Alföld - 47. évf. 4. sz. (1996. április)
A nap, a nap, a nap, mi az istent akarsz a naptól, te, te szuroklelkű, na, mindegy, a nap, tehát, a nap úgy jött föl az akkori kert fáinak, bokrainak szépreményű zöldkáosza fölé, ahogy kell, mintha egy új nap volna, ahogy várhatja is az ember koratavasszal, azt, a „rohadt kurva életbe"! Gondoltak. Élsz.
Akkoriban úgy éltél, hogy a ruháidat nem tudtad kimosni, nem volt alkalmas hely, nem volt alkalmas eszköz a Pethényi köz 2. alatt a mosásra, időnként mosatni voltál kénytelen, vagy a mosodában, vagy valamelyik barátnédnál, és ha nem volt alkalmas az idő, akkor rohadni kezdett a zokni, az ing, penészedni a pizsama, beteg lehettél, amikor utoljára fölvetted; szerelemről szó sem lehetett ilyen körülmények között, hiábavaló szerelemről pedig végképp nem, mert a gyakorlatiasság (menni) és a szellemi tevékenység (menni) iránti végtelen igény a szerelemérzést kiölte belőled egyszer s mindenkorra, így vélekedtél aznap déltájt. S úgy határoztál, elhozod a tiszta ingeket, zoknikat, alsónadrágokat.
De, azután.
A Városmajor utcáról mégsem mindjárt haza felé vetted az irányt, hanem akkor jó barátnédtól jövet „meggondoltad magad", és a Szamosnál elmentél jobbra, végre itt egy esőtlen vasárnap délután (ezek a vasárnap délutánok a semmi idejei, mondtad magadban), kisütött a nap, a Szilágyi Erzsébet fasor jóformán kihalt, nyugton alakíthatja fényeit és árnyait, s talán magad is zavartalan tehetsz egy sétát, ha nem szólít le senki, s nem kell, hogy úgy is hasznavehetetlen alaknak bizonyuljál; nem volt az a séta akarattalan és minden képzelet híján lévő, mégis úgy tetszett, a park fái közé tévedtél. „Végül is, ide tévedtél, a szerelemhez...", gondoltad; a jobb kezedben egy nagyobbacska papírtáska (tiszta ingek, alsónadrágok, zoknik) és a másikban meg nylon (a gyömbéres tengeri hal alatt kölcsönkért könyvek, valamelyikben „Románia Dicsősége" Szép Ernőtől). Valami megrendültség lett rajtad úrrá, megrendülni - ez eléggé jó szó, mondtad fennhangon, és sietősebbre fogtad akkor lépteid, írnád le otthon, a Pethényi köz 2. alatt, hogy pl. a Szilágyi Erzsébet fasor az jóformán stb., s hogy ilyesmi a szerelem. (Ami téged illet. Hogy?)
Valami „ominózus" történet? Nem hinnéd. Akkor sem hittél semmit ('93 csúfondárosan szürke márciusában) amikor egyre csak jártad az utcákat, a helyeket, egy időtlen idejű világban voltál, s hogy azért valami mégis múlik, száll, csak úgy, mint a por, azt koszlott, foszladozó ballonkabátodról olvashattad le. Most sem kell, és nem is tudnál különösebb erőfeszítést tenni tehát azért, hogy fenemód tárgyilagos legyél; ám és mindazonáltal meg kell jegyezzed, ami téged illet, hogy már vártad azt, ami eljött...; a szerelem jött el, gondoltad, OK, de nem, nem azt vártad; amit vártál, zilált, sötét haj, fekete tűzben égő keserű tekintet, egyszerre félszeg mosoly és határozott arcél, hideg, idegen kéz, gyöngyéden megérinteni, s azt azonnaliságban a végtelenséget érezni, OK. a Végtelenségérzet „kegyelem nincs" állapotába kerültél. Nem volt az különösebb alkalom, begyakorlott éjszakai „trip"; mondjuk a Gerlóczyból mentetek egy másik kocsmába, azután tovább a típusterv szerint; többed magaddal fogtok végül egy taxit, az egyik barátod megszólal, „Kis stáció utca 4/b"; majd a mafla értetlenkedésre azt mondta, hogy ez alatt a „Zanzibárt" érti. És a Zanzibárnak a pultjánál nyomban megláttad; zilált, sötét haj, fekete tűzben égő keserű tekintet stb. Ennyi kellett. Ennyi kellett volna. Ok. Szerelem...? Ami valójában a pillanat megfoghatatlanságának a trivialitása, kérded, most, sétád befejezvén, az lett...? Mennyit beszéltél! S most írsz, szinte látod ahogy leírod a szavakat, értelem és érzelem, szív, a lélek és a test, a szó, szavak, amelyek jöttek, melyek már nem következnek egy mondat teljességét keresve a reményben, ha volna remény stb. Legyél kisebb igénnyel és nagyobb intoleranciával, témádhoz hű csak így lehetsz! Így te, sétád befejezvén...
Hogy győzzön a vágy, mit a lány szeme kelt,
szerelmet ígérve,
S az örök törvény trónjára felüljön,
Így játszik, mert nincs ki legyőzze,
az isteni Aphrodité
(Így meg itt Szophoklész kórusa arra is figyelmeztet -, mondd...!) Mondd még, hogy a szerelmesnek szólnia kell a szerelemről, különben nem lehet tudni - mi van; olvasod, hogy úgynevezett tanúságot kell tegyen, van saját akarata és van saját képzelete, és nem nála erősebb, csak másnál ez az új törvény... Ami már azért így nincs meg; nincs már így az, amit neveztek „rejtett tűznek, jóleső sebnek, ízletes méregnek, édes keserűségnek, gyönyörűséges fájdalomnak, örömteli kínnak, édes és sajgó bántalomnak, szelíd halálnak..." s így tovább.
