Alföld - 47. évf. 5. sz. (1996. május)
Nem eldöntött kérdés, egyáltalán van-e Magyarországon posztmodern líra. A komplimált egész elvét, az organikus szerveződés értékindexeit a kánon mértékének már nem tekintő, amúgy sem egységes új esztétikai horizont hazai recepciója meglehetősen részlegesen történik. (Egyébként kísértetiesen hasonló volt a klasszikus modernség hazai befogadástörténete a Nyugat első nemzedékénél is, amelyre jelesül nem annyira a nyelv elsődlegességét megelőlegező Mallarmé-féle szimbolizmust, inkább a nyelvi jelek és jelentettjeinek szilárd kapcsolatát fenntartó, az innovációt inkább csupán a hangzás dekorativitásában megvalósító hoffmanshtali költészet hatott.) A lírai műnem értelmezésszerkezetének hagyománya e tájon úgy tűnik már akkor is erősebben kötődött a szilárd nyelvi, teoretikus instanciákhoz, az allegoretikus, s ebből következően inkább látványszerűség, semmint a szövegszerűség valenciáját implikáló szemlélethez.
Újabb költőink között is van egy csoport, amelynek szerzői ragaszkodnak a lírai szubjektum, a nyelv, a fogalmak és szentenciák egységéhez. A költészetcsinálás mindazonáltal kisbetűs teremtés náluk. Félszegen, bizonytalanul szembesülnek a modernség utáni episztémé jelválságával, metafizikaellenességével, ugyanakkor eme félszegség határozott szembenállást takar. Isten kihirdeti az igét, aztán zavarában a szájához kapja a kezét.
A kép fenti csoporthoz tartozó Vörös István Amit az alvó nem lát című verseskötetében szerepel (Másképp). A hat ciklusból álló, tematikailag sokszínű könyv négy év (1990-1994) termését foglalja magában, s ez elég hosszú idő ahhoz, hogy következtetéseket tudjunk levonni a nyelvi megformálást és az individuum-felfogást illetően.
Vörös István versei nem problematizálják a költői megszólalást, mint a megelőző generációhoz tartozó Petri György vagy Kukorelly Endre, de a művek az a fajta megértése is kevésbé termékeny, amely azokat a szerző (félig) tudatos vagy tudattalan intencióihoz kötik.
Vörös verseire mint fogalmilag gerjesztett allogoretikus megformáltságú költeményekre (A csapda és lakója és A franciakert ciklusokban - utóbbi nem más mint egy szonettkoszorú - zömében ilyen jellegű versek szerepelnek) vagy mitopoémákra (A számok súlya és a Természetes légzés című ciklusokban előforduló művek zömében ilyenek) és az ehhez közel álló folklorisztikus motivikára sem a mimetikus jelentésképzés, sem a dekonstrukcióra jellemző textualista disszemináció nem jellemző. Az archetípusokhoz fűzött az instanciák egységét és erejét megtartó ironikus kommentárok partitúrája nem az intellektuális, nem is a gyönyörködő, inkább az eksztatikus olvasás affektivitásának visszafogására késztetik a recepciót, így van a címadó Amit az alvó nem lát című versnél is. A mitopoétika mellett a variációra épülő permutációs poétika is érvényesül itt (Egy pont körül, Felezés, harmadolás, Háromszög), amelynek genealógiája, gondoljunk csak a kabbalára, vagy a véges számú elemből a világ vagy Isten könyvének végtelenségét megcélzó „misztikus" elméletekre, nagyon is köthető a mítoszhoz. A versek megértése - az archetípusok vagy fogalmak mentén - nem mintegy vertikálisan történik, hanem horizontálisan. (Minthacsak leegyszerűsített arabeszkeket próbálnánk megérteni.) Mindkét poétika no meg a fogalmilag gerjesztett szövegeknek is lényeges jellemzője az a historizmus. Vörös versei mint problémát gyakran tematizálják is az időt, amely nála szintén archetípus, akárcsak a férfi vagy a nő, amely szavak itt semmiféle a szexualitásra nem referálnak. (Az idő párválasztása)
Vörös István klasszicizáló, konzervatív költő. Az úgynevezett nagy kérdésekkel foglalkozik, a hit és ennek megrendülése, a kétely mentén. A kétely azonban csak irodalmon kívüli instanciákat érint, saját megszólalását, annak nyelvi megformálását nem. A mitikus, többnyire bibliai szövegek újraírása csak mintegy a dialektikus átfordítás szerkezete mentén valósul meg, nem a jelen felöli tradícióértés hermeneutikai vagy a struktúraközéppont kiiktatásával, a jelölők szabad játékának mozgásba hozatalának dekonstruktív módján. Vörös István mintegy mesébe egyszerűsíti a mítoszt:
Az ember teremtése nem Isten / műve, korántsem. / Éva számára csak egy út volt, hogy / becsapja a kígyót, akit igazából / a fa őrzésére rendeltek oda, / és egyen a bűzös, fekete / gyümölcsből, mert elunta /Isten sóvár pillantását. //A kígyó és az Úr vetélkedéséből / Ádám került ki győztesen. / Hozzá menekült Éva, hozzá, / akit korábban annyira megvetett.
(Éva megkövetése)
s ez adja annak a funkcióját, miért jelenik meg itt a hétköznapi, kissé szegényített beszédmód, miért hiányoznak a modern költészetre olyigen jellemző összetett, vizionáris metaforák, miért nem szorgalmazza a költő a verstani slamposságok - ritmikai döccenések, hanyag rímelések - kiküszöbölését. Ez adja a lírai műnemhez való sajátos, sokszor prózainak tűnő viszonyát. Érdekes lehet még a női princípium felsőbbrendűsítése, de talán még ennél is meggondolkoztatóbb, hogy Vöröst leginkább a teremtéstörténet és az apokalipszis érdekli, kezdet és vég - jelezheti ez is az a historizmust, az időből való kikerülést, az emiatt érzett rejtőző szorongást. Az átírás egyébként nem a posztmodern textualitás szerint történik - ahogyan a hétköznapiságnak sem az volt a célja, hogy megszűntesse az emelkedetten megformált lírai beszédmód konvencionálisan interpretáns kódjait -, a szerző Isten és Ember archetípusának viszonyát kívánja módosítani, profanizálja azt, humanisztikus irányba alakítja át. A profanizáció elsősorban az inszcenírozásban jelentkezik, nem a nyelvi magatartás viszonylagosításában (Vásárlók könyve, Képzelt lények könyve, A Purgatórium bezárása, A feltámadás után, Az újrakezdés). A látványok rétegében többnyire azonban nem a magyar hétköznapi, szociografikus világ jelenik meg. Inkább ez is egyfajta mítosz vagy közel-keleti illetve balkáni mese.
A könyv ad valami olyasmit - amelyet jobb kifejezés híján értelmezési hullámnak neveznék. Az Egér, kutya, csirke a franciakertben című ciklus adja ezt a szemléleti dinamikát. Ebben - az egyébként rövid - részben leginkább olyan versek szerepelnek, amelyek az újszenzibilitás irányzatához köthetőek. A már nem is annyira új irányzatnak az a szemléleti érdekessége, hogy az individuum itt esetlegessé, létmódjában egyedivé válik abban a szubjektumban, amely nem általános reflexív instancia többé, bár esetlegessége nem éri el a dekonstrukciónak azt az iróniáját, amely csakis a puszta jelartikuláció másodlagos kísérőjelenségévé fokozná le az öntudatot. Az újszenzibilitásban megnyilvánuló lírai beállítódás anyagában egy úgynevezett közéletről való elfordulást teremt, ahol csakis a hétköznapi élettényeket tartalmazó intimszféra hangsúlyozandó. Vörös ezen érdekes ciklusának versforma-választása is szerencsésnek mondható: rímtelen szonett. A forma az amerikai Robert Trail Spence Lowell-tól származik, egy olyan intellektueltől, aki harmadik tagja volt egy híres költődinasztiának. A Notebook, The Dolphin és a History for Lizzie and Harriet című 1969 és 1973 között megjelent versesköteteiben alkalmazta ezt a formát először. A könyvek tartalma a szellemi napló és zárt időrendet nélkülöző önéletrajz elegye. A Lowell-től kölcsönvett formában Vörös István valóban elérkezik a filozófiai értelemben vett esetlegességhez, ahhoz a belátáshoz, hogy nincs Történet, csak történetek.
De hogyan jutott el Vörös ehhez a ciklushoz, amely a többi művében levőhöz képest radikálisan eltérő szemléletet hordoz? Talán nyújt némi magyarázatot a ciklusban szereplő Hajnali torzó című vers néhány sora:
Mi a francnak változtatnám meg az életemet, mit / jössz itt nekem törött szobrokkal, nem jobb / az útfelbontás, a felszedett sín, vagy / az a hegyes szögben forduló gát...
, amely mintegy temporális válasz Rilke Archaikus Apollo-torzó című versére. Az elvesztett transzcendenciához való olyatén ragaszkodás későmodern programja, amely épp ebben a ragaszkodásban mintegy mégis az utolsó pillanatban még egybentartja azt annak radikális életmegváltoztató felhívásával egyetemben, Vörös ciklusában teljesen kétségbe vonódik. A nyelvbeni kétely azonban nem jelenik meg, a megformáltságnál klipszerű megjelenítésről beszélhetünk, a szétdarabolt pictura elve az uralkodó.
Egyébként a kötet más részén tematikusan is megjelennek a videoklippek (New Yorkban esik - a Lehetséges megkísérlése című ciklusban), de immár mintegy visszaugorva a modern episztéméhez tartozó horizontból (mindegyik ilyen versét szenteciózusan zárja). Vörös itt gúnyos elhatárolással él a tömegkultúrához tartozó klipekkel szemben. Ebben a beállításában is a romantikusokra visszavezethető kétosztatúság, nevezetesen a tömegkultúra és a magasművészet állítódik szembe egymással. Úgy tűnik Vörös ebből a horizontból kezel le popsztárokat, többek között Stinget, Paula Abdult, Peter Gabrielt, Michael Jacksont, az AHA group-ot (akinek énekesét indoklás nélkül primitív alaknak titulálja), ma, egy olyan esztétikai kontextusban, ahol külön univerzuma van a klasszikus, a pop és az avantgárd esztétikának. Ez pedig azt jelenti, hogy mindhárom terület autonóm, nemcsak eltérő konstruálási, hanem recepciós módszerrel. Vörös - távolságtartás nélkül, tehát egyfajta naivitással - a klasszikus művészet felől nyitná fel a klipek jelentéseit. A kötet másik részén található prágai modern festők inspirálta költeményei sokkal jobban is sikerültek, hitelesebben hatnak.
Egyébként nem csak a videoklippekről írt versek tartoznak a késő - vagy egyenesen klasszikus modern episztéméhez, az intertextualitás is innen értelmeződik Vörösnél. A Török Sophie-tól vett jelölt idézet igaz, hogy nem tartja meg saját identitását, de teljesen alárendelődik Vörös saját verse identitásának (Egy talált sorra). Török ugyanis Babits Mihályról írt, Vörös a nagypapája emlékéről, de a Vörös-Török illetve nagypapa-Babits utalás szövegközötti jelentésszerkezete, nyilván szándékosan, sehogysem akar működni.
Mindent összevéve Vörös azon verseit tartom legsikerültebbeknek, amelyek a kellő mértéket megtartva működtetik a rá jellemző poétikát, vagyis, hogy az archetípusokat illetve fogalmakat vagy egy permutációs logika szerint generálják vagy allegóriákat burjánoztatnak hozzájuk. Úgy látszik, az ilyen típusú költemények, vagyis amelyek nem a vátesz „nagyszent lelkéből" erednek, de nem is a nyelv „nagy-szent lelkéből", hanem a fent említett archetípusok és fogalmak indukálják őket, szóval az ilyen típusú verseknek sem a túl nyitott (a hasonlatok túlburjánoztatása kissé fáradtá vagy unalmassá válhat) sem a túl zárt formák (az allegorizálás ebben az esetben olyan pontosságot követel, ami Vörösnek nem mindig erénye) nem használnak. A legjobbak ezért azok a szabadversek, amelyek a videoklipp szétszabdalt pictura elvét megvalósítva tudják kellően érvényesíteni a fent említett poétikát. Nemcsak a szabálytalan szonettekre gondolok, hanem olyan versekre is, mint: a Hajtóvadászat az időre, Levél a jelenbeliekhez, A fölébredés, Vízparton, A Feltámadás után, Az újrakezdés.