Alföld - 47. évf. 6. sz. (1996. június)
Fogyasztók vagyunk, nincs szünet,
szolgálva az évszakoknak,
kedvére a pénznek. Csempészek
az egyszerű és összetett mondatok határán -
életpazarlók, élményjegyzetelők.
Mulatságban dologra szomjasak,
iszogatás közben ígérgetők.
Mondják, öreg hiba mindent elmesélni,
mert az fogy, mint egy égitest,
és erősen várnak az elfekvő készletek.
Jön még majd uralma a szűkölködésnek,
őrlünk akkor magot és levelet,
és nem hogy látók nem leszünk,
de mintha a szemünkbe ment volna a szappan.
Ágyban lakom, mozdulatlan,
mézeknek és főzeteknek ajánlva lelkemet.
Testemben nyár van, vegyi vakáció.
Minden vitamin hiába volt,
és most veszélyes hulladékot vizelek;
amennyi tablettát beküldök,
emberöltőre sem lenne kevés.
Mintha lennék mosott, elfogott
öngyilkos. Lepke az aszpikban, nem
mozdulok, hatósugaramban így is
több távirányító, nem mosdok, nincs
kinek, állapotomba zártan.
Láz zaklat, hideg lenne a megmarkolt
madár is. Láz, mi hamut hagy maga után,
miként a teremtő. Ilyen szerelmet akartam,
egészségemen nyomot hagyót,
és ím, kívánom régi magam.
Ez a szerelem levet ereszt,
és terjed, fertőzve a cseppet is,
aki vengégágyunkban eszmél,
arcáról felismerik.
Ezen az éjszakán majd álmot látok,
és keresem aztán, akivel közös -
gömbölyödöm abba a pontba, ahol
a személyiségben kezdődik a faj;
gyerekkor és test uralma;
nyelv senkiföldje.
Sötétülő vízben fogy a hold,
kutyák kísérlete habzik.
Lázálmom végül elfelejtem,
mint aki azt hiszi, felejt,
felkelek, és megyek.