Maga voltál az akarat és maga voltál a képzelet, fogytak, maradtak a napok, napra nap, hanem ma már ennek a volt képzeletnek és volt akaratnak vagy csak valami baljóslatú alakja -, épp' úgy, mint régen; nincs nap, nincs az az új, koratavaszi nap, mely új élettel telíthet egy kései fiútestet. ('95 őszén)
Olvasod, „Nyolcadikos koromban hazajövök egy kirándulásról, ahol", írja Tasnádi Attila How to get a sweetheart című versében, „folyton esett az eső, fáradtan a hiábavaló szerelemtől és attól hogy büdös a zoknim, és tudhattam volna hogy mindennek vége van.", és akkor fölnézel a zöld, fölfoghatatlan térbe'; vége volna mindennek, tényleg? Kérded. Kérdezted. És tudtad - ez nem a halál, és nem is a halálnak valami rossz tréfája, mintha volna jó..., hanem (ami téged illet) a szerelem őrületes semmitmondása. Ez. Írtad. OK. Azután elővettél egy inget, egy alsónadrágot, zoknit, és ez mind tiszta volt, OK, ez így, gondoltad, a vasárnap esti kocsmázáshoz, mindjárt már az első találkozásotok másnapján, jó nyitány. (Az volt. Jó nyitány.)
Ami az első találkozásotokat illeti, fatális jelentőségre nézve mindkét baljóslatú alak, azaz, az akkori tenmagad és a leány számára abszolúte egyenlő súlyú -, még ma is így tartod. Aznap már öt óra tájt ébren voltál, hűvösebbnek ígérkező májusi reggel, hajnal, s a „celládból" is szinte láttad, milyen átkozottul lassú, lassúdad a napfelkelte, Wcionverda, mondtad, lassú jármű a „tűzkerék" stb. Érezted, nem fogad be az a szoba, napfehére elmossa álmaid, emlékeid is kicsi, száraz virágok a falon, és semmi sem érinthető. Az anya arca, egy másik, homálylóbb fehérség, amint lassan a szobát betölti, gondoltad, azután az se, ez a szoba nem a tiéd. Semmi sem érinthető, csak azért lassan valahogy megmozdítható. Mintha a jelennek a boldogságigénye mozdítná..., gondoltad. És moccan. Mi...? Minek ellenére...? Kérdezted. S amennyiben ez csoda volna, miért oly természetszerű?
Az Iparművészeti Múzeum mögött éltél egy albérleti szobában; és ott hogy hajnaltájt nem mutatkozott semmi különbség tehát realitás és irrealitás között -, nem volt nagy baj; az is olyan rendjén volt, az az előérzet, hogy nemsokára úgynevezett társas életet fogsz élni, vagyis aberrált leszel s nagybeteg; OK. mondtad magadban, és kinyújtottad kezed a pléd alól egy palack vietnami rizspálinka felé..., a halálraítélt hetvenesévek, összetéveszthetetlen. A nappal együtt kelni, még májusban is valami hideg, idegen zörgésre, vagy zörgetésre?, na ne, kegyelem; mondjuk az égve felejtett villany fényében elébb bámulod a plafont kitartóan, azután a féloldaladra fordulsz, egyszerre csak tágra nyílik szemed, és könny árasztja el, egy végzetes találkozás esélyének kristályos kedvét tisztelettel, bátorsággal, és irigy tánccal ellátva, így az őrült tempó és -
S akkor most kopogást hallasz, valaki (egy barát) érkezik váratlan, OK, gondolod, legalább az iménti mondatot nem kell befejezni, úgyis oly kilátástalannak tűnt, írod, már másnap, egy italra mentetek le, ez volt ('95 szeptemberének mit tudod te, melyik napja); tegnapelőtt robbantottak fel egy arab férfit, fiatal volt még, és a Mercedesét, meg avval együtt állítólag húsz kiló valuta is elszállt, ez volt a Práter utcában. És akkor itt megint, mondod magadban, helyben is volnánk. Te még nem voltál húsz éves, a nő már elmúlt, s ahogy később kiderült, a Nap utcában lakott, ez tetszett, végre egy megbízható környék (pl. a Práterrel is párhuzamos); amíg el nem tűnsz maradéktalan, akár egyedülségedben, akár a társas életben, a figyelmed nem lankadhat egyetlen pillanatra sem. OK. (Az első találkozás...?)
Áttetsző voltál, álmok, emlékek felé szerettél volna iramodni, vagyis a társas élet felé - határoztál. Irány a Rákóczi tér, a piaccsarnok, mondtad fennhangon, majd a falikúthoz botorkáltál a magány teljes belső szabadságával, amely ilyenkor boldogító, mikor már a napfény tárgyai, az anya arca, a világok s a föld más dolgai is megérinthető, „mámorító" közelségbe kerülnek, és bevizezted a fejed, majd belebújtál elnyűtt pólódba, elől s hátul egy baromi nagy, vérvörös szám, hogy 37, evvel is kifejezve azt talán, milyen céltalan és értelmetlen minden, vagy legalább is az, amit te akarsz..., gondoltad meg.
Egy felöltözésnyi idő alatt nem mond csődöt a vér, hogy tehát nem tudtál megváltozni, látod magad, a büfénél a még és már talponállókkal parolázol, hogy milyen heroikus és művészi élet a tiétek, mondtad pl., akut mániádat elővezetve; eszerint nyomban virágokat fogsz vásárolni, és majd, harc! harc!, kiáltottál fel magadban, csendéletet kell, fessél; micsoda egy nyugalom volna az, gondoltad, nyugtalanító. Csendélet? OK. Az órát kivárni. Árusok közt, mélabúsan ődöngő alak, aki virágok után kutatva epés malíciával társalg a kofákkal. Ez voltál te. És egy árnyék mögötted... Kié? Egy testesebb, fekete, fiatalos s ékszerritka zsidó leány, láttad. És a nő szólt, szorongva, nevetve, és úgy, mintha azt kérdezné, ugye, valódi vagy?, hogy, mondta, ha áprilisi, májusi virágzást akarsz, és ébredező emlékeket, vágyakat, akkor ne azt fessed le. A csendélethez, mondta, vásároljatok padlizsánt, patisszont (csillagtököt), mindenféle zöldséget, vásároljatok egy élő galambot még, ő majd elvágja a nyakát, kicsorgatja vérét; s őnála majd, mondta a Nap utcai konyhaasztalon elrendezitek, akkor te lefested, ő meg, úgymond, pihenni tér kicsit. Elképzelted; sokkhatás, és a standard, kiirthatatlan szifiliszfélelem, ez volt. OK. A lakásról is voltak elképzeléseid, a tisztaságról és a lehetetlenségről is voltak..., hanem mindezek keserv' silányságnak tűntek aztán... A látvány? „Rekontra?" Ammónia- s dohszagú, sötét szobák, a konyhával együtt négy, egyszerűen mond, külvárosi váróterem. Szóval, mintha kénkőszagot véltél volna magad körül szállongani, dallamtalan, a cigarettafüsttel és a közönséges porral elegy' hisztériával volt tele a levegő, OK, gondoltad. Megint, egyrészt a munka, másrészt a kín. A hetvenesévek, összetéveszthetetlen. Miért nem tűnik el inkább tőled, kérdezted, minden érzés?
Nemsokára egy közönyös kék frottírtörölközőben jelent meg, azután tánc, tánc, Velvet Undergrund?, egy genitálszarka?, így magadban. Csak ha minden ilyen egyszerű volna! A csendélet meg? A leány feküdt az ágyban. A finom, lágy tér körül ölelt, festettél. Éjjel fejezted be a képet. Azonnal széttépted, apró fecnikre. Aztán az alvó nőnek a lábujjai közé helyezted papírcsíkjaid és meggyújtottad, ííí...! (Ez a csillagrúgatás.) Ez azért nem teljesen így történt. Csak valamit kezdeni kellett az idővel, mondod magadban, avval a nappal, amely a vágyatok hozta, amely a büntetéseteket, amely nem hozott kielégülést! Amikor fölugrott, nem láttad kétségbeesettnek; s mintha akkor az „ördögi tökély" birtokába jutottál volna, már búcsúztál... Most megyek..., így te. Azóta van távol a „kedves". Azóta őrá vársz. (A hetvenesévek, összetéveszthetetlen.)
('95 májusának mit tudod te, melyik napja.) Napok óta már, távol a kedvesed, az érzéki mechanizmusok, a fanatikus ellenségeskedések hiánya... OK. Nincs azért olyan nagy baj, gondolod, az ember úgy viseli el a „kedves" távollétét, ahogy tudja, vagyis rendkívüli szakértelemmel engedelmeskedve a körülményeknek -, a lélek és a tudat fájdalmas szorítását levetkőzendő... (És a test? A „corpus"?) OK. Azért még írjunk le egy kis vargabetűt a „Tilos az Á" előtt, szól valaki, majdnem azt írod, a bagázsból, mert tetszik a szó, a baráti társaságból - tehát, és legyünk még szándékainknak megfelelően kegyetlenül utálkozók és módfelett szeretetreméltóak, és akkor ezt a szép együttes csillagállást közelítendő alkalmasabb helynek mutatkoznék egy olcsóbb árfekvésű kocsma füves gázlója... Miféle madarak, térdig a csodálatosba'...! Azt mondod, én ezt a „távollétet" most jól fogom viselni, feledni fogok és reménykedni... Ne adj' isten, becsajozok. Egy szart. OK. Akkor is, valahogy mégiscsak élni kell. Nem?
Most már késő. Hallod - „Ez az utolsó nyál, ez az utolsó bélyeg", a csillagokat is lehozza néked az égről; az égbolt?, egy hatalmas, kék kuperta, átragyogja sejtelmesen a galambcsillagkép... „A pofád leszakad, mi, büdös...?!" Hallod még... Aztán...? Azután menekülni támad kedved. (Éji függvénynek...?)
Nincs egy figura, ahová mehetnék! Kiáltasz fel.
„Néha ijesztő, hogy milyen kevés forma létezik, és milyen átlátszó a külső megjelenés azokon az elvékonyodott helyeken, hol, ami mostanra elvásott, szépség, elevenség és akarat volt egykoron." (Írta Botho Strauss)
És akkor meglátod, ennyire megszállott nem lehetsz, mondod magadban, a régi szerelmed (a „csillagtököset", a halálnak se lehet ennyire rossz tréfája, mindegy); micsoda egy szemét kurva lett ez is, suttogod; és mekkora állat lettél te meg...! Állsz, mondjuk a Mikszáth Kálmán téren, reggeli szürkület, s a hónod alatt egy rémséges nagy kofaesernyő; kié lehet...? Valahogy úgy alakulhatott, hogy a nőből csak az esernyőt tartottad meg...?
A nők szebb, tökéletesebb formát adnak, vagy adtak volt régeben a „kedves" távollétének. Ahogy Ottlik Géza Szerelem című novellájában. A szerelem, mint emlékezés és remény nélküliség? Ezért volna aztán a későbbiekben a szerelemnek oly nagy szüksége az emlékezésre és a reménykedésre, mert az eredendően egy történet előtti „aktus", a feledés és a reménytelenség zsigeri ősállapotában születő valami...? (Mit tudod te...?) És azt is „mit tudod te", hogy miként legyen az, kétely, szemrehányás, vágy, mélabú -, hogy semmi? Tényleg - miként legyenek ezek? Kérded. Ne kérdezd!
A jobb karodat emeld föl, és azt a rémséges ernyőt nyisd ki a fejed fölött; s akkor a távollévő „kedves" majd kinyújtja a kezét, belédkarol, s elindulsz hazafelé. (Most már egyedül is hazaérsz. Csak egyedül érhetsz haza. Mi az?, ne kérdezd!)
Ott vagy, ahol nem kellene, mindjárt, egy több mint húsz évvel ezelőtti május idusában állsz, a megsemmisülés „határán", visszautasított a kedves leány, és maradt kedvesnek, tudtad, ezáltal szenvedéseidnek egy azodáig nem is sejtett története kezdődött el, egyfajta fiziológiai gyötrelem, amelynek fizikoterápiája is gyötrelem...; világossá kellett volna hogy váljék már akkor számodra, s még most sem az?, hogy finita la commedia.
„Mikor derül ki sex és flóra végső összefüggése?" (Akkor azért nem kérdezted, mert ezt az őrjítő összefüggést teljességében érezted, s mostanra meg elveszejtette jelentősségét; mert a legszemélyesebbnek vélt epikai részletek izgalma, és az úgynevezett világ öntere és önideje, mely minduntalan változó, OK, s mégis, itt és most, az kezdett el érdekelni, játéka, játékod és egyáltalán maga a játék, hogy egyszerre csak látható legyen -; utadon valami rejtélyes viszony megmutatkozása, le kell írni, vagy úgy, mint egy kerítés rácsain fölfutó vadszőlő...)
Úgy vagy ezekben a napokban ('95 ősze), mint akit egy hirtelen rászakadt betegség, OK, a szerelemérzet, közel két és fél éve már, csak azért szabadított meg egyéb gondjaitól, hogy azok a betegség elmúltán annál kínzóbban támadjanak rá. És mivel úgy gondolod, hogy elmúlt rólad ez a betegség -, újfent a világ vett körül, és világod tárult a világra, nyavalya a nyavalyára, életed az úgynevezett társadalmi visszaélésekre, mígnem tehát a szerelmi undort követte az életútálat, következésképp' elég lett mindkettőből, hiszen ugyanoda vezettek, „pontos közönyhöz" és „fásult extázishoz" stb., OK, noha hasonlóságuk ellenére olyan összeegyeztethetetlen - ez is, az is - más. Mindent láttál már, gondoltad, nincs több hazugság. (Ahogy ez, másképp', Szentkutynál; „Mindent tudok, és hülyeség minden.")
Még májusban ('95) úgy határoztál tehát, megint a rendszeres írás lesz az, mely életformádat alakítja, és óva int; hogy majd a rendszeres írás eltereli figyelmedet, szellemi és érzéki vágyakozásaidat pl. a nőkről, pl. „a társadalom számkivetettjeiről", de alkatod s a váratlan egyedüllét erre képtelenné tett; elképedve és magad előtt is titkolt gyönyörrel vetted tudomásul, hogy szándékoddal ellentétben egyáltalában nem írsz, rendszeresen nem, már nem is beszélsz, rendszeresen nem... (Amikor ezt írod közben az FTC - AFC Ajax mérkőzésre vársz, legalább van mire.)
Nem űzött semmi szenvedély, semmi lelkiismeret, OK, ugyanakkor szarakodni sem volt kedved, a vég rambója, csupa kisbetűvel, szenvedélyes látásra vágytál, vízióra és hallucinációra; nem volt egy hosszú idő, amit magadnak adtál, hogy azt mondhasd, „Visszahanyatlok, nem ugyanabba az ágyba, nem ugyanannak a nőnek a mellé..." Stb. És? OK. Egy cseresznye pálinkát kértél és egy pohár sört, és ebből a körből még egyet gyorsan, hogy onnantól kezdve úgymond sérülésmentesen megússzál bármit, az alkohol fényűzése ez, tudtad, amivel csak egy május hitegethet, különféle szerelmekkel, pl., csavargásokkal, pl., de inkább legyen egy, mégis, egy szerelem, egynek a vége, azonnal, de már az se...! OK? Szeretve végezni, az volna az OK, mondtad magadban, sem emlék, se feledés ne legyen, már elég volt; csak még fejezd be, szeretve, márcsak azért is, mert gyűlölettel kezdtél, undorodva; undorral kezdeni, az is OK, persze, nem...? Május, írtad rég', hogy neked a májusról nem jut eszedbe a virágzás, s hogy a május eléggé népszerű stb.
Elképzeled, ahogy fekszik melletted a nő, rajtad lesz, de azt, hogy „Mi lesz...?" nem kérdezni meg, mert soha nem lesztek Mi, ő jól tudja, nem is ő, a pszichopraktika, nihildinamika...
(Elemi szenvedély?) Tizenkét évesek voltatok, meghívott téged az a lány, a szerelmed cseresznyét szedni a kertjükbe; plusz májusi virágzás, OK, és hibbant elme. Az egész valami rémségesen strapás. Valami soha nem tapasztalt dögunalommal nyújtózkodni, szedni a cseresznyét, és látni. Szinte mindent, ha lent vagy a kasoknál, mindent látsz. Egy ágat elkapsz aztán ugorva, felhúzódkodsz, és akkor aztán mindent, de mindent látsz. És akkor eszelős brutalitásként élni meg mindazt, mit a fiatal kedves látványa nyúlt. Amint változik... a szerelemérzet... „boldogsággá is, igen, volt az is, boldogtalanító." (Beckett)
Úgy volna ez tehát, kérded, ahogy ez Turgenyevnek Az első szerelem című elbeszélésében van? A szerelem -, mint brutalitás és unalom? Vagy az unalom brutalitásáról és a brutalitás unalmáról egyszerre volna szó? (Pl., a gyermek játszi unalma, s az apa brutalitása a szerelemben? Mert a szerelemérzet - az brutális volna meg unalmas is? Kérded.) Lehet. OK. Akkor is az volt, hogy olyan jó brutálisnak és olyan jó unalmasnak láttál mindent. (Az volt, tényleg?)
Nézed az árnyékod, ('71?) egy későbbi május ('95!) levegőtlen morajlásából, az éjszakai alkoholos lélek lázának csillapíthatatlan magasából, a tompa fények között, az elhagyatottság perceiben, nézed az árnyékod, mikor megérkezel a leányhoz, az első szerelmedhez, szédelegve, rendkívül lassan hajtod a kerékpárod, pontosabban az anyád biciklijét, a jobb lábad oly lassan emelkedik föl a pedálon, a bal nem segít, hogy a kápráztató napfény is egyszerű szürke égboltnak látszana, ha fölnéznél, de nem, csak nézed annak a biciklinek s a biciklistának, mint egy kentaurnak az árnyékát, s a hosszú processzus után akkor elzuhansz, bámulsz a borzongató fűszálak közül föl a leányra...
És akkor fölnézel a melletted ülő leányra, feltűnik, hogy mindketten a gyász színeiben vagytok, s hogy olyan túlzott odaadással akar örömtelinek látszani; elgondolkodva merengsz, miután testvéries ajánlattal szilvapálinkára váltottál, mindjárt hárommal, a Libella (reklámhely?) egyik sarokasztalánál. Disznótekintet. A tiéd. Így még nem néztél nézve nőre, vagy inkább leányra, mindegy; egy „Anya lányával" című élőszoborra; egyetlen kiáltást remélsz tőle, és el is kiáltja magát azonnal, „Megvagy, disznó!" Van meg neked a halál, gondolod eléggé nyugodt szívvel, újra a hallgatag füvek közé esve. (Az elsőnek mondott szerelmed apját a disznók marcangolták halálra az ólban.) (Erről most ne többet.)
Miért nem szeretsz? Kérdezted a leánytól a cseresznyeágak légingatta árnyékában, akárha egy csalódott fölfedező, ki épp' az ég alatt semmi mást nem tudott fölfedezni. „Mert." Mondta, s kacagott... Megmarkoltad a kerékpárod, elkerekeztél a lánytól, örökre. Nézted az árnyékod az úton, amit akkor alakítottál, olyan volt, mintha a Don Quijote árnyéka lenne mikor falovával száguld a csillagok között; a megsemmisülés árnyéka volt a tiéd, gondolod, OK, azért túlélted. Embernek még ilyen hosszú árnyéka nem volt. Volt vagy nem volt, most már mindegy; talpraálltál. (És kezdődik az FTC - AFC Ajax mérkőzés is, nem jósolsz eredményt.) „Mindenki a maga szerencséjének kovácsa." „Eljött a cselekvés órája." És így tovább.
Már megint talpon vagy, délelőtt 11 óra, és onnét tudod meg, hogy május másodika van, hogy fáradtan és izzadtan, rossz lelkiismerettel, s nyomban a várakozás izgalmával egy másik ember, a volt szerelmed mellett ébredtél, a testiség megszállottja, át kellett, lépjél a testén, rendes óvatosságból, gondolod, elfelejtetted, hogy itt aludt, a másik oldaladon, OK, itt van hát, azért itt van még, ő, akit persze újra csak nem magadnak találtál ki...; most romokban áll ez a lakás, az új, szétrámolta a cirimókus az éjszaka bűnös vágyakozásában...; volt egy légyott, Epreskert, majális. (Ez egy noteszlap.) OK. Tovább.
Még gyermeki szívvel halálos vágyakozással voltál tizenvalahány évvel idősebb unokanővéred iránt; kedved ugyanúgy szította mint taszította az a körülmény, hogy minduntalan és kizárólag csakis teljes sorozatokat rendelt a könyvkereskedőtől, Mikszáth, Jókai stb., a tükörből is ezek a könyvgerincek látszódtak, vegyest a művirágokkal s a vitrinek tetején porosodó borpalackokkal, vágyakozásodnak különösen bajos hátteréül szolgálva. Az első őszi szagok kívánatossága, a romlás, a javulás szándéka mögött, a szomorúság sóhajai, fehér párafoltok az árnyas völgyekből, mondod magadban, ha lettek volna völgyek, dehát voltak is, a varparázs, a sírásba belenémulni..., „Gyere!" A csontjaidban érezted, a képzelet megéled, hagyva a nyár anatómiáját, a leghosszabb napokét, a szép napokét, hogy unokanővéred testének játéka a legizgalmasabb játéklehetősége a tiédnek, mely egyvégtében kiabált azért, ki egyvégtében kiabált...
Martalékidő. Majd. A sok hamis iszony után egy valódi rettenet, hogy tényleg nem szólt hozzád, hogy tényleg nem érintett meg, csak ha mint régi szerető vár volna rád a száraz fűben, ám ezúttal esett az eső, és akkor ez egy másik történet már...
Ma Újhold van ('95 szeptemberének utolsó hete), és semmi, semmi szerelem, csak kitartás, bíztatod magad, nincs szörnyűbb gondolat számodra ebben a pillanatban, mint már kora reggeltől kezdve bármelyik pillanatban, nincs szörnyűbb gondolat, hogy írni, kezd, ezt, úgymond dolgozni kezdjél és dolgozzál végig egész nap, és tovább, a végtelent kísértve, hátha jutnál már valamire, hanem hát minduntalan megelőzi elhatározókedvedet a félelem és gyámoltalanság adta képzet -, védtelenül megfulladni amint íróasztalod fölé hajolva bámulod a szűz írólapokat, vagy a megsárgult papírfecniket, melyek telve a mondatok kusza s undort keltő tánclépéseivel, lélegzetelállító, tényleg, így magadban; silány állapot ez, ahogy egyik lehetetlen átvergődik egy másik lehetetlenbe. Sem igazság, sem hasonlat... Akkor...?
Böjt. Egy váratlan és kicsit szédült ötlettől vezérelve ma böjtöt tartasz, úgy érezted épp', nincs semmi jól elgondolható és elmondható, vagy te nem tudod jól elgondolni, elmondani, de e kopárságból, amit egy őszi nap ígérhet, vágyak törnek elő, hogy e nap hatalmasabb ígéretének jegyében vágyakat tiltsál -, a lehető legegyszerűbb szertartással a kijelentést tedd meg a középpontnak, melyhez (önmagadhoz?) eljuthatsz; „Ma böjtöt tartok".
Már nem téged érintett, már nem hozzád szólt, tényleg, rád várni vágyott csak, őrült tévelygőre, remélve, hogy úgysem találsz rá, úgysem találsz magadra, és mégis ott volt, itt van, gondoltad az Epreskert esőáztatta földjén állva, zöld, szürkés zöld, fekete levegő, az eresz alatt az acid verdesése és lebegése, vergődő testek, portya, húzol a borosüvegedből, valamiféle roncsra helyezed a bal lábad, a mindent, de mindent birtoklónak a testtartása az, érzed semmi sem a tiéd épp', mindegy, azért még megszemélyesíthet az az alak, „hosszú, méla lesben", vagy rövid, elrebbenő vakulásban, az is mindegy, lélegzel, néhány éji pillangót nézel irigykedve, milyen gyenge mind, és hamar halott, s akkor a volt kedvesed átölel, könnyebség szívednek és szívének, menedék vagy, menedék a kedves, mely menedékeket a vég teremt, a szerelemérzet utolsó fellobbanása az, kihűl' nyomban...; dermedt, fagyos főtt krumpli szádban, vágtázó ég, van, amiről nem kellene említést tenni. Epreskert. Egy vészjósló párbeszéd délutánról. „Mi lesz ott?" „Sár." Az volt, sár és semmi több, mégis különös nosztalgiával gondolsz rá, eszelős gondolat, ne gondold, mit mondtál akkor, húzd ki, amit tettél, húzd ki, eléggé távol már a szerelmi lárma, másodlagos zaj, egy nem épp' vidám nő volt, nem túl érett leány, rejtély, semmi.
(Hogy éppen itt láss rosszul, mint ha valami nem kívánatos színdarabot néznél!?) (Soha?!)
Nevetgélsz már csak, torz magzat, ahogy magadat látod ott, az utcai lámpafény a csipkefüggönyön át bevilágít a szobába, unokanővéred öltözni kezd a tükör előtt, fésülködik, hajnalban, sárga és lila fátyolvilágosságban bújt ki a dunyha alól, nézted, tizenvalahány éves se vagy... nézed ahogy pozitív megállapodásra jut, leskelve, óhajtozó figyelemmel kíséri a kölyök minden moccanatát, lassú, zsongító szépségét, a női (az anyai?) testet, csillagrendben ott a valóság határát látni, a minden, és nemcsak a gyermeki képzeletet meghaladó, roppant régiót látni, a valami „ábránd" által talán megközelíthető világot, amelynek határán túljáról vagy amelyből annyi csodás, emberi észnek behatolhatatlan őrjítő titokzatosság és sejtelem árad... A teljességérzet, amelybe, végre, gondoltad, bele lehet veszni. Unokanővéred csöndben, szótalan húzza fekete selyemharisnyáját lábaira, indul a baromfifeldolgozóba, ott dolgozik, istenem...
Ami volt, jól volt, mást nem tudsz mondani. Emlékezel rá, a böjti nap az oka, a főtt krumpli és a tükör az oka, és más, valami megnevezhetetlen, valami elképesztő agresszivitás, OK, „ne merjél hozzám nyúlni", suttogta volt szerelmed, te jelenlétigénynek" neveznéd, hiába, tévednél, akkor állj le, mondod magadnak, állj le, márcsak azért is, hogy talpon maradhass, ugyanaz az agresszív, végső hang, mely azt mondta, „Nincs megállás!" Szerelmetek elején.
Beckett, Első szerelem. Gondolod. A szerelem -, mint teljesség és elveszejtődés? Nem? Az „én" határainak folytonos és csüggedés nélküli vizsgálata, felfokozott figyelem az „én"-re, mint Másikra...? Volt az unokanővéred gerincének alsó végénél valami irtóztató hajnali árnyalódás. Bizonnyal megvan, meglehet még. A volt szerelmed is, a Másik, ki annyira önmaga, mint a lég csöndje. Már. És hát, olvasod, „A gyönyörű az, ami nincs", így Rousseau; Robespierre cáfolta ezt a pesszimista tételt. S te meg? Maradtál talpon a volt kedvesed emléktárgyaival, emlékneműivel aláaknázott, majd május másodikán hajnaltájt felrobbantott lakásban, maradtál a káosz árnyékában, érezni az első szerelem testmelegét. A Másikét. Amit mondtál, húzd ki, s amit tettél, azt is húzd ki, OK. Se teljességet, se elveszejtődést!
Virrad megint. De ne segíts, ne segíts!, kiáltasz föl magadban. Tudod, hiába is erősködnél, kinek, érdemesebb lakója volnál te e létezésnek. Azért. A mai reggel könnyű lesz, soha nem volt még ilyen könnyű, mint amilyen lesz. Irgalomra semmi ok. OK?
Örülsz, valld be, hogy itt lehetsz, hogy a régi szabadságnak vége, ha az szabadság volt egyáltalában, utazni „éven, éven által", még mint élő meglelni utadat, és találkozni meg kerülni, nem járt bajlódás nélkül, de voltaképpen minden jól ment, mondod, sok mondanivalód már nincs is; örültél annak, még annyit, irgalmas ég, az is milyen jó volt, tán több mint öröm, gondolod -, egymás szemébe nézni, egymás szemébe nézni, és kitalálni úgy csöndben, szótalan a napot, hogy majd mi is lesz...; nem lett semmi, nem volt semmiféle út, csak valamit abba lehetett hagyni, meg lehetett szakítani, valamit el lehetett kezdeni, és ahogy írod ('95 őszén), „Virrad megint..." Egy reggeled ilyen könnyű is lehet, és ez, valld be, boldogítóbb... Minél? (Később, arról.) Hogy mintha elegendőnek bizonyulna a kávéd és a gyógyteád után csak kinézned az ablakon, (ez most már a Kádár utcai „átriumos" udvar, a harmadik emelet, szürke cseréptető, cselédlépcső, a folyosón virágok, kovácsoltvas korlát stb.) vagy csak az asztali naptáradra nézni is elég, a volt kedves ajándéka, az aktuális szeptemberi fényképen William Wegman and Fay Ray (New York City, 1988, reggel van, gondolod, a férfi sötét pólóban és mosolyogva egy vizslát tart kezeiben...; volt szerelmed is így vágyott egy kutyára), elég csak ezt vagy azt nézni „kíváncsi fejjel", s kijelenteni, nem halok meg, ezen a napon sem fogok én meghalni, miért is halnék meg, mondod, csütörtök, napfényes, milyen jó is ez, na, nem rossz.
Nem olvashattad a felhőket (ahogy Szép Ernő), nem voltak felhők, lásd fent, a felhúzott vonatablakon tört át a fényrivallás, mintha ezúttal inkább hangalakja lett volna a világosságnak, vagy a hangrobbanások folytonos sora lett volna akkor egyszerre fényáradattá, melyet a síküveg terített, fáradtakra.
A vonatablak, gyöngyházfényű légbuborékokkal, kora nyári hibák. A „Budapest - Makó sebes", mint utazni a világban. Járni a világot, s lakható helyet csak arra a rövid időre keresni, míg mind a látható hiánytalan lesz és nyilvánvaló, s mielőtt foglyul ejthetne már tovább is lépsz, fogoly vagy, szereplője valami folytonos „szabadsággyakorlatnak", egy nem emberi szerző darabját próbálva, hogy megpillantsátok egymást és szóljatok egymáshoz..., OK, de te már nem hallod, nem látod, vége lett egyszerrecsak a gyerekkornak, az ifjúkornak, túl vagy rajta, hallásod, látásod áttört az égen, nem győztél utat találni vissza. Csekélység. Ez az OK. Szidi Ben Gázi emír, a vasfejű óriás, ő meg a Barnummal utazik... mit tudja Ön..., mondja majd a kétszáznyolcvan fontos leány Szép Ernő novellájában. Akkor nézd azt a szeplős és vörhenyes, izmos, széles vállú kölyköt, aki veled szemben foglal helyet; sietős, ideges kézmozdulatok, köhintések, majd mindjárt utána, már a tétovaság minden jele nélkül, a közlésnek avval a fajta vágyával, amely nem igényli az azonnali reflexiót, mondja, hogy ő most már abbahagyja. Abbahagyom, mondja. Megyek haza, kész, így ő.
OK, hagyd. Mondod magadban. A szerelem útja - nem út.
(A mutatványosfiú és az artistalány szerelme.) Valamikor, évekkel ezelőtt járt a falujukban a cirkusz, meséli, és hogy ő másfajta önmegnyugtatásra és másfajta tájékozódásra vágyott, mint amit az a hely kínált. A vadállatok, az akrobaták robaja és éji nyöszörgése a pusztában különös erővel hívta, a sírásnak és a bomlásnak helyét elfoglalhatja az ismeretlen, amely erőt adhat, naprakészséget, cselekvést..., hogy a lehetetlent fölváltja a lehetséges..., hogy az ő szenvedése nem egy balek szenvedése lesz, mert szelídebb lesz és derekasabb, gondolta a fiú. Kék és sárga csillogó ruhákba öltözik, felfoghatatlan.
Egyetlen roppant pillanat, újracsak egy régi kora nyár, az áttörés után, a visszavonulás után, micsoda harcképek, a világosak s a sötétek, a kérlelhetetlen emlékezetben rongyolódnak és rohadnak, már nem elevenednek meg, nem lesznek már szavaid sem, nem baj, valld be, majd találsz mást, más szavakat, gondolod, de ez még az az emlék, az a régi kora nyári történet ('80, szombat délelőtt, talán), ugyanez a sebesvonat, a „Budapest - Makó", fölszállás Kunszentmártonnál, akkori első szerelmeddel és egy bika árával, jegygyűrűt vásárolni, átkozott hülyeség útra kelni, mondtad magadban, nem lesz eljegyzés úgysem, nem lesz, ez volt az útravaló, a végnyugvásnak az esélye az érzelmek szövevényén túl. Gondolod most. Hogy azért te megmondtad előre.
Öntudatlan állapotban, az ijedtségtől félkábultan jóideig csak bámultok a vonatablakon kifelé, a döbbenettől némán, hogy nem álltatok félre egymás útjából, kerülve másokat, változatlanul. Hanem mintha valami eszeveszett szél és földindulás egyszerre remegtetné meg a földet és a levegőt, merengésetekből az a vészesen közeledő zúgás s robogás riaszt föl benneteket, amit lelked örvénylése idézett elő, egyfelől a kétségbeesés értelmetlenségétől, másfelől a bizonyosság igézetétől ösztökélve. Egy görcsös mozdulat, mikor épp' lassít a szerelvény is, egy lassan és halkan kiejtett mondat, „Én nem megyek veled sehová.", és még, hogy „Nincs tovább!", mondod, térded hozzáér a térdéhez, megrebben a teste, mely az álmodozástól egyre merevebb lett, s ahogy fölállsz szemének hallgatag vadsága és bizalmatlanságának igyekvő erőszakossága egyszerre szikrázik föl parancsoló hitetlenkedéssel... „Félre az útból! Félre az útból!", kiáltasz föl, de csak magadban, mert már lent is vagy, utolérhetetlen vagy, a kiskun pusztaságban ziláltan lépdelsz.
(A szerelem útja - nem út. Nincs sem előre, sem hátra. OK. Csekélység. Szidi Ben Gázi emír, a vasfejű óriás, ő meg a Barnummal utazik... mit tudja Ön..., mondja majd a kétszáznyolcvan fontos leány Szép Ernő novellájában.) Abbahagyom, és már abba is hagytam, mondta neked a mutatványosfiú a „Budapest - Makó sebesen", azt a cigányéletet, s vele együtt a szerelemnek is vége lett, pontosabban előbb elhagyott a szerelemérzet, és aztán én azt az életet hagytam el, mondta, elhagyom... Hagyd, OK, mondtad magadban, látva a jelmeztelen fiú kimerültségét... (Szentesnél szállt le, annak idején te ott szálltál föl, már visszafelé, dolgavégezetlenül, nem, ellenkezőleg, OK.) Igen, a szerelem végtelenül kegyetlen; illetve a végtelenségérzet „Nincs kegyelem!" állapota. Ezt inkább kérded. Az idegenség és a váratlanság vonzása; igen; semmi ismeretlen és semmi ismerős... Egyedül az idegenség az, amely olyannyira ismerős a szerelemben. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, gondolod, hogy (bármi, vagy különös) ismeretlent rejtene... A halál sem „a nagy ismeretlen" „ebben az esetben"... De ezt is inkább kérded. ('95 őszén, mikor már nem is igazán érdekel, valld be, amikor boldogítóbb ezeknél a kérdéseknél akármi; olvasod, a „Levegő, meleg édes üresség..." és hogy „A csodálat önt el, majd elalszom." stb.)
Ez év ('95) áprilisában egy reggel, ijedt pofával és előre terjesztett lábakkal arra ébredtél, hogy a volt kedvesed rendkívül gazdagon televásárolt szatyrait bámulod, egy víkendhez vásárolt, pontosabban egy piknikhez a Normafánál, OK, nem volt az egy boldogító pillanat a számodra, az egész ötlet szánalmasnak tetszett inkább és hiábavalónak...; volt kedvesed mérhetetlen bosszúvágya mutatkozott ott meg, melyet ő a békülékenység önfeláldozó gesztusának hitt. Elemózsiás táskát, plédet, szalvétát, mindent kitéptél volna azonmód kezéből, „guillotinként" hatott idegeidre az a csöndes tervezet. A szerelmi anyag betegre fordult, OK, gondoltad, de akkor mi lesz? Vársz melegre? Csak hosszas teketóriával indulattok el, kinn az utcákon elébb rakoncátlan szél, majd borulat, nyirkosság és „viharos erejű szél" fogadott benneteket, fönt a Normafánál pattanásig feszült idegeidet pohár borokkal lazítottad. Levegőféle a fönt, talajféle a lent, melyre megterítetek, bőséggel, elhagyott hely, elhagyott helyen vagytok, egymás által is elhagyott helyen, az érzelmek szövevénye széthullott, kész, gondoltad, betakaróztál, azután elterültél, hanyatt, elkezdett esni a hó, röhögtetek, kész, OK, azért időnként még félve hozzá nyúltatok az előttetek kínálkozó élelemhez, italhoz, esett a hó, anya gyermekével egy vizslát futtatott, az égre emelted tekinteted, a romlást nézted, valami újabb rend körvonalait, havazott, tavasszal. Nektek. Nektek befellegzett. Az, ami volt...
A pillanat megfoghatatlanságának trivialitása? A szerelem? A Másik által és a Másikkal megtapasztalt folytonos jelen- és jelenethalál -, s ennek a pszichotikus tisztánlátása...? Mert a Másikban ugyanis ez a „megsemmisülés" „tárgyszerűen" felfogható, érinthető...; a halálnak egy különös megtapasztalása (az időben)? Igen? Ez volt? Kérded. Volt valami, nem túl gyümölcsöző, miért mondod ezt, ahonnan vissza tudtál érni, vissza, hová, vissza tudtál térni egy napba, egy nap reggelébe, ennyi.
És most örülsz, hogy itt lehetsz, itt vagy, mindig közelebb, mindig közelebb egy hanghoz, hallod a kétségbeesett kiáltást, nem, nem kétségbeesett s nem is kiáltás, egy nyugodt hangot hallasz: „Megálljon! Álljon meg az úr!" Mi van? Magázódunk? Gondolod. Idegen volna? Idegen volnál? Mindenesetre megállsz.
(És mondjuk van is itt egy kis papírhiba...) (Zene.)