével lehet. Kenyeres érti és ismeri, amit nem szeret: a mindentudás kirekesztő igényét valamint az értelem és tudomány tagadását.
Az Irodalom, történet, írás vegyes művajú és mégis egységes kötet: tanulmány, napló, esszé, értekezés, könyvismertetés, munkabeszámoló váltogatják egymást. Hangja néha teljesen szenvtelen, amikor adatokat sorol fel arról, hogy egyik vagy másik témáról hány tanulmány jelent meg, máskor úgy beszél, mint amikor egy kávé mellett beszélgettünk, és nemcsak ismereteket, hanem véleményeket is cseréltünk. Én például Márai emigrációban született műveit lényegesen jobban szeretem, mint ő, a Naplók és a Föld, Föld mellett a San Gennaro vére és az Ítélet Canudosban című regényeket is kiemelném. Sőt, a még Budapesten 1945-ben megjelent Verses könyvet is mindig szívesen olvastam, és megörültem, amikor megtudtam, hogy Balázs Béla és Bóka László is becsülte. De a könyv mélységeire csak néhány éve figyelmeztetett Bálint Ágnes szakdolgozatában, azóta azt hiszem, hogy a Verses könyv a Tücsökzene közvetlen és nem méltatlan előzménye. Sorolhatnám, hogy erről vagy arról véleményünk többé-kevésbé eltér, de ennek nem lenne jelentősége. Ezt az egyetlen egyet is csak azért említem meg, hogy évtizedekkel ezelőtti első találkozásainkra emlékezve nyilvánosan is elmondhassam neki: „Zolikám, nemcsak Te tanulsz a tanítványaidtól, én i iparkodom tanulni tőlük." (Anonymus)