Alföld - 47. évf. 3. sz. (1996. március)
Az uráli népek és nyelvek kutatása - ha a kezdeti próbálkozásokat nem számoljuk - több mint 200 éves múltra tekint vissza. A magyar nyelv rokontalanságának tudatát jó néhány kísérlet után két magyar tudós törte meg a XVIII. század utolsó negyedében: Sajnovics János és Gyarmati Sámuel. A XIX. század közepén Reguly Antal és a finn Matias Aleksanteri Castrén következett. Reguly a vogul és az osztrják népköltészet összegyűjtésében alkotott nagyot, Castrén pedig az illető nyelvek grammatikájában. Ám Castrén mindig gondosan ügyelt arra, hogy a nyelvtanhoz megfelelő szöveg is legyen. Kevesebbet gyűjtött ugyan, mint Reguly, de sokkal több nyelvből. E két fáradhatatlan kutató újabb nemzedék(ek)et késztetett munkára, és igazolta azt, hogy a nyelvrokonság (illetőleg ennek tudata) nem elegendő. Így az uralisztika (most már nevezhetjük annak) az irodalom (elsősorban a népköltészet), a mitológia, etnográfia stb. kutatásával bővült.
Domokos Péternek 1975-ben jelent meg Az udmurt irodalom története, majd tíz év múlva A kisebb uráli népek irodalmának kialakulása című monográfiája. Mindkét munka úttörő vállalkozás volt. A finnugor (uráli) népek irodalmának monografikus feldolgozása - tudományos igénnyel - nemcsak azt jelenti, hogy a maga nemében nagyszerű munka, hanem a további kutatás számára is utat mutat. Bebizonyította a kétkedőknek, hogy létezik finnugor irodalom, mégpedig olyan, amely a világirodalom szerves része. Ez annyit is jelent, hogy a finnugor népek irodalma nem egy különleges, s még csak nem is egzotikus tényező, amelyet csak érdekességképpen jegyzünk meg, hanem igenis komoly, az emberiség kultúrájának nagyon is sokat adó irodalom.
Az 1989-es esztendő meghatározó volt a két kötet sorsára. Ekkor dőlt el, hogy lefordítják oroszra. Mindkét könyv 1993-ban jelent meg: Az udmurt irodalom története Izsevszkben, az Udmurt Köztársaság, A kisebb uráli népek irodalmának kialakulása pedig Joskar-Olában a Mari (Cseremisz) Köztársaság fővárosában. Ez annyit is jelent, hogy az Oroszországban élő népek közvetítő nyelvén, oroszul adták ki őket - így tehát pl. az udmurt irodalmat megismerheti egy zürjén, mordvin vagy akár egy lapp is - illetőleg Oroszország területén bármely kutató, érdeklődő stb.
Az udmurt irodalom történetét Domokos Péter gondos előtanulmányok után írta meg. Részeredményeit évről évre közzétette, de természetesen más kutatók eredményeit is felhasználta. Kiváló udmurt nyelvtudása révén az udmurt (nálunk ismertebb nevükön: votják) írókat, költőket eredetiben is olvasta, gyűjthetett is. Erről tanúskodik a gazdag irodalomjegyzék.
A monográfia két alapvető részből áll:
a./ Az udmurt történelem és folklór, illetőleg az írásbeliség kialakulása. Első látásra hosszúnak tűnik, ám egy először bemutatott finnugor nép irodalma kevéssé volna érthető történelmük, társadalmi életük fontosabb eseményeinek ismerete nélkül, illetve folklórjuk - e rokon nép életében játszott rendkívül fontos - szerepének tisztázása nélkül. Az udmurt irodalom ugyanis századunkban emelkedett ki a népköltészetből és terebélyesedett nagyobb részben az orosz, szovjet-orosz, kisebb részben a világirodalom jelentősebb alkotásainak hatása révén.
b./ Az udmurt irodalom történetében Domokos öt korszakot különböztet meg: 1. az udmurt irodalom előzményei (1769-1889), 2. az udmurt irodalom kezdetei (1889-1919), 3. az udmurt irodalom fejlődése 1919-1938 között, 4. az udmurt irodalom az 1938-1955. évek közötti periódusban (a magyar kiadásban 1956-tal zár), 5. az SZKP XX. kongresszusa utáni udmurt irodalom. Kissé eltér az 1957-es orosz és az 1966-os udmurt nyelvű irodalomtörténettől, pl. az első korszak pontos megjelölésével, továbbá a második világháború („a nagy honvédő háború") éveit nem veszi külön irodalomtörténeti korszaknak, amit az udmurt irodalom belső fejlődési törvényei igazolnak.
Az előzmények bemutatása után jelentőségének megfelelően kap helyet a kötetben Verescsagin, aki nemcsak kiváló költő, hanem elismert történész, nyelvész és etnográfus is volt, továbbá Kedra Mitrej (hivatalos nevén: Dmitrij Ivanovics Korepanov), az udmurt regény megteremtője. Kétségtelenül kiderül az is, hogy az irodalom kibontakozása az 1917-18-as évek után következik be. Két szerzőt emel ki: Gerd Kuzebajt (Kuzma Pavlovics Csajnyikov 1898-1941; 217-248) és Oki Asalcsi (Akulina Grigorjevna Veksina 1898-1973; 249-278). Szerencsés kézzel, jó érzékkel - megfelelő idézetekkel illusztrálva - választja ki költészetük legélénkebb színeit, meghatározó vonásaikat, s rajzolja meg egyéniségüket. Gerd a tudományos és kulturális élet területén is sokat tevékenykedett, s Oki Asalcsi több versét is lefordította oroszra (természetesen a sajátjait is). Börtönben halt meg a háború alatt.
A személyi kultusz időszakában létrejött káros szellem sem kerüli el Domokos figyelmét, tárgyilagosan értékeli a sematikus-tematikus műveket is. A megtorpanás ellenére is lát biztató jeleket, s 1955 utáni irodalmuk főként a prózában mutat fel jelentős eredményeket. A szerkesztő utószavában. A. Skljajev megemlíti, hogy az udmurt kritika kevesli a kortárs irodalom bemutatását és jellemzését. Igaz, hogy ez a fejezet tömör, de én azt hiszem, az éppen megfelelő számú egy-, illetve kétnyelvű szemelvények bősége lehetőséget nyújt számunkra - még a laikusnak is -, hogy benyomásokat szerezhessünk az alig ismert udmurt irodalomról.
Az összegző két fejezetnek már a címe is önmagáért beszél: Az udmurt irodalom általános jellemzése, műfajstruktúrája, A fiatal írásbeliségű irodalom és a világirodalom. Perspektívák. Ez utóbbiban a finnugor irodalmakkal való kapcsolatra helyezi a fő hangsúlyt, mintegy előkészítve a másik könyvét.
A kötetet angol nyelvű rezümé zárja (átvéve a magyar kiadásból), de talán nem lett volna érdektelen, ha egy udmurt nyelvű rezümét is közöltek volna. A magyar fülszöveg lefordítását (Domokos Péter képe mellett van a kiadásban) feleslegesnek, sőt anakronizmusnak tartom.
A fordító Vaszovcsik Vera kiváló munkát végzett, abban a szellemben ültette át oroszra a könyvet, amilyen szellemben Domokos Péter megírta. A nevek sorrendjében már nem következetes: Kedra Mitrejnél meghagyja, Gerd Kuzebajnál már megfordítja a sorrendet. Ezek azonban névtani kérdések, hiszen a szerzőket a nép körében (is) használt névadási forma (tehát nem a hivatalos!) jellemzi, és a nevek sorrendje megegyezik a magyaréval, így nem befolyásolják a fordítás értékét.
A kisebb uráli népek irodalmának kialakulása előszavában Domokos Péter a következőkről tudósít: „Öt évig dolgoztam Leningrádban vendégtanárként (1965-1970), eljutottam Sziktivkarba, Joskar-Olába, Petrozavodszkba, Tartuba és más helyekre; hozzám is jött és lakott nálam számos író, filológus - nyelvrokonaink képviselői. És mindig csak egy dolgot kértem tőlük: könyveket, valamint tájékoztatást". Ez annyit is jelent, hogy a szerző szinte napról napra figyelemmel kísérhette nyelvrokonaink irodalmának alakulását, hozzájuthatott a legfrissebb, legfontosabb információkhoz. Ez egy ilyen mű megírásához elengedhetetlen feltétel volt, hiszen első kézből szerezhette ismereteit.
A könyv három nagy egységre oszlik: I. Bevezetés, II. A kis uráli népek irodalmának áttekintése, III. A kis uráli irodalmak és a világirodalom. A bevezetés itt is nagyobb terjedelmű a szokásosnál. Ez természetes is a már fentebb vázolt okoknál fogva. És nem szabad elfelejtenünk, hogy ezek a népek saját hazájukban is mindig kisebbségnek számítottak, hiszen az orosz birodalomban éltek. Oroszul: inorogyec, szó szerint más (azaz nem orosz) születésű - de kellemetlen, lenéző jellegű mellékízzel. A korabeli irodalmi művek oroszországi megítélését is ez jellemezte. A szerző felsorolja az uráli népeket (a lélekszámmal együtt), majd egyenként bemutatja őket a magyar, a finn és az észt kivételével. Utal az etnikumra, s az uráli népeket megosztó óriási nyelvjárási különbségekre (ez annyit is jelent, hogy egy-egy népnek két, sőt négy irodalmi nyelve is kialakult). Ebből következik a kétnyelvűség is (anyanyelv és az orosz).
A második részben természetesen a történelmi alapból indul ki a szerző. További kiindulópontja a folklór. Ezekből logikusan következik, hogy „az eposz mint jelentős (a magyar kiadásban: kiemelkedő fontosságú), reprezentatív műfaj az uráli népek életében és kultúrájában" a kötet egyik legizgalmasabb fejezete. Itt már van finnugor „segítség" is: a Kalevala és a Kalevipoeg. Domokos sorra veszi a különböző népek kísérleteit, erőfeszítéseit a nemzeti eposz kialakítására, hiszen ezeknek a nemzeteknek igen sokat jelentene egy nagyszabású irodalmi mű létrehozása. Csakhogy már elkéstek vele, vagy ahogy Domokos írja: „Éppenséggel lehet ábrándozni egy vepsze eposzról is" Bizony, már megkésettnek kell minősítenünk a mordvin eposzt, a Szijazsart is (megjelent magyarul is).
Az 1917-es évet mérföldkőnek tekintve keresi és találja meg a párhuzamokat a szemléletben, a témákban, a műfajokban stb. Szól a megkülönböztető vonásokról is - mégpedig párhuzamokban, az egymáshoz legközelebb álló nyelvek vonatkozásában (pl. komi-udmurt, manysi-hanti stb). Az eposz elemzése mellett a legkiemelkedőbb része a műnek az, amikor néhány kiemelkedő (világirodalmi szintű), kivételes műveltségű, több nyelvet is ismerő egyéniség meghatározó szerepével foglalkozik. Ilyen pl. a már említett Gerd Kuzebaj, a zürjén Ivan Kuratov, Radajev, „a mordvin Lönnrot" stb. Domokos figyelmét nem kerülték el az 1917. év előtti publikációk sem (ezek minőségétől függetlenül), s kiegészíti ezt a részt a még kisebb (pl. lív, jurák) népek irodalmával is - megfelelő idézettel.
A világirodalommal való kapcsolatot elsődlegesen a „három nagy" (magyar, finn, észt) jelenti. Szemelvényekben is gazdag ez a rész. Idézi az eredeti verset többnyire egy másik finnugor nép nyelvéből vett fordítással egybevetve, verbatim oroszul is. Ezek közül számomra a legérdekesebb a magyarul is kiválóan tudó Ilja Vasz (Vaszilij Litkin), zürjén költőnek és tudósnak a Kalevala-fordításának részlete. E gondolattal zár a szerző: egyedi és sajátos irodalmak ezek - az uráli irodalom részei, s ebben a minőségben jelölhetik ki helyüket a világirodalomban. És hadd idézzek még egyszer az előszóból: „Mint az uráli (finnugor) nyelvcsalád tagjai, éreztetniük kell, hogy nincsenek egyedül, és csak bízniuk kell önmagukban, és támogatniuk kell a kapcsolatokat egymással". Mivel a magyar kiadásban csak orosz nyelvű rezümé volt, célszerű lett volna egy angol nyelvű rezümét is adni itt is.
Míg Az udmurt irodalom történetében az egyes fejezetek végén van bibliográfia, itt a könyv végén. Domokos Péternek huszonnégy munkája szerepel benne. Legfeljebb az lehet zavaró, legalábbis egy cirill ABC-hez szokott embernek, hogy a szerző a magyar alfabétum szabályait követi.
A fordító neve nincs feltüntetve, pedig Vaszovcsik Vera nagyszerű munkát végzett - olvasmányos, gördülékeny stílusú. Legfeljebb az eredeti címben szereplő „kisebb" szó (az oroszban „kis" - malij) zavarhat, talán kifejezőbb lett volna a „fiatal írásbeliségű" (mladopiszmennij) - ha már az „oroszországi" (rosszijszkij) jelzőt el akarjuk kerülni.
Nagy öröm, hogy ez a két munka végre hozzáférhető lett nyelvrokonaink számára is, de még jobban örülnék, ha valamelyik világnyelven (gondolok itt a németre és az angolra) is megjelenne.