Alföld - 47. évf. 1. sz. (1996. január)
Fölülről nem lehet látni az arcokat.
Csak a szavak szállnak fölfelé, e levegőnél
sokkal pelyhebb molekulakombinációk. A tekintetek
a fényes aszfaltba olvadnak. Csak fölülről
lehet látni a lukakat, miket a tekintetek
már kinéztek a világból.
Csöndesség ül a bőrön. A mögötte és kívüle
történő mozgások elvesznek saját végtelenségükben;
ugyanazokat az utakat járja be a szél
és a vér az ember élete során. Van egy szem,
melyhez mintha odanőtt volna az órás-monokli,
így szemlél körbe. Mikroszkópikus
közelségből tűnődik háztetőkön és ajkakon:
milyen cserepesek.
A hallgatás égbeli bőröndjei. Hattyúk
nyakába bogozva lógnak. Ide-odazuhan minden,
mint a harang nyelve.
A nyaka fáj.
Sötét sáv a falon.
Köztes állapot,
kitépett, átlátszó
hártya-szárny, se
éjszaka, se más,
vánnyatag zene,
ugráló tűszúrás,
érverés a homlokon,
kiáltozni fogok?,
köhögni sálba?,
falnak ordítva
gyönge fényű lámpa,
árnyak, lélegzetek,
a táguló sötétben
a test kalitka-váza
zörög egy cseppet,
valaki babrál a zárral